Jelzőfény: Végzet (Dettyke)

Ó, te jó ég! Hol is hagytam abba? Volt valami bugyuta öt plusz egy rész után címet viselő véleménynyilvánításom, de azóta lapulok, mint khm… a gazban. Na, jó, ez nem igaz. Egy csomó mindent csináltam, és éppen ezért maradtam le csúnyán a tale-lel. De végre sikerült utolérnem magam (és a laptopom is életre kelt!), így a továbbiakban spoilerekkel tarkítva mindjárt jól megkritizálom ezt az angyali történetet. 😉
Picture

Tale-ek esetében soha nem volt még ellenérzésem a második évadokkal kapcsolatban, mert míg a filmek folytatása ugye (nagy általánosságban) rendszerint színvonal csökkenéssel jár, eddigi tapasztalataim alapján a Sims szériával illusztrált történetekre épp az ellenkezője jellemző: a minőségbeli fejlődés. Összeszedettebb, átgondoltabb cselekmény, összetettebb, kidolgozottabb karakterek. Éppen ezért egy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy a „Jelzőfény: Végzet” felül fogja múlni az egyébként cseppet sem gyenge „A kezdet”-et. És igen, így az olvasás befejeztével rögtön meg is állapítom, hogy a második évad tényleg ütősebb lett. 🙂
Picture

 Legalább hét résszel voltam lemaradva, mikor kijött a befejező epizód, és szokásomhoz híven, engedelmeskedtem a bal vállamon ülő, suttogó kis vörös (ör)dögnek. Azonban a végkifejlet tudatában is képes voltam magamat teljesen beleélni a történetbe. Nagyon szépen építetted fel a cselekményt, ha jól emlékszem, ezt már korábban említettem, hogy én kifejezetten szeretem ezt a hullámzó szerkezetet: erős indítás, majd lassacskán, de célirányosan haladunk előre az újabb bummig, ami után megint szusszanunk egy kicsit, hogy minden erőnket összeszedjük és lelkiekben felkészüljünk a végső összecsapásra, azaz elérkezzünk a tetőponthoz. Én nagyon élveztem ennek az utazásnak minden egyes szakaszát. Egy percet sem unatkoztam. Nem töprengtem rajta, hogy miért vagyunk már X rész óta az erdőben, vagy a lakásban, mert lekötötték a figyelmemet a jelenetek, különösképpen a karakterek. Tény, hogy az alaptörténet már önmagában is izgalmas és érdekfeszítőengem mégis sokkal inkább a szereplők és az egymáshoz fűződő viszonyaik nyertek meg. 🙂
Picture

Mike, a kis bátor, hős angyalka, olyan imádnivalóan aranyos, mint valami puha, szőrös plüssállatka. Egyfolytában csak ölelgetném, főleg mikor bizonytalankodik magában. *-* Sky a belevaló, vagány csajszi, mindig is ilyen szerettem volna lenni, kár, hogy közelebb állok a visszafogott, hallgatag, kedves, csupa szív Grace-hez. Tüneményes érinthetetlen, aki a legváratlanabb pillanatban okozott meglepetést. Nem igazán tudtam hova tenni a hirtelen felszínre törő makacsságát a csapatok szervezésekor. Oké, hogy nem akart Sky és Mike közé állni, de hát… ja, semmi, nem szóltam. Tinédzserek. Mindegy milyen az alaptermészetük, teljesen kiszámíthatatlanok. 😀
Picture

Az angyalok (Emeric, Orion, JJ) egytől-egyig hihetetlenül jó arcok voltak. Úgy tűnik, a poénkodás is valami angyaljellemvonás lehet, mert csak úgy sziporkáztak a jeleneteik többségében. 😀 Az abszolút kedvenc pozitív karakterem viszont… *dobpergés*… Karl nagypapa! Hihetetlenül bírtam az öreget, valószínűleg azért, mert emlékeztetett egy kicsit a saját nagyapámra. 🙂
Picture

 Ami a negatív oldalt illeti, hiába nem találkoztunk vele, Dr. Omega volt a mindenem egészen az első Interlude-ig. Ott sajnos nagy csalódás ért. Na nem a kinézete miatt, sőt! Azzal az égvilágon semmi problémám nem akadt, csak még hitelesebb lett volna tőle az őrült génsebész, ha nincs az a fránya sötét angyal. De ott volt. És annyira utáltam, amiért elvette a dokimtól a főgonosz szerepet. Igazából bírom az ilyesfajta csavart, az árulást meg pláne, de annyira belezúgtam a világuralomra törő, ügynökhadsereget kreáló Omegába, hogy iszonyatos sokkhatásként ért báb szerepe. Jó, az túlzás azért, hogy báb lett volna, de valóban jelentéktelenebb lett a személye (ahogy a halála is), és ez egyáltalán nem volt ínyemre. 🙁
Picture

 Donovant pedig egész egyszerűen csak nem értettem. Miért szövetkezett Omegával? Miért fordult angyaltársai ellen? Miért hagyta el a feleségét és a lányát? Mi volt az indítéka? Nem akart küldetést teljesíteni és meghalni? Talán ő az egyetlen a történetben, akit nem érzek elég kidolgozottnak (vagy csak nem voltam elég figyelmes). Amit még így a karakterek-cselekmény kapcsán sajnáltam, az Elsie mellőzése. Azt hittem, okkal villantottad meg nekünk, de végül nem használtad fel semmire. Ezt kissé furcsálltam. Ha már így belekezdtem a negatívumok sorolásába (ez az utolsó, ígérem), akkor azt is megemlítem, hogy az Omegásoktól több profizmust vártam. Egy ilyen szervezettől, ami képes egyik napról a másikra magához ragadni a hatalmat Simlandia felett, nem feltételeztem volna, hogy ilyen könnyedén kijátszható, amatőr biztonsági szolgálattal rendelkezik. Hőseink mondjuk annál inkább örültek ennek. 😀
Őszintén röstellem, hogy nem sikerült hétről hétre, részről részre véleményeznem, vagy legalább kommentálnom a tale-edet, és bár ez most sem fog bekövetkezni, azért szeretnék kiemelni néhány jelenetet, illetve epizódot, amik valamiképpen nagy hatással voltak rám.
  • Vaspalota – Körömrágósan izgalmas volt!
  • Emeric – Sky, Orion – Sky, Karl – JJ jelenetek. Azok a szájkaraték, amiket levágtak…  Remekül szórakoztam rajtuk. XD
  • Sky – Mike szerelmi vívódása, Sky féltékenykedése, mikor bekerül a képbe Grace, bírtam ezt a tini drámát, feldobta a sztorit. 🙂
  • Sky halála, Mike halála – Gyönyörűen fogalmaztál! Elszorult a torkom olvasás közben.
  • Interlude II. – A legkedvencebb részem. Mindig is érdekelt, mi lett Elsie-vel a történtek után, hogyan birkózott meg olyan fiatalon az anyasággal, hogy reagált Mike, mikor rájött, hogy angyal. És legnagyobb örömömre még Damian jeleneteket is kaptam, de nem is akármilyeneket! A büszke apuka! Annyira édes volt!
  • Túloldal – Szintén egy érzelmes epizód, ezért fogott meg annyira. (Oké, itt az ideje hivatalosan is kijelentenem, hogy öregszem.) Nagyon jó volt együtt látni az angyalokat, és nekem a magyarázat is teljesen logikusnak hatott, hogy miért térhet vissza Mike az élők sorába. És különben is, ha már legyőzte a főellenséget, ennyit egyébként is (Grace nélkül) simán megérdemelhetett volna. 😛
Fogalmazás. Amennyire nem jött be eleinte a jelen idejű írásmód, úgy kedveltem meg a végére. Azt persze nem állítom, hogy rajongója lettem, viszont értem, hogy miért választottad, és már egyáltalán nincsenek ellenérzéseim. Tökéletesen passzolt a megálmodott történetedhez. A kezdeti bizonytalankodás után olyan természetességgel vetetted képernyőre mondatokat, mintha mindig is így írtál volna. Kifejezetten élveztem. 🙂
Picture

Illusztráció. A képeid egyszerűen… *keresi a szavakat* *nem találja őket* *felcsapja a szinonima szótárt* lehengerlőek, elképesztőek, lenyűgözőek, csodálatosan fantasztikusak. El sem tudom képzelni, mennyi idődet emésztette fel ilyen hihetetlenül aprólékosan kidolgozni mindent: a karaktereket, az érzelmeket, azt a temérdek helyszínt! Profi munka. Csak ámulok és bámulok, és megemelem a kalapom előtted. Taníts, mester! 🙂
Térkép, header, dalszövegrészletek. Apróságoknak tűnnek, mégsem jelentéktelenek. Éppen ellenkezőleg. Imádtam őket egytől egyig. Annyira illettek, annyira kellettek oda!

Angyalok. Nincs véletlenül raktáron valami kis mellékes összefoglalód róluk, hogy tulajdonképpen kik is ők, mik jellemzők rájuk? Jól jönne egy gyors áttekintés. 😀

Mindent összevetve, kitűnő munkát végeztél, DeeDee, köszönöm szépen ezt a kalandot, és remélem, a jövőben sok hasonlóan színvonalas tale-t olvashatunk majd még tőled. 🙂

Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
  Feliratkozás  
Visszajelzés