Segítség karakteralkotáshoz

Először is szeretném leszögezni, hogy ezeket a tippeket semmiképpen sem kell szentírásnak venni. Ez a kis szösszenet szolgáljon egy útjelző táblaként, ami segíthet bejárni egy útvonalat, de ha az ember úgy találja, hogy nem követi a segítséget, akkor sem fog eltévedni 🙂

Vágjunk is bele! Tehát, egy jó karakternek feltétlenül szüksége lesz

• Külső jegyekre
• Belső jegyekre
• Háttértörténetre

Kezdjünk mindjárt az elsővel, hiszen, ahogyan a mondás tartja „A külső megfog, a belső megtart”.
A legtöbb író szeretné, ha a karaktere igazán egyedi, ugyanakkor gyönyörű legyen. Nem szívesen alkotunk átlagos arcokat és szeretnénk, ha minden egyes szereplőnk különböző lenne, de mégis szép.
Éppen ezért kell elfelejtenünk az idealizált arcot. A szépség rengetegféle lehet.
Szinte biztos vagyok benne, hogy valamennyien beleestünk már abba a hibába, hogy simsezés közben véletlenül sikerült alkotnunk egy igazán szép, esetleg karakteres arcot és ezután minden férfi/női sim ezt az ábrázatot kapta. Amíg ez a játékunkban belefér, egy történet illusztrálásánál gyakran zavaró lehet, ezért igyekezzünk elkerülni.

De, akkor mégis, hogyan alkossunk egyedi, egymástól különböző arcokat?
Ha nem szeretnénk kidülledt szemekkel tanulmányozni az embereket az utcán, akkor kiindulásnak bevált módszer, ha valódi emberekről készült fotókhoz fordulunk, és ezek alapján próbáljuk meg megformázni a kívánt arcot. Az ilyen célokra nagyon jól beválik a Pinterest nevű oldal, ahova rengeteg, jó minőségű képet töltenek fel nap, mint nap és kedvünkre válogathatunk itt a modellekről és átlagemberekről készült fotókból. Karakteres arcvonásokból nem lesz hiány.

Minden esetre itt van az én „Arcok” táblám, ahova már összegyűjtöttem magamnak pár szimpatikus arcot: https://hu.pinterest.com/rdorka23/arcok/
Figyelem! Az oldal látogatásához regisztráció szükséges, de szerintem, mindenképpen megéri. Nem fogjátok megbánni (: Számtalan inspirációt és íróknak szóló tippet is tartalmaz.

Will Eisner, képregényrajzoló, egyik érdekes elgondolása szerint a karaktert építsük valamilyen állat külsejére. Ez valamennyire támaszkodik az olvasó természetes ösztöneire. Hiszen, ha egy arc valamiért, tudat alatt, például egy rókára emlékeztet minket, máris megjelenik előttünk egy ravasz, titkolózó jellem.

Ha ezen gondolat alapján tovább megyünk, akkor még jobban beleáshatjuk magunkat az arcvonások mögött körvonalazódó jellemekre. Bátran támaszkodjunk az ember ősi ösztöneire!
Szeretnék egy alkotni egy rosszindulatú, gonosz, és egy igazán kedves, ugyanakkor gyakran túl naiv, kissé talán ostoba karaktert. Hogyan érjem el, hogy az olvasónak ez legyen róluk az első benyomása még akkor is, ha egy szót sem írtam a jellemükről és még ők sem szólaltak meg?
Íme, a negatív karakter, mellette a pozitív:

A különbség teljesen jól látható, de hogy érhetem el?
Az ember (és vele minden, fejlettebb idegrendszerű állat) születésétől fogva felismeri a ragadozók és a prédaállatok közti különbségeket. Ha egy arcot telepakolunk az előbbi vonásaival, akkor az ijesztőnek, negatívnak tűnik számunkra, ugyanakkor, ha a prédaállatokra emlékeztet minket, akkor mindjárt együttérzést, sajnálatot érzünk vele szemben. Persze, ezek csak általánosítások. Lehet valaki igazán gonosz és rosszindulatú attól, hogy első látásra jószívűnek tűnik. Sőt, bátran használhatjuk ezt a játékot az olvasó megtévesztésére is. A legtöbb ember könnyedén ítélkezik első látásra!
De most nézzük sorra, az ilyen vonásokat. Haladjunk fentről-lefelé.
A magas homlok tudat alatt információt adhat a tulajdonosa agytérfogatáról, ami nyilvánvaló jele az intelligenciájának. A klasszikus űrlény ábrázolás is azt érezteti velünk, hogy a földön kívülieknek a miénket bőven meghaladó intelligenciájuk van. Viszont ne felejtsük el, a magas homlok jelezheti azt is, hogy az illető fiatal és megvédeni való. Nézzünk csak meg egy kiscicát, vagy akár egy csecsemőt. A magas homlok szánakozást kelt bennünk! A természet így érte el, hogy a zsenge korú állatokat a ragadozók ne szívesen falják fel!

A nagy szem is ezt az ösztönt ébreszti fel bennünk, mert aranyosnak és esetlennek gondolhatjuk. Ha a nagy, nyílt szemgolyóhoz sötét színű, hatalmas felületű írisz jár, akkor mindjárt elolvadunk a látványtól. Ki tudna bántani, mondjuk egy kiskutyát, vagy egy borjút, aki azokkal a kerek, barna szemekkel néz ránk? Vegyük a klasszikus Disney figurákat, akiknek nevetségesen hatalmas szemük van. A néző rögtön beléjük szeret, és együttérzést vált ki belőle.

A kicsi szemek közben éppen az ellentétes hatást érhetik el. Ravaszságot, kétszínűséget sugallnak nekünk és azt, hogy az illetőnek megvan a magához való esze, ahhoz, hogy átverjen minket. Itt is az agy méretére következtethetünk tudat alatt. Minél kisebbek a szemgolyók, az agynak annál nagyobb helye van. A kicsi, világos színű írisz és szűk pupilla is igazi ragadozó tulajdonság. Nézzük csak meg egy kígyó, vagy egy farkas szemét. Rögtön tudjuk, hogy veszélyes lenne a közelében tartózkodni!

A szemek távolsága további információt ad a gazdája szándékairól. A növényevő állatoknak a fej két oldalán helyezkedik el a szeme, ezért könnyebben észreveszik a közeledő veszélyt.
A ragadozóknak viszont egyenesen előre néznek a szemeik, hogy szemmel tarthassák a prédát.
Az utolsó pontunk a száj, ami egy nagyon alulértékelt testrészünk, pedig igencsak sokat ad hozzá a külső benyomásunkhoz.
A növényevők szája keskeny, de az ajkuk vastag, hogy a növényi részek ne sértsék fel a szájukat, ugyanakkor könnyedén tudjanak válogatni a levelek, ágak között.
A ragadozók szája viszont széles, az ajkuk nem túl vastag, hiszen így nehezen félreértelmezhetőek a jeleik, amiket a társaiknak küldenek. Mint például a vicsorgás, vagy az ásítás.

Érdekességképpen: A szőke haj és a kék szem kombináció az emberiség hajnalán még nem létezett. Ez a két módosulás azt a célt szolgálta, hogy felkeltse az ellenkező nem figyelmét, ezért is azonosíthatjuk a szőke hajú, kék szemű karaktereinket a tipikus „széplányokkal”, „szépfiúkkal”. Ezt a különlegességet használjuk ki bátran!
Ezeket az információkat azt hiszem, hogy már használhatjuk ugródeszkaként, amikor megalkotjuk a szereplőink arcát. Mehetünk is tovább.

A következő két pontunk a „Belső jegyek” és a „Háttértörténet”. Ez a kettő szorosan összekapcsolódik, de ugyanakkor megvan a maga saját jelentősége.
Mikor egy ember megszületik, bizonyos dolgok abban a pillanatban eldőlnek vele kapcsolatban. Ilyen a külseje, de ilyen az alapvető jelleme is. Ahogyan az orrunk formáját, vagy a magasságunkat a szüleinktől, nagyszüleinktől örököljük, úgy jönnek velük a jellemvonásaink. Bár, bevallom őszintén a „belső jegyek” megfogalmazás elég pontatlan, hiszen egy ember jelleme nem különböző jellemvonások összességéből áll. Ennél sokkal árnyaltabb és bonyolultabb a helyzet.

Ez az árnyalás pedig a születésünk után, fokozatosan alakul ki. Az ember múltja bélyeget nyom a mindennapjaira. Nincs a földön olyan személy, aki ne függne az emlékeitől és a tapasztalataitól. Legyenek ezek jelentőségteljesek, vagy csak apró pillanatok a múltból, amik már látszólag nem számítanak.
Erre a legtöbb esetben gondolnunk kell, amikor egy karakter jellemén dolgozunk. Persze, nem kell még a sarki boltos néni háttértörténetét is pontosan, részletesen megalkotnunk, de a főbb karakterekbe mindenképpen időt kell fektetnünk, mert a reakcióik a múltjuk adta tapasztalataikon és a jellemükön fog múlni.

Másképpen viszonyul két személy, mondjuk egy hosszú utazáshoz. Még ha jellemben nem is annyira egymás ellentétei, akkor is rögtön különbözően állnak hozzá az úthoz.
Tegyük fel, hogy „A” személy még sosem volt külföldön sem, mert sokat dolgozik, de azért jómódú, ugyanakkor kalandvágyó személyiséggel rendelkezik.
„B” személy szintén rengeteget dolgozik, de szinte mindig külföldön, ezért sokat utazik, bejárta már a fél világot. A kalandvágy, az aktívság viszont benne is megvan és nem bánja, ha oda kell visszamennie, ahol már volt.
Ugyanakkor máris megváltozott ezzel az apró különbséggel a kikapcsolódásról alkotott képük.
Biztosak lehetünk abban, hogy „A” személy a kalandokat és a látnivalókat fogja keresni az útja során, amíg „B” személy inkább a szálloda wellness részlegét látogatná meg.

A jellemük hasonló, de a múltjuk tapasztalatai miatt átértékelődött bennük az utazás és a szórakozás fogalma.
Most viszont nézzük meg a kicsit távolabbi múlt egy klasszikus példáját, amivel a népszerű írók gyakran dolgoznak:
„A szülők meghaltak, a szereplő, az egész gyerekkorát nevelőszülőkkel töltötte, akik, noha lehet, hogy fizikailag soha, lelkileg biztosan ártottak neki, hiszen mostohagyerekként nőtt fel és sosem tudták úgy szeretni, mint az édestestvéreket.”

Jó pár ismert főhősre ráhúzhatnánk ezt a mesét. De vajon miért ennyire gyakori?
A helyzet az, hogy egy okos író tudja, hogy mivel érheti el a karakter megszerettetését. Az ember nagyon empatikus lény. Ha valamilyen társunkkal tragédia történik, akkor máris figyelmen kívül hagyjuk az illető hibáit és igyekszünk neki lelki támaszt nyújtani. A falak gyorsan leomlanak, ha egy valakink elveszít valakit. Ugyanezen alapon könnyedén elérhetjük, hogy a tragikus múltú főhősünk az esendőségével szimpatikussá és barátságossá váljon számunkra. Bátran bevethetjük a „szomorú háttértörténet” kártyát, ha szeretnénk empátiát kelteni az olvasóval, de ne felejtsük el, hogy ez az életben nagyon ritkán megy így!
A legtöbb ember, ha elveszíti a szüleit, vagy a szerelmét, akkor ritkán lesz ettől még erősebb és bátrabb. Az esetek zömében egyszerűen összeomlik és szerencsétlenül viselkedik, szinte minden helyzetben.

Az egyszerű olvasóban, érthető, jó leírás hiányában ez nem annyira vált ki empátiát, mert ha a karakter múltja nem jelenik meg teljes egészében a történetben, akkor az máris háttérbe húzódik.
Hogy ez baj-e? Semmiképpen.
Az írónak nem az a dolga, hogy olyan szereplőt alkosson, akinek minden tette megkérdőjelezhetetlen és tökéletes. A jó író valós, érző, gyakran hibákat elkövető karaktereket alkot, akik azzal fogják meg az olvasót, hogy realisztikusak és mélyek. Tökéletesen elképzelhetőek és igaziak. Olyanok, mintha a mi ismerőseink, barátaink lennének, hiszen, noha kiismertük őket, olykor-olykor megtudnak lepni és jól színesítik a történetet.
Sose törekedjünk arra, hogy egy mindenki által szerethető karaktert alkossunk. A saját történetünkben érvényesüljön csak a saját akaratunk és a saját stílusunk, az olvasók ezt valószínűleg jobban fogják értékelni, mint az unalmas, sablonos szereplőket. Ha mégsem, akkor pedig egy lelkes olvasónk mindig lesz. Saját magunk. 🙂

A szereplők hibái nem csak, hogy előreviszik és bonyolítják a történetet, hanem lelket adnak a karaktereknek. Egyes hibák végzetesek és komolyak, mások viszont a maguk módján humorosak és színesítik a történetet, de a jelenlétük mindig nagyon fontos.
Ha nagyon tárgyilagosak akarunk lenni, akkor a hibákat két részre oszthatjuk: Morális és akaratlanságból adódó.

Az utóbbi többnyire nem változtat a karakter megítélésén, hiszen ezeket a hibákat a karakter teljesen véletlenül, önkéntelenül követi el. Ilyen, ha elesik az utcán, vagy akár, ha véletlen autóbalesetet okoz.
A morális hibák már kicsit komolyabb témát követelnek meg. Itt arról van szó, hogy a karakter kissé meghazudtolja a jellemét és valami olyat követ el, amivel lényegesen rossz színben tünteti fel magát. Ha valaki véletlen autóbalesetet okoz, mert nem volt rendesen kitáblázva egy út, akkor arról ő nem teljesen tehet, de ha úgy okoz autóbalesetet, hogy mondjuk alkoholos befolyásoltság alatt volt, akkor az mindjárt elgondolkodtatja az olvasót. Vajon tényleg jó ember ő? Biztosan az, akinek megismertem? Tudom még ezután kedvelni ezt a karaktert?

Egy ilyen húzással máris árnyaltuk a karakter jellemét, ráadásul a belső vívódásai még érdekesebbé és drámaiabbá teszik a történetet.
De az gyakran nem elég, ha leírjuk, hogy a karakter kedves, ügyes, de gyakran meggondolatlan, néha szétszórt. Egy jó író ügyesen ki is tudja „játszani” a szereplőit és tesz arról, hogy az árnyalatbeli különbségeket megmutassa a karakter cselekedeteivel, a mondandójával, vagy akár csak a puszta gesztusaival is. Ugyanakkor észrevétlenül, vagy szándékosan láthatóan változtassa is az árnyalatokat, ezzel elérve azt a bizonyos, hőn áhított karakterfejlődést.
Tehát egy jó karakternek nem csak pozitív, hanem negatív oldala is van és a jó karakterdrámához nem elég, ha hol az egyik, hol pedig a másik oldalát mutatja. Emberek vagyunk, akiknél nincsen jó és rossz, fekete, vagy fehér Minden megítélés, nézőpont és helyzet kérdése.
Ez ugyanígy igaz az írásra is! Az alkotás során, amíg élvezzük a folyamatot, addig nincsen jó, vagy rossz. Az számít, amit gondolunk, és ha úgy érezzük, hogy szórakoztat minket, amit csinálunk, akkor a megfelelő úton haladunk valami egyedi és különleges alkotás felé! Élvezzük ki az utat! (:

A tippet készítette: AnatidaephobiaCookie