A bosszú ösvénye (Etti)

Szerintem egyetérthetünk abban, hogy az első évadodnak nem volt rossz története, sőt. Jó volt az alapanyag, voltak benne nagyszerű mozzanatok, de sajnos nem ezek maradtak emlékezetesek, hanem inkább a kissé bugyutább megszólalások, leírások, vagy épp események. Abban a történetben bőven megvolt a kristály esélye, de nem használtad ki eléggé a lehetőségeket, és elvakított néha az, hogy nagyon meg akartad mutatni, mit tudsz, és hogy milyen roppant izgalmas történetet tudsz összerakni. Ezek miatt csak a mérhetetlen sok akcióra, küzdelmekre koncentráltál, és nem dolgoztad ki eléggé a cselekményt, nem figyeltél oda a többi dologra, ami ugyanúgy számított volna.

Ott voltam Veled a folytatás kezdete óta, s bár a második évad történéseit titokban tartottad egészen addig előlem, amíg a lektorod nem lettem, a lelkes és izgatott hozzászólásaidból, bejegyzéseidből leszűrtem, hogy tanultál az eddigi hibáidból, és ebbe mindent bele fogsz adni.

Megjelent az első rész, ezzel kikerült egy sokak által nagyon dicsért epizódod. Én is egyetértettem abban, hogy jól sikerült, és megmutattad, hogy ráléptél egy új ösvényre, de egy picit csalódtam, annak ellenére, hogy én is pozitívan nyilatkoztam a pilotodról. Valószínűleg ez azért fordulhatott elő, és sajnos a későbbiekben sem voltam túl jó véleménnyel a részeidről, mert annyira beharangoztad nekünk, hogy milyen hihetetlenül nagyszerű lesz, hogy én ezt tényleg elhittem, és ezáltal már kialakult bennem egy bizonyos mérce, amit reméltem, hogy mindig el fogsz érni.

Nem akarok hazudni, de egészen a 16-17. részig úgy álltam a tale-edhez, hogy nem tetszik annyira, amennyire akartam, hogy tetszedjen. Csalódtam benne, és picit Benned is. Te fogalmaztad meg egyszer nagyon jól, hogy sajnálatos módon magaddal hoztad az első évados Marcit a folytatásba, és nem akartad elengedni csak a finálé küszöbén. Végig ott volt Veled a régi éned, és ő miatta követted el ugyanazokat a hibákat, amiket az elsőnél. De mik is ezek a hibák?

Tudom, hogy rosszul esett, amikor anno kiemeltem, hogy Eron, mekkorát fejlődött a „Holdfény” első évadához képest, és kicsit sértődötten hozzátetted, hogy „de hát én is fejlődtem”. Igen, látszik az előrelépés, de sajnos nem volt akkora, mint Eronnál. Nem tudtam sajnos nagyra értékelni a bővebb leírásaidat, mert az elején folyamatosan kizökkentett egy-két mondat: furcsa kifejezéseket találtál ki, szokatlan szavakat párosítottál össze, amik miatt már nem tudtam 100%-osan odakoncentrálni a történetre, és azon kaptam magam, hogy még több ilyen hibát keresek benne. A másik dolog még a leírásokkal kapcsolatban: néha túlzásba vitted a drámát, s bár szépen leírtad, hogy X hogyan érez, nem tudott megérinteni, nem érdekelt. Nagyon sokszor felbukkantak a tale-edben filozofikus gondolatok, amivel nagyot akartál mondani, bölcs próbáltál lenni, de nálam sajnos pont az ellenkezőjét érted el, mert egyrészt furcsán hangzottak a karaktereid szájából (elsősorban itt Nickre gondolok), másrészt néha volt, hogy nem értettem, mire akarsz kilyukadni.

A második problémát sokáig a csapongó, nem szilárd jellemmel rendelkező karaktereid jelentették. Meglepő, és kissé szomorú, de Nicket csak az utolsó részben tudtam a szívembe zárni, egészen idáig közömbös volt számomra, nem tudtam vele azonosulni. Egyik percben még egy nyafogó kislány, a másikban egy filozófus, a harmadikban egy elszánt, bosszúra éhes srác. Ha ezt kicsit másképp fogom fel, mondjuk egy hosszan tartó személyiségfejlődésnek, akkor ebből a szempontból jó munkát végeztél. Csak sajnos én akaratlanul sem így nézem, mert nem látom az átmeneteket.

Linda és Chris, a másik két főszereplő, annak ellenére, hogy már eltöltöttünk velük egy teljes évadot, megint csak nem tudtad közelebb hozni őket, így annyira Chris halála nem ütött szíven. Lindának azért volt egy-két megvillanása, amikor tényleg át tudtam érezni a helyzetét, viszont a család legidősebb férfi tagjánál ilyet sosem tapasztaltam.

Aztán ott vannak a rossz fiúk. Tom Wiles, a PER főnöke, aki jól indított nálam, de az ő karakterét is eltévesztetted néha. A végére viszont nagyszerű gonoszt faragtál belőle. Paul Debney volt a történet nagy Randolph Richwoodja, ha fogalmazhatok így. Nála éreztem a legnagyobb bizonytalanságot. Szerintem, Te magad sem tudtad, mit is akarsz vele valójában kezdeni. És végül jön a kedvencem, Jessica, akit – ha mondhatok ilyet, és nem bántalak meg – a legjobban elszúrtál, főleg az „őrültségével”, amivel a mai napig nem tudtam kibékülni, nem tudtad elhitetni velem, hogy az volt. Látva az egész történetet, azt mondom, ő volt az a figura, akit egyáltalán nem kellett volna visszahoznod. Ha Jessica és a hozzá kapcsolódó események nincsenek, és csak és kizárólag a Végtelen Tudás Könyvének szálával foglalkozol, egy szavam sem lehetne.

És itt vezetném be a harmadik hibapontot. A történet felépítését. Kezdtünk azzal, hogy Jessica visszatért a börtönből, bosszút forral, és felbérel célja eléréséhez egy bérgyilkost. Azt hinné az olvasó, hogy innentől fogva végig Jessicával és az ő bosszújával foglalkozunk – amibe később Paul is bekapcsolódik, mivel kiderül, hogy van egy lerendezetlen ügye Chrisszel -, de tévednünk kell, mert mindez felborul a 13. részben, amikor is végre képbe kerül a tale-ed igazi főszála, a Végtelen Tudás Könyve. Ekkor éreztem azt, hogy amit eddig olvastam, az valami nem túl jó ízelítő akart lenni, egy előétel a főfogás előtt. A tale első fele valóban a címhez kapcsolódott, „A bosszú ösvényé”-hez, de a második része, az igazi történet mérföldekre állt tőle, és olyan volt, mintha egy teljesen új fejezet kezdődne. Jessica háttérbe szorult a kis bosszújával, és porondra lépett az eddig háttérben meghúzódó Tom Wiles. És ez egy nagyon jó húzás volt, csupán azt sajnáltam, hogy X részt gyakorlatilag elfecséreltünk a „semmire”, holott rengeteg mindent be lehetett volna hozni, ha már alapból ezzel a szállal kezdesz. Hangsúlyozom, Jessica nélkül.

A konkrét problémám sokáig az volt, hogy a tale-ed első fele hihetetlen sebességgel haladt előre, és kimaradtak az elejéről azoka  részek, amik segíthettek volna abban, hogy megismerjük a főszereplőket, az egymáshoz fűződő viszonyukat, a jellemüket, céljukat stb. Az rendben van, hogy Chris, Linda és Jessica már az előző évadban is szerepelt, de mivel írtad, hogy önmagában is megállja a helyét ez a történet, és nem kell hozzá nagyon az első évad, akkor már eleve úgy kellett volna az említettekhez, főleg a Willer házaspárhoz is nyúlni, hogy újonnan mutatod be őket az új olvasóknak, több jelenetet írsz a családnak stb.

Ehelyett az történik, hogy egy második, sajnos igen gyenge epizódba sűrítesz mindent, ami velük kapcsolatos (persze még később is lesz egy rész róluk, de inkább az egy régi-régi visszatekintés, és teljesen távol áll a mai helyzettől), és bele is vágsz a dolgok közepébe, sőt olyan érzetet keltesz, mintha ez már maga a finálé volna. Azon kapjuk magunkat, hogy Linda, Chris és Nick lehet, hogy meg fog halni, és mivel nem alakult ki érzelmi kötődés, egyikük sorsa sem izgat annyira.

A 8. résztől, miután elcsitultak a kedélyek és sikeresen megmenekült Jessica bosszúhadjárata elől Chris és Nick is, (kivéve szegény Dorothyt, akit sajnálatos módon megint nem tudtam ennyi idő alatt megkedvelni), hatalmasat fékez a sztorid, és megkezdődik egy lassú „átvezetés”, majd elindulunk egy teljesen más irányba.

Tehát a legnagyobb problémánk Dettel sokáig a tale-ed nem túl jó felépítése, a karakterek „eltorzítása”, és jó pár megakasztó logikai baki volt. A baj az volt, hogy hiába írtunk építő jellegű értékeléseket, sokszor sajnos az ezekre adott válaszod inkább mentegetőzéssel és magyarázkodással volt tele, és ritkán fordult elő, amikor beismerted, hogy hibáztál. (Hozzá kellett tennem, később viszont változtattál a hozzáállásodon, aminek roppantul örültem. Ez jelentette azt, hogy fejlődésnek indultál.) A bökkenő csak az volt, hogy a végére, az utolsó részeknél voltál hajlandó elüldözni magad mellől a régi éned, és csak így sikerült olyan epizódokat összeraknod, amilyeneket én már tavaly októberben is vártam.

A finálé küszöbén már én is éreztem, hogy egyre jobb vagy, mind a cselekmény formálásban (itt a csavarokra, meglepő eseményekre gondolok), mind a karakterek bemutatásában, és mind a leírásokban, de féltem, hogy mindez kevés lesz. Kevés, mert nem nyertél meg az elején, és ha nem nyertél meg az elején, nem kerültek hozzám közelebb a szereplőid, akkor nagyon nehezemre esik értük izgulni a legvégén. Már feladtam a reményt, de aztán jött a „Bukás” epizód, amelyben egy teljesen más Jessicát mutattál be nekünk. És bár merőben messze állt attól az “őrült” nőtől, akit megismertünk, el tudtam fogadni ezt a pálfordulást, és tetszett is. Amikor a végén megölted őt, az volt az a pillanat, amikor többé már nem hallgattál a régi énedre, és megálljt parancsoltál a sablonos ötleteidnek, további elképzeléseidnek. Meg merted tenni ezt a lépést, és mindez az utolsó három epizódban is folytatódott, és hosszú ideje, ekkor tátottam el először a számat, és ekkor mondtam azt, hogy várom már a következő fejezetet.

Minimálisra csökkentek a helyesírási, nyelvtani és fogalmazásbeli hibák, mert magadra találtál, és olyan gyönyörű mondatok köszöntek vissza ezekben a részekben, amiket ritkán olvastam Tőled.

Régen volt arról szavazás, hogy melyik tale-nek lett a legjobb befejezése. Ha jól emlékszem, ezidáig mindig a „The Torenos”-t írtam, de most át kell adnia a stafétabotot „A bosszú ösvényé”-nek. Hihetetlenül jó finálét és utolsó részt raktál össze. Végig libabőrös voltam, és teljesen beleéltem magam a történetbe. Az biztos, hogy nem egy tipikus véget olvashattunk most, és ez tetszett a legjobban, hogy meggyőzted magad, és elszakadtál az „elvártaktól”, mertél valami merészet tenni, meg merted ölni két főszereplődet is, és nem akárhogy. Nem spiláztad túl, nem nyomattad oldalakon át a drámát (mint Dorothy halálakor), annyi volt benne, amennyi kellett, ezért volt annyira ütős. Egyszóval hihetetlenül fantasztikusra, olyan 10*-esre sikerült.

De, hogy ne csak ezt emeljem ki, lássunk további pozitívumokat. Elcsépeltnek hangozhat, de az illusztrálás remekül sikerült. Merted használni a kamerát, voltak közeli, távoli fotók, és mindig azt láttuk a képeiden, ami a szövegben is szerepelt. Az utólagos szerkesztéseket sem vitted túlzásba, nagyon szépen megoldottad a fantasys és az akcióval teli részeket.

Amik igazán elvitték a történetet a hátukon, azok az izgalmas események és meglepő csavarok voltak. A hullámvölgyek ellenére is azt mondom, hogy nagyon jó fantáziád van, és van tehetséged az akció tale-ekhez. Féltem kicsit attól, mit kezdesz majd Nick és Linda erejével, és egyáltalán milyen magyarázatot találsz arra, hogy honnan ered ez a mágia. A 16. részben tökéletesen kielégítettél a válaszoddal, és elismerősen bólogattam. A Könyv magyarázatánál is ugyanezt a magabiztosságot éreztem, és egy pillanatra sem kérdőjeleztem meg a dolgokat.

A „Temetetlen múlt” epizódot is kiemelném, mert a piloton kívül ez volt az első rész, aminek szintén a hatása alá kerültem. Ehhez csatlakozott később például a „Bukás”, valamint az utolsó fejezet is.

Nem tudok mást mondani, csak annyit, hogyha a tale-ed végén látott Marci köszön vissza a következő projektedben, elolvasod „A bosszú ösvényé”-hez érkezett összes kritikát, kiszűröd a számodra fontos dolgokat, és megfogadod a tanácsokat, remek történettel fogsz meglepni minket. És remélem, hogy nem ez volt az utolsó tale Tőled!

Magára a tale-edre összességében 7 pontot tudok adni a sok hiba és logikai baki miatt, amit az elején elkövettél, de a finálé abszolút megérdemli a 10-es számot.

Gratulálok, és csak így tovább!