Ezüst krónikák (Thea)

 A szereplők mind egyediek, és mind egy egyszemélyes dráma főszereplői. Néhány karaktert olyan impulzusok értek, amely hatására pozitív irányba fejlődhetett, és túlléphetett saját korlátain, volt akinek viszont csak a veszteség jutott, és meghasonlott önmagával. A sors Meraniában is épp olyan szeszélyes, mint a való világban. A történet legfőbb szereplője Isabella, eleinte azonban távol áll az uralkodásra méltó királynő képétől, mert bizonytalan, manipulálható és álmodozó. Ez utóbbi ugyan nem lenne feltétlen hátrány, ha birodalma jövőjéről szövögetne ábrándokat, nem pedig egy férfiról, aki több okból sem lehet sosem társa az életben. Átok számára a hatalom, sokkal inkább a háttérből támogató, gondoskodó nőszerep illene hozzá, és a sors fintora, hogy meg is kapja mindezt épp akkor, amikor már megérett volna az uralkodásra.

Eric, a lecsúszott lovag veszte a szerelem lett, aminek következtében ellentétbe került önmagával, megtagadott mindent, amire felesküdött. Azt hiszem ő a legnagyobb vesztese a történetnek. Érzelmeit leginkább függőséghez hasonlíthatnám, hiszen egy csepp határozottsággal elejét vehette volna az eseményeknek, ő azonban soha nem volt képes lemondani a nőről, akit szeretett. Az egyetlen helyes lépés azt lett volna, ha elmegy messzire, új életet kezd, továbblép, ehelyett azonban körömszakadtáig ragaszkodott függősége tárgyához, és meghozott egy sor olyan döntést, amivel csak önmagát próbálta becsapni, és amivel kockára tette sokak életét és boldogságát. Persze megpróbálhatunk pálcát törni felette, de tettei és motivációi gyarlóan emberiek. Egy szerelem nem válik semmivé attól, hogy az ember egy másik személynek hazudik szerelmet, és hozzáköti életét, Marion pedig áldozatává vált Eric felelőtlen döntésének. A gyógyító volt talán az egyik legmelegebb szívű karaktere a krónikának, sokkal inkább ő volt a lovagi erények megtestesítője, mint férjura. Védelmezte a rászorulókat, akkor is, amikor ellene fordultak, és önzetlenül szerette azt, aki őt nem volt képes viszontszeretni. Persze hibát ő is követett el élete során, de ha valaki nem érdemelte meg a sors által rászabott büntetést, akkor az ő volt a történetből.

Mindezek mellett viszont amiben Nita igazán brillírozott az Ezüst Krónikák írása során, az a negatív karakterek megalkotása. A velejéig romlott anyakirálynő személyében például megírta azt a karaktert, akit szinte az első felbukkanása után az ember legszívesebben megfojtott volna egy kiskanál vízben. Nerissa ármánykodása ürügyéül lánya iránti szeretetét használta, akin keresztül végre kezébe kaparinthatta volna a vágyott hatalmat, és kormányozhatott volna. Mágikus képességei és befolyása révén bábként mozgathatta a szereplőket a háttérből, gátlástalansága és dörzsöltsége egyértelműen sikerre váltották volna tervét, ha Eric nem bukkan fel véletlenül a legjobb helyen és időben.

Edward, a kegyetlen önkényúr nem csak a Merániával szomszédos területek nagy részét hódította meg sikeresen, hanem a női szívek jelentős hányadát is az olvasók köréből. (Nem hiszem, hogy túl sok vetélytársa akadna STA “legszívdöglesztőbb antihős” kategóriában.) Isabellában viszont méltó partnerre talált, és a saját eszközeivel győzettetett le. Érdekes volt olvasni, hogy ahogyan Eric egyre jobban eltávolodik elveitől Isabella hatására, Edward úgy küzd a rajta elhatalmasodó ismeretlen érzésekkel, amit a nő vált ki belőle. A szerelmi háromszög végkifejlete olyan csavar a történetben, amire sosem gondoltam volna, eltér a lovagi történetek megszokott sablonjától, ahol a fehér lovag nyeri el a királynőt, a gonosz feje pedig porba hull. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan döntött végül Edward az epilógusban, de azt hiszem, erre már sosem kapunk választ, és talán nem is fontos. Láthatóan sokat jelentett számára a felesége, és a gyermekét is szerette, tehát bárhogy határozott, veszteség volt számára.

Ben és Lys párosa bájos adaléka volt a történetnek. A leány eleinte nem volt túlzottan szimpatikus, beképzeltnek tűnt számomra, Ben viszont egyből belopta magát szívembe ügyetlenkedésével. Azt hittem, egymásra találásuk csak a szélsőséges helyzet miatt történt, szerelmük azonban kiállta az idő próbáját. Bármilyen kis porszemek is ők a királyságban, mindketten nagy hatással voltak a történet alakulására, úgyhogy helyük van a porondon a többiek mellett. A jövőjük pedig egy pillanatra sem kérdéses számomra, bár a függővég megtévesztő lehet, én biztos vagyok benne, hogy az ő helyük egymás mellett van..

Azt hiszem, Chris legalább annyi rajongóval büszkélkedhet, mint Edward, nekem legalábbis ha választásra kerülne a sor, mindenképpen ő lenne a kedvencem öntörvényűsége és pimaszsága miatt. Fortélyos és manipulatív, önérzetes és önző, távolabb nem is állhatna a mesebeli szőke herceg képétől, ugyanakkor mind tudjuk, hogy valójában ki ő, és engem személy szerint megöl a kíváncsiság, hogyan alakul további sorsa, hogyan sikerül felnőnie az előtte álló feladatokhoz. És itt azt hiszem el is érkeztem oda, hogy a történet negatívumairól kezdjek írni. Ebből ugyan nincs sok, de annál zavaróbb, néhány elvarratlan szál ugyanis nem hagy nyugodni, különösen azután, hogy tudom, kétséges a folytatás. Nita90 úgy hivatkozott a történet hosszára, mintha baj lenne, holott én szívesen olvastam volna akár egész évben a  további részeket, számomra egy jó történet minél hosszabb, annál jobb! Chris jövőjén kívül homályba vész még számomra Rosalie jellemfejlődése is, pedig biztos vagyok benne, hogy az ő vidéken töltött napjaiból is érdekes történet kerekedhetett volna. Elveszítette anyját, távol került az udvar pompájától, nővére háborút vívott a harcmezőn, Vincenttel kapcsolatos érzelmei alakulásáról sem tudunk semmit, és a magam részéről szívesen bepillantottam volna a trónterembe uralkodásának hajnalán, hogyan veszi az akadályokat. Rátalált vajon valaha a szerelem? Tényleg Vincent volt az igazi, vagy érettebb fejjel más férfi oldalán találta meg a boldogságot?

Méltatlanul kis szerepet kapott még Peter főpap, pedig őt is kedveltem, és nagyon kíváncsi lettem volna az időközben felbukkant történetrészletekből összeálló egészre.  Úgy emlékszem, Nita90 nagyobb szeletet szánt neki a történetből, és sajnálom, hogy végül ő is a fiatalon elhunyt szereplők statisztikáját gazdagította. Jenna karakterében is több potenciált láttam, mint ahogyan végül utolérte végzete. Persze sajnos a valóságban is sok életút azelőtt ér véget, hogy beteljesíthetné küldetését, de több helyen hatalmába kerített a pl. Trónok Harcából ismerős érzés: mindig azt a karaktert éri a legigazságtalanabb halál, aki nélkül a legkevésbé szeretném elképzelni a folytatást. Persze ennyi szereplő mellett nem juthat mindenkinek főszerep, de én nem bántam volna, ha kicsit bővebben megismerkedhetünk volna velük, mielőtt krónikásunk átsegíti őket a túlvilágra. Eric is talán kicsit jobban belopja magát az olvasók szívébe, ha a kard megszerzésének színes és hajmeresztő történeteivel nem csak asztaltársaságát szórakoztatja, hiszen az volt az a pont, ahol leginkább bizonyíthatta rátermettségét a lovagi címre

Elégedetlenkedő kíváncsiságomon kívül más negatívumot nem tudok felfedezni a történetben, ugyanis a képek gyönyörűek, az írás pedig olvasmányos, ahol kell, ott véresen komoly, ahol pedig belefér, ott humorral vagy szenvedéllyel fűszerezettek a sorok. Vitathatatlan, hogy a negatív karakterek sokkal inkább felkavarják az olvasók érzelemvilágát, de a pozitív szereplők is kedvelhetők, ha kicsit kevesebb lehetőségük is van kibontakozni. A kiszámíthatóság vádja sem érheti a talet, a legtöbb fordulat ugyanolyan váratlanul érintett engem is, mint Merania lakóit. Nita90 szerintem több eredetiséget csempészett a forgatókönyvbe, mint amennyivel a mai mozifilmek vagy sorozatok kénytelenek gazdálkodni. Kellő mennyiségű pattogatott kukoricát és papírzsebkendőt ajánlok azoknak, akik maratoni módban szeretnék fogyasztani a történetet.