Tintavér kategória bejegyzései

Tintavér – 20. Szembesítés

Ethan

Ethan összeszorított ajkakkal állt a folyosó beugrójában. Hát ezen is túl volt. Az első kritikán aluli dolgozat a tanévben. A lap aljára olyan erővel véste Mr. Oakly az érdemjegyet, hogy felhasadt a papír a toll hegyétől. Számított rá, hiszen a számonkérés aljasul, az első tanórán történt, az előző év teljes anyagából, amire senki nem számított – különösen ő nem, aki olyan hosszasan szedegette össze méltóságát a férfi mosdóban a Clarával történt ütközet után, hogy jól el is késett az óráról.

A dolgozat közben agya vissza-visszatért a veszekedés részleteire, és nem tudta, mi dühíti jobban – a lány arroganciája, vagy az, hogy elveszítette a béketűrését, megint. Mindig ez történt vele, ha olyan témára terelődött a szó, ami felzaklatta. Clara kotnyelessége borzalmasan irritálta, és az is, hogy mennyire lenézheti őt a maréknyi infó alapján, amit tud róla, valójában azonban ő is ugyanígy reagált volna, ha egy családtagját támadás éri. Az, hogy egy tizenöt éves nyegle kamaszlányt hasonlítgatott önmagához, inkább vicces volt, az azonban bosszantotta, hogy érzelmei ilyen irányíthatatlanul törtek elő állandóan.

Egy gyengepontot kiteregetni óvatlan dolog, és ezt ki is használták mások, hogy újra és újra kihozzák a sodrából.
– Családi balhé volt, Flynn? Dobott a csajod? – szűrődött be gondolataiba Tyler Brody hangja. Nem trafált bele, de hangszínén látszott, szívózni akar, hátha megint sikerül kibillenteni őt nyugalmából. – Már egy hete rajtad röhög mindenki, amióta Hollowayjel smárol a suli mögött! – Arcára kiült tipikus gennyláda vigyora.

Ethan tudta, hogy Tyler csak találgat, úgyhogy fapofával pakolta tovább cuccait. Fogalma sem volt, miért épp őt szúrta ki magának, hiszen tavalyig köszönésen túl még csak szót sem váltottak, de nem volt kedve minden napját balhéval tölteni miatta.
– Mi van, nem állt az árbóc, haver? – nyomatta tovább Tyler a szöveget, jó hangosan, hogy minél több tanúja legyen a dolognak. – Megvan, már tudom, mi a baj! Csak nem a fiúkat szereted? A múltkor is úgy leteperted Springert, hogy alig tudtak leszedni róla! – A folyosón elhaladók nagy, kerek szemeket meresztettek Ethanre, többen összesúgtak mögötte.
Ő nagy levegőt vett, és elhatározta, ezúttal nem enged a provokációnak. A rohadék azonban ismerte a gyengepontját.

– Mint az apád, mi? Neki van már pasija a sitten? Valami jó kemény, tökös… – Ethan eddig a pillanatig bírta Tyler ocsmányságait. Olyan erővel taszította meg a srácot, hogy több métert repült, háttal a szekrényeknek csapódott, és kínlódva jajdult fel földet érve. Arcára azonban a fájdalom mellett más is kiült, a diadal érzése. Nehézkesen tápászkodott fel a padlóról, és gyűlölettől égve csak ennyit súgott neki oda: – Ezt még megbánod… – majd elbicegett, egyenesen a tanári irodák irányába.

Ethan dermedten figyelte távolodását, miközben a folyosó lassan kiürült az órájukra igyekvő diákok felszívódásával. Biztos volt benne, hogy Tyler panaszt tesz, és már csak percek kérdése, hogy megreccsenjen a hangfal, és őt sürgősen az igazgatóiba kérjék elszámoltatásra. Ez már a második balhéja a tanévben – vajon hányat lehet begyűjteni, mielőtt eltanácsolják az embert? Szinte hallotta a Harrington Katonai Akadémia ajtajának csukódását háta mögött.
Aztán eszébe jutott még valami, amitől lába a földbe gyökerezett: a táskájában még lapult egy tasak ma… majoranna, amit elfelejtett kihajítani a Tobyval való találkozás óta. Ha ezt véletlenül megtalálnák nála, nem lenne többé kegyelem a számára. Meg kellett tőle szabadulnia.

Sietve körülnézett, de egy lélek sem figyelte, és a folyosó azon szakaszán kamerát sem látott. Közelebb lépett a szemeteshez, hogy feltűnés nélkül beleejtse az árut, de keze megállt a levegőben. Talán ez a vissza nem térő lehetőség, hogy törlesszen Tylernek. A szemétláda szekrénye csak pár lépésre állt tőle, tanúk nélkül. Futva tette meg a tíz métert, és egy gyors mozdulattal bepréselte a szekrény szellőzőrésén a kis csomagot, majd összerezzent a rossz lelkiismerettől, mikor a hangosbeszélő megreccsent a feje fölött.
– Ethan Flynn! Ethan Flynn, kérem, fáradjon az igazgatói irodába! – harsogta a hang, ismeretlenül is ellenszenvet táplálva személye felé.

Pár perccel később már Hauser színe előtt állt, az egyik székben nagyképűen terpeszkedő Tylerrel egyetemben. Az igazgatónő tajtékzott, láthatóan valaki előzetesen tájékoztatta a folyosón történt esetről, de a történet hitelességére Ethan nem vett volna mérget.
– Mi ütött belétek? – szegezte nekik a diri a kérdést. – Egy hét sem telhet el az iskolában rendbontás nélkül? – Majd Ethanhöz fordult. – Tyler azt állítja, a falnak lökted úgy, hogy megsérült. Igaz ez?

– Provokált – rándította meg a vállát. Az „áldozat” olyan mesteri színjátékkal fájlalta több testrészét, hogy felesleges lett volna azt hazudnia, meg sem történt.
– Provokált. És neked annyi eszed van, hogy mint egy barlangi ősember, verekedéssel oldod meg a dolgot? – szegezte neki az újabb kérdést Hauser.
„Primitív” – csendült fel Ethan egyik fülében Clara Springer hangja. „Barlangi ősember” – szajkózta a másikban az igazgatónő. A szégyen egyre mélyebbre rágta be magát bőre alá. Szerencsére a Tyler iránt érzett gyűlölete erősebb volt, ezért arcán továbbra is csak higgadt magabiztosság ült, ahogyan az igazgatónővel szembenézett.

Hauser pár pillanatig rágódott azon, mit tegyen velük. Tekintete megpihent előbb Ethanön, majd Tyleren. Végül az asztalához lépett, és fel sem pillantva közölte az ítéletet.
– Figyelmeztetés. Figyelmeztetés, és büntetőmunka az év hátralevő részére – Tyler nem tudta magába fojtani kárörvendő kuncogását, úgyhogy Hauser felé pillantva folytatta. – Mindkettőtök számára.
Tyler torkára fagyott a röhögés.
– Velem nem teheti! Én megsérültem! – emelgette fájdalmasan a lábát, de az igazgatónőt nem hatotta meg.

Ethan orra alatt elvigyorodott.
– A fizikai erőszak nem támogatott az iskolában, de ugyanez igaz a provokációra is – magyarázta hidegen Hauser. – A büntetőmunka alatt lesz alkalmatok rá, hogy gyakoroljátok az önuralmat egymás felé.
A büntetőmunka nem ijesztette meg igazán Ethant – elvégre mi lehet a legrosszabb, székpakolás? – de az határozottan rosszul hangzott, hogy a tanév végéig egy levegőt kelljen szívnia Tylerrel iskola után is. Sietve dobta be utolsó aduját.
– Tyler dohányt árul a csoporttársainak. A szekrényében tartja az egészet. – A szavak ereje elsöprő volt, a diri feje elvörösödött a felháborodástól, Tyler pedig elsápadt, és meglepett hápogásba kezdett.

– Igaz ez, Tyler? – rontott az igazgatónő a srácnak, aki végre megtapasztalta, milyen érzés, ha az emberrel jól kibabrálnak. A dolog ugyanis igaz volt – Tyler otthonról hordta a suliba az amúgy kiskorúak számára illegális cigit, diáktársai pedig vitték, mint a cukrot.
Ethan szeme előtt lepergett, ahogyan a szekrény átvizsgálása közben Hauser keze közé akad a szeretetcsomag, amit ő otthagyott, mielőtt hívatták volna – végtelenül büszke volt magára. Garantált, hogy Tyler végre meglakol mindenért, amit ellene és annyi más diák ellen elkövetett. Talán egy primitív, barlangi ősember is képes másra használni a fejét, mint hogy fejjel rohanjon a falnak.


Liam

Liam elmélyülten pötyögött laptopján. A kollégiumi szobájában üldögélt az ágyon, mikor kopogtak az ajtón. Kizökkent, megtorpant, és lehajtotta a laptopot, majd az ajtóhoz indult. Nyitás közben már kezdte volna a “Russel mindjárt jön” szöveget, mert tudta, hogy látogatók rendszerint Russelhez, nem pedig őhozzá érkeznek, aztán mikor meglátta, hogy Spencer áll az ajtóban, meglepődött. Mint oly’ sok ember, ő is dobozokként kezelte a világ dolgait, és ha a megszokott sztereotípiái megdőltek, ő is kizökkent a maga kis rendjéből, ehhez pedig elég volt már egy olyan – másnak talán átlagosnak tűnő – tény, hogy valaki őt jött meglátogatni a szobatársa helyett.
– Szia – köszönt Spencer, ez pedig végleg megerősítette Liamet afelől, hogy nem Russelhez érkezett ezúttal látogató.

– Szia… gyere… be – próbálta összerakni a Russeltől ellesett mondatot, hogy legalább minimálisan hasonlítson egy normális emberre, aki ismeri az illemet.
– Nem tudom… hogy… mondjam ezt – próbált a lényegre térni Spencer, de látszólag ő is zavarban volt. Liam kezdett elbizonytalanodni, mert egészen eddig pont azt szerette az ő – kicsit előre szaladva és megelőlegezve – barátságukban, hogy Spencer volt a biztos pont a beszélgetésekben, most ez a bizonyosság pedig elveszni látszott, ami őt is kétségbe ejtette.

– Mit? – kérdezte Liam rémülten. Spencer nagyot sóhajtott, majd belefogott.
– Emlékszel, hogy… meséltél arról, hogy megvan a saját… önkifejezési módod? – próbált tapogatózni a fekete hajú fiú a téma irányába. Liam bólintott, de közben kezdett rossz érzése lenni. – Na jó, egyenesen kimondom. Tudom, hogy te írod a Get Out Of My Head nevű blogot a suliról – szorította össze a száját Spencer, attól félve, mi lesz Liam reakciója.
– Ezt… ezt… miből gondolod? – kérdezett vissza Liam, azonnal tagadva a vádakat, de ezzel csak még gyanúsabbá vált.

– Először is… IP cím alapján kinyomoztam, hogy a koliból valaki… Aztán nem sokkal utána pont írtál, és elkezdtem összerakni a dolgokat… Aztán a mostani reakciód megerősített… – mondta a fiú, de látszólag nem akarta ilyen nyíltan letámadni Liamet ezzel a témával, így mindenhová nézett a szobában, csak a fiúra nem.
– Én… ööö… nem – próbált kitérni a vádak elől továbbra is Liam, bár ő maga is tudta, hogy nagyon átlátszó. Sokszor elképzelte már ezt a napot. De minden alkalommal úgy, hogy egy feldühödött tömeg jön, akikről rosszat írt, és akik bosszút akarnak állni rajta most, hogy végre ismerik a tettes kilétét. Egyszer sem úgy képzelte el, hogy valaki olyan kéri majd számon rajta ezt, akivel jóban van. Valamennyire talán örült is, hogy végre megoszthatja valakivel ezt, de Spencer következő mondata után meggondolta magát.

– Ha gondolod, segíthetnék is – vetette fel az AV klubos fiú. Liam ettől rögtön támadó állásba lendült. Nem sok dolog volt, amiért ennyire kiállt volna, mint a blogja. Olyan volt neki, mint egy barát, egy napló, amivel kapcsolatban külön érdekesség volt, hogy másoknak is eljuttathatja a gondolatait. És néha valamennyire bízott is benne, hogy a címzettek megkapják az üzenetet, hogy olvassák a róluk szóló részeket. De akárhogy is, ez egy személyes dolog volt számára. És bármennyire is kedvelte Spencert, nem akarta bevonni ebbe a… valamibe. Talán kapcsolatnak mondaná, ami közte és a blog között van, de annyira beteges és szomorú maga a gondolat is, hogy még maga előtt sem merte volna kimondani, így maradt a… valami.

– Köszönöm, de… de megvagyok vele – utasította el finoman az ajánlatot végül. Spencer azonban eddigre már teljesen belelkesült, és félő volt, hogy nem lehet majd leállítani.
– Szerintem félreérted – nevette el magát a fiú. – Nem az írásba, hanem a technikai részekbe segítenék be. Például ne vedd zokon, de az oldal eléggé elavult már – jegyezte meg, amitől Liamből valami előtört.
– Nincs semmi baja a blognak – védekezett, Spencer pedig egyből látta, hogy kényes területre tévedt, így megpróbált lábujjhegyen visszatáncolni a vékony jégről.
– Nem a kinézetre gondolok, vagy a tartalomra – mentegetőzött –, hanem például arra, hogy ha ennyire titkossá akarod tenni, hogy ki vagy, akkor annak érdekében lehet lépéseket tenni – vetette fel.

– Spencer, ez az én projktem, nem kell, hogy belvatkozz – mondta Liam, próbálva lezárni a beszélgetést. Kellemetlen volt neki a téma, és ezt a hadarás újbóli előtörése is mutatta.
– Tudom, és… nem akartam pofátlan lenni, vagy ilyesmi. Csak fel akartam ajánlani – próbálta kicsit oldani a feszültséget Liamben. – Hogy ezzel is megköszönjem azt, amit az AV klubról írtál – mosolyodott el.
– Nincs mit – felelte Liam szúrósan, de nem szándékosan, egyszerűen csak nem tudta leválasztani hangjáról az élt. – Ugye… nem mondtad el senkinek? – kérdezte aztán, előre is félve a választól.

– Nem – nyugtatta meg rögtön Spencer a fiút. – És nem is fogom, ne aggódj – bizonygatta, majd folytatta a korábban megkezdett témát: – Legalább annyit engedj meg, hogy… segítsek biztonságosabbá tenni a titkosítást – ötletelt Spencer, hogy mivel járulhatna hozzá mégis érdemben az oldalhoz.
– Spencer… – csóválta a fejét Liam, de egyre nehezebben tudott nemet mondani a fiú kérlelő, átható és legfőképp lelkes tekintetének.
– Csak hadd próbáljam meg, és ha nem tetszik, mindent visszacsinálok – ígérte az AV klub elnöke.
– Hát jó – adta fel végül Liam. Ha bármi félresikerülne, visszacsináltathat mindent, szóval így talán nem olyan nagy rizikó a dolog.

– Köszönöm – hajtott fejet mosolyogva Spencer, amitől Liam szája is mosolyra húzódott. – Akkor… én megyek is, mert még órám lesz, amire vissza kéne érnem a suliba – nézett az órára Spencer. Kifelé menet azonban megtorpant. – Ugye tudod, hogy ezek nagyon jó írások amúgy? – mosolyodott el újfent Spencer. Liam csak tétován bólintott. – Nincs kedved esetleg… csiszolni rajta még? Mármint nem azt mondom, hogy nem elég jók, vagy bármi, csak… kipróbálhatnád esetleg az írókört, hátha tudnak valami újat mutatni – ajánlotta Liamnek, aki ettől – tőle nem túl szokatlan módon – zavarba jött. Hevesen rázni kezdte a fejét.

Kizártnak tartotta, hogy bárki előtt is felvállalja az írásait. Vagy hogy fel kelljen olvasnia, amit alkotott. Nem és nem.
– Tényleg rohannom kell – nézett újra az órára Spencer –, de ígérd meg, hogy erről még beszélünk, oké? – kérdezte, bár sokkal inkább mondta. Az pedig, hogy a választ meg sem várva rohant el a folyosón, még inkább alátámasztotta, hogy ezt inkább kijelentésnek szánta, mintsem kérdésnek.

21. Lidérces órák

Tintavér – 19. A csalódás íze

Kitty

Már a második lapszámuk felett ültek a szerkesztőségen, és Kitty kifejezetten elégedett volt a végeredménnyel. A címlapon a megfelelő kép és szöveg volt, a cikkeket tökéletesen sikerült megformázni, és amennyire első ránézésre látta, helyesírási hibák sem nagyon maradtak a kész változatban.

Az első szám leadása körüli fejetlenség után voltak kétségei azzal kapcsolatban, hogy Adrian hogyan fogja legközelebb összerakni az újságot, de kellemesen csalódott. Hiába várt lapzárta után arra, hogy a főszerkesztője megint kétségbeesetten keresse meg őt, erre nem volt szükség.
Adrian Black gyorsan tanult. És Kitty nem tudta, hogy a fiú a formázási technikáit leste el legutóbb, vagy csak nem akart többet segítséget kérni.

Akárhogy volt is, ezúttal nem volt semmi kifogásolható a munkájában.
– Mindenki nagyon jó cikkeket adott le, köszönöm szépen a munkátokat – kezdte Adrian, mire mindenki felnézett a saját példányából. Általában az volt a szokásos rutin, hogy a megjelenés napján volt egy szerkesztőségi megbeszélésük, ahol mindenki megmondta, milyen cikkeket szeretett volna írni legközelebbre, és ha már mindannyian ott voltak, kicsit gyönyörködtek is a munkájuk gyümölcsében.
– Most vinnék egy interjút – emelte meg kissé a kezét Gina, aki már percek óta mintha arra készült volna, hogy minél hamarabb ugorhasson a felszólalási lehetőségre. Ilyenkor soha senki nem merte őt beelőzni, mert olyan aranyosan izgatott volt. – Jött egy thaiföldi cserediák, és szeretnék róla írni.

– Persze, csak nyugodtan – bólintott rá Adrian. – Fotót tudsz készíteni, vagy kérjünk neked segítséget az AV klubtól?
– Az egyik barátnőm AV-s, majd ő segít – legyintett a lány, és nagyon hálásan mosolygott a főszerkesztőjükre, aki mintha még kicsit zavarba is jött volna ettől. Valószínűleg még nem volt igazán hozzászokva ahhoz, hogy ő volt a főnök, és neki kellett döntenie egyes kérdésekben. A határozottságán még lett volna mit javítani, de alapvetően nem csinálta rosszul a dolgokat.

Meghallgatta, kinek volt ötlete saját cikkre, és mivel senki nem állt elő túl nagy hülyeséggel vagy túl unalmas témával, mindegyikre rábólintott. Kitty azért megnézte volna, Adrian vissza mert-e volna dobni valami tényleg pocsék elképzelést. Biztos volt benne, hogy az idő múlásával előkerülnek majd a kevésbé szalonképes cikkötletek is, de mivel ez még nem volt aktuális, inkább arra összpontosított, ami jelenleg foglalkoztatta.
Megvárta, míg a többiek mindannyian megindultak kifelé, és akkor lépett Adrian elé, amikor már csak ketten maradtak a szerkesztőség termében.
– Igen? – nézett rá várakozóan az évfolyamtársa.

– Van itt valami, amivel kapcsolatban kíváncsi lennék a véleményedre. – Kitty nem várt további kérdésekre, csak ledobott egy köteg papírt a főszerkesztője asztalára.
– Ez meg mi?
– Hogy az informátorom szavaival éljek, a konkurencia.
– Konkurencia?! Azt hittem, csak egy iskolaújság van – nyúlt azonnal a lapok után Adrian, hogy aztán gyorsan átfuthassa legalább az első kinyomtatott cikkek címeit.

– Kaptam egy fülest, hogy érdemes lenne leleplezni, ki írja – folytatta Kitty, de nem nézett a másikra, csak összefonta a karjait a mellkasa előtt, úgy meredt maga elé. – De ahogy mélyebbre ástam, arra jutottam, hogy ezt a blogot nem kellene bolygatni.
– Attól félsz, hogy felhergelnéd, ha megírnád, ki az?
– Attól félek, hogy fegyvert adnék még egy terrorizált diák kezébe – jegyezte meg csendesebben Kitty, és most először érezte tényleg úgy, hogy Adrian nem csak szerencsétlenkedett a szerkesztői székben, hanem igazi főszerkesztőként partner volt a döntésben is.

– Akkor ezt a témát nem firtatjuk – jelentette ki az évfolyamtársa egy kicsit hosszabb hallgatás után, majd a fiókjába süllyesztette a kinyomtatott blogposztokat.
– Szuper – biccentett Kitty, és megindult kifelé a teremből.
– De neked így nincs a hétre cikktémád – szólt utána Adrian. – Szóval tiéd a menzareform.

Amikor ezt meghallotta, egy pillanatra megakadt a mozdulatban, aztán fordult csak vissza a másik felé.
– Ez a hála azok után, hogy kihúztalak a csávából? – húzta el a száját Kitty elégedetlenül. Nem véletlenül maradt bent ez a téma; mindenki utálta, ha változtatás volt a konyhán, mert írni kellett róla, csak épp nem lehetett érdekesen. – Ezt megjegyeztem, Black.
– Hidd el, én is, Parnell – mormogta sötéten Adrian.


Cameron

– Hhh – sóhajtott már kb. huszadszorra a szőkeség Cameron mellett, konkrétan annyira feltűnően, mint ahogyan a húga, mikor még csak tíz évesek voltak, és a Cam által evett édességre fájt a foga.

– Mi a gond? – kérdezett végül rá a fiú, a szekrényéből a falnak támaszkodott lány felé kihajolva. Sokak szerint Cameron igen jó hallgatóságnak bizonyult, de Hillary nem igazán tartozott abba a kategóriába, hogy olyan problémái lennének, amelyek komoly lelki kibeszélésre szorultak. A legnagyobb gondjai közé tartozott, ha a fodrásza lemondta az időpontját, vagy ha a szülei nem engedték meg, hogy partit tartson a házukban, amikért Cameron őszintén irigyelte őt. Nem mintha az ő élete annyira stresszes vagy problémás lett volna, de nem tartotta túl könnyűnek, hogy a nap nagyobbik részében egy olyasfajta szerepbe kellett szuszakolnia magát, amelyet még évekkel ezelőtt a környezete aggatott rá.

– A barátnőm lemondta a mozit… – vett a lány egy újabb mély lélegzetet, és a hatás kedvéért még a millió szomorú smileyval ellátott bocsánatkérő üzenetet is Cam orra alá tolta.
– Ó, ez sajnálatos – bökte ki végül, amint visszatért a látása a rikító pink telefon képernyőjének látványa után. Szerette volna ennyiben hagyni a témát, mert hatodik érzékei már jeleztek, így már nyitotta is a száját, hogy valami más témát dobjon be, de Hillary megelőzte.
– Annyira vártam már ezt a filmet… – motyogta egy pár kiskutya szem kíséretében.

– Te még mindig elmehetsz – mosolygott rá Cameron végre végezve a rendrakással a szekrényében, és a lánnyal az oldalán a termük felé indulva.
– Igen, de egyedül annyira rossz lenne – biggyesztette le az ajkait, és Cameron érezte a szeme sarkából, ahogyan folyamatosan őt szuggerálja.
– Azért annyira nem rossz egyedül mozizni – próbálta menteni a menthetőt, és már kanyarodott is volna be a szinte még teljesen üres terem ajtaján, de a lány finoman megragadta.

– Cam… nem szeretnél eljönni velem? – ejtette ki a kérdést, amitől a fiú a beszélgetés kezdete óta rettegett. A Hillary szemében ülő izgatott csillogás láttán a fiú annyira megsajnálta hirtelen a lányt, hogy egy pillanatra még az igenlő válasz lehetőségén is elgondolkodott. Ezt az ötletet azonban hamar ki is verte a fejéből. Nem szeretett megbántani másokat, de pontosan tudta, hogy ő a lány egyik felé táplált érzését sem viszonozza, és valószínűleg, ha erőszakkal kényszerítenék rá, akkor sem menne neki. Mielőtt válaszolt volna, tarkóját zavartan vakargatva udvariasan szembefordult a lánnyal, és viszonylag lassan kezdett beszélni.
– Nézd, Hil, az a helyzet, hogy tudod, nekem késő estig van edzés, és a húgomnak is segítenem kéne… – Ahogyan kiejtette a szavakat a száján, a lány lebiggyedő ajkai azonnal lelkiismeret furdalást okoztak neki, de még mindig így érezte helyesebbnek.

– Á, persze, megértem, akkor majd megkérdezem Tyt – hebegett összevissza az elvörösödő lány. Cam látta rajta, hogy legszívesebben elsüllyedne, és ő maga is hasonlóképpen érzett. Szerette volna megmondani neki, hogy neki igazából egyik lány sem tetszik, nem csak ő, és hogy ez igazából azért van, mert ő teljesen más. Ezt viszont nem tehette, így jobbára csak felajánlotta, hogy majd a jövőben elmehetnének valamikor csapatosan mozizni, ha mindenkinek jó lesz.

20. Szembesítés

Tintavér – 18. Sokkoló felismerés

Bradley

Trevor már egy ideje morfondírozott, hogy be merjen-e menni az igazgatónőhöz, hogy a szemébe mondja, amit gondol. Tisztában volt vele, hogy az az óra, amelyiken Hauser megjelent, nem tartozott a legfényesebb alakításai közé, viszont a nő az önérzetét rombolta porig azzal, hogy átvette az irányítást. Mintha a diákok előtt kasztrálta volna őt.

Bár tényleg megértette a helyzetet. Furcsa volt belegondolnia, de tényleg, komolyan értette a nő indítékait. Tudta magáról, hogy az irodalom területén teljesen otthonosan mozog, hiszen az egyetemen megfelelő képzésben részesült ezen a téren. Azzal is tisztában volt, hogy a gyakorlati oktatásra nem fektettek elég hangsúlyt, és mikor kézhez kapta a diplomáját, nem érezte, hogy a megszerzett tudását képes lenne továbbadni egy egész osztálynyi tanulónak. Mindig is azok közé tartozott, akik ha meg is szereztek egy képesítést, sokszor nem voltak hajlandók elfogadni, hogy tényleg alkalmasak lennének arra a posztra, amire lepapírozták őket.

Nem kellett volna még egyszer meggyőződniük arról, hogy alkalmas-e tanárnak, mielőtt átadták neki a nyilatkozatot, ami ezt állította? Nem lehet, hogy valamilyen vizsgáján épp hogy csak átrugdosták, de valójában arra gondoltak közben, hogy sebaj, majd úgyis elvérzik út közben, nem fenyeget az a veszély, hogy valaha tanár lesz belőle? Tudta, hogy talán érdemes lenne megerősítenie magát elhatározásaiban, és valahogy elűzni kételyeit, mielőtt önként veti magát az oroszlán ketrecébe, de valami furcsán perverz ötlettől vezérelve pont az oroszlántól szerette volna kiharcolni ezt a megerősítést. Ahhoz ugyanis kétsége sem fért, hogy ha Hauser megerősíti őt abban, hogy jól csinálja a dolgát, már ő is biztos lehet benne. Ahhoz pedig szintén nem fért kétség sem, hogy ennek az elképzelésnek a bekövetkezésére még a legkisebb bolhafingnyi esély sincs.

Tétován kopogott tehát az igazgatónő ajtaján. Végül is az írókör odabent született meg. Egy jó élmény már fűzi ahhoz a szobához. Ezzel próbálta biztatni magát. Bár szinte biztos volt benne, hogy sokáig ez lesz az egyetlen pozitív élménye odabent.
– Miben segíthetek, Trevor? – pillantott fel az igazgatónő az iratokból, amelyeket a férfi belépése előtt tanulmányozott.
– Öhm… arra gondoltam, hogy… esetleg átbeszélhetnénk, ami legutóbb történt, mikor bent volt az órámon – motyogta Trevor. Próbált hangosabban beszélni, de a szoba levegője úgy préselte mellkasát, hogy alig hagyta el hang a torkát.

– Igen, arról az óráról valóban érdemes lenne beszélni – váltott pár fokkal szigorúbbra Hauser hangszíne. Bradley közelebb lépett a nőhöz, és kihúzott magának egy széket, hogy leülhessen.
– Szeretném elmondani, hogy rosszulesett, mikor átvette tőlem a stafétát – nyögte ki Bradley, mint mikor egy kisgyerek bevall valamit, aztán várja, hogy a másik fél rádörrenjen.
– Rosszulesett? – zökkentette ki a meglepő vallomás egy másodpercre Hausert megszokott szerepéből, de már folytatta is feddő hangon. – Az irodalom ellen elkövetett merénylet volt az az óra, Trevor. Ha hagyom, hogy tovább szerencsétlenkedj, a diákok, attól félek, halálra röhögik magukat a végén. A tanáruk vagy, Trevor! – Hauser szemében Bradley számára korábban ismeretlen fény csillogott. – A te feladatod az, hogy méltó módon add át az irodalom nagy alakjainak üzenetét, nem pedig az, hogy csúfot űzz Orwellből és az Állatfarmból. Annyi tekintélyed sincs közöttük, hogy elvégezzék a feladatot, amit kiosztasz nekik. A mi diákjaink ennél színvonalasabb oktatást érdemelnek!

– Én azért nem nevezném az irodalom elleni merényletnek – válaszolt elhaló hangon Bradley. Aztán valahogy erőre kapott. Akárhogy is, érezte, hogy most épp a felettesének felesel, és ez valamiért feltüzelte őt. Talán pont a tiltott dolgok iránti menthetetlen emberi vágy volt az oka, talán csak szeretett az állásával játszani, de a következő mondatokat már magabiztosan mondta. – Igen, tanárilag és tekintélyileg kicsit talán felsültem. Viszont mikor elvetted tőlem a szót, na, az volt az a pillanat, ami után már biztos nem lesz tekintélyem előttük.

– Talán azt hiszed, a diákjaid emlékezni fognak erről bármire is? – pillantott rá elnézően Hauser. – A te pályádnak ezek fontos pillanatai, számukra azonban csak egy óra, amit elvesztegettek az életükből úgy, hogy nem lettek tőle többek. Az elhivatottság megvan benned, Trevor, de kétségeim vannak afelől, valóban alkalmas vagy-e a pedagógus pályára. Az én időmben még volt rendes felkészítés, hogy kihulljanak a rostán azok, akik képtelenek a tanításra. – Trevor teljesen lesokkolódott ettől a megjegyzéstől.
– Ha ennyire alkalmatlannak tartasz, akkor miért vettél fel ide? – szegezte neki a kérdést.
– Maradjunk a magázásnál, ha kérhetem…

– Majd akkor maradok a magázásnál, ha te is úgy kezelsz engem – vágta rá a férfi. – Talán azért nem tisztelsz, mert a diákok sem tisztelnek. De az is lehet, hogy ők nem tisztelnek azért, mert tudják, hogy az igazgatónő is semmibe vesz, nem gondolod? – emelte meg kissé jobban a hangját Bradley a kelleténél, és érezte, hogy innen már nincs visszaút. Ha Hauser kivágja, akkor már az eddigiek alapján is megteszi, mindegy, hogy megáll-e itt, vagy elmond mindent, ami a szívét nyomja. – Mi itt példát mutatunk a diákoknak. Nem csak a tananyagot verjük a fejükbe, hanem emberségre és tiszteletre is tanítjuk őket. Legalábbis azt hittem, hogy a te felfogásod szerint ez lenne a cél. Ha azt látják, hogy a korom vagy a tapasztalatlanságom miatt nem kapok tiszteletet a kollégáimtól, akkor ők is azt fogják hinni, hogy átgázolhatnak rajtam, és én nem ezért jöttem ide. – Bradley itt már szinte lihegett, annyira nagy felindulással adta elő mondandóját.
Hauser egy pillanatra eltakarta arcát, és Bradley esküdni mert volna, hogy egy mosolyt lát rajta átsuhanni, az igazgatónő azonban a szokásos vasszigorral folytatta.

– Nocsak, az oroszlánkölyök megmutatta karmait? A tiszteletet ki kell érdemelni, Trevor. Az enyémet is, és a diákjaidét is. A pedagógus pályán nincs helye elnézésnek, a diákjaid most kell, hogy megismerjék a tananyagot, most kell a maximumot nyújtanod nekik, nem pedig pár év múlva, amikor már felkészültél. Ne keverd össze a munkát a személyes érzelmekkel. Nem az a cél, hogy a fejükbe verjük a tananyagot, hanem az, hogy felkeltsd az érdeklődésüket az irodalom iránt, vagy hogy legalább ne legyen közröhej tárgya az, aki műveli. Egy életre meghatározza a tárgyhoz fűződő viszonyukat az, hogy te hogy adod át nekik az anyagot. Mondd csak, hogy halad a kis írókörös projekted? Ott is hasonlóan parádésan telnek az órák? – Bradleyben felment a pumpa. Tudta, hogy az írókör messziről sem tökéletes, sőt, sokkal rosszabb, mint elképzelte, viszont ő büszke volt arra, hogy saját kört alapított, így vérszemet kapott, ha bárki – beleértve a felettesét is – szapulni akarta munkáját.

– Biztosíthatlak, hogy jól megvagyunk – hazudta a nő szemébe.
– Az eddigiek alapján, ha nem bánod, ezt inkább a saját szememmel szeretném látni. Remélem, nem kényszerítesz rá, hogy a kört is elvegyem, ahogyan az órádat – jegyezte meg Hauser fenyegetőn.
– Micsoda? – döbbent le Bradley. – Hogy érted azt, hogy elveszed az órámat? Kinek adod oda? – csodálkozott, mert úgy tudta, nem igazán van más jelölt a láthatáron, és bár ez lekicsinyíti az ő értékét, de ezért volt rá ekkora szükség a Brightwoodban.

– Én venném át – jelentette ki Hauser olyan hangon, mintha ennek nyilvánvalónak kellene lennie Bradley számára. – Tizenöt éve tanítok irodalmat a Brightwoodban. De nézd a jó oldalát, legalább nem csorbul tovább a tekintélyed azzal az osztállyal – szúrta szinte mellkason a férfit szavaival és nézésével. Bradleynek elakadt a lélegzete egy pillanatra. Szóval tényleg megtenné. Elvenné tőle az írókört, ha ott is lebőg. Muszáj lesz összekapnia magát. És muszáj lesz kivernie Hauser nézését az emlékezetéből. De bármennyire is próbálta, tudta, hogy ez a szúrós-fölényes-kárörvendős nézés sokáig kísérteni fogja még rémálmaiban.


Morgan

– Sajnálom, hogy nem tudok menni – ismételte magát már vagy harmadszor Morgan, Gil hangja ugyanis olyan letörtnek tűnt a telefonban, hogy komolyan a világ legszemetebb barátjának érezte magát a lemondott mozi miatt.
A film, amire jegyük volt, a Mick és Ally – Ketten a világ ellen második része volt, aminek könyvváltozatáért gyerekkoruk óta rajongtak, és az elsők között foglalták le helyüket a premier előtti vetítésre. Számára sem volt öröm kihagyni, de nem hibáztathatta öccsét, amiért mellette kellett maradnia éjszakára. Linus pöttöm kora óta súlyos asztmával küzdött, kórlapját pedig többféle allergia is tarkította, ápolása magától értetődőnek számított a családban.

Aznap Morganre jutott a felügyelet, egy nővér ugyanis lebetegedett, így anyjuknak be kellett ugrania éjszakázni a kórházba.
– Akkor én sem megyek el – közölte Gil döntését szomorúan, szemrehányás nélkül.
– Ne hülyéskedj! Nehogy mindkét jegy kárba vesszen már! Ha gondolod, vigyél el valakit helyettem – adott tippet a lány, és abban a pillanatban őszintén komolyan is gondolta.
– De ez a mi filmünk! – ellenkezett Gil. – Nem nézhetem meg akárki mással.

– Ugyan, ez csak egy film – próbálta saját magát is meggyőzni a lány, bűntudata ugyanis ólomsúllyal nehezedett mellkasára. – Majd megnézzük később együtt is a koliban. A sztorit úgyis ismerem. – A hazugság olyan lazán gördült le a nyelvéről, mintha egész életében ezt gyakorolta volna.
– Hát, oké – nyugtázta Gil kis tétovázás után kedvetlenül. – Akkor a suliban látjuk egymást.
A búcsúzás után kis kattanás jelezte, hogy a vonal megszakadt, de Morgan egy darabig szorongatta még a telefont, és Gilre gondolt, amiért egyedül kellett beülnie a moziba. Szegényt tiszta lúzernek tarthatja a többi néző. Próbálta kellemesebb vizekre terelni gondolatait, úgyhogy átnézett a már lefekvéshez készülődő Linus szobájába.

Épp idejében, mert az a horrorfilm, amit öccse nézett, biztosan nem nyolc éves gyerekeknek készült esti meséül. Még mielőtt a szörny kitépte volna áldozata zsigereit, Morgan profin bevetődött a képernyő elé, majd kikapcsolta a tévét. Linus ezt szemmel láthatóan rossz néven vette.
– Ez nem igazság! Lennie mindig engedi, hogy sokáig fennmaradjak, ha anyu nincs itthon! – fejtette ki véleményét, Morgan pedig feljegyezte képzeletbeli listájára, hogy el kell beszélgetnie húgával a következetes nevelés fontosságáról.
– De anyu most nincs itthon. Ha hazajön, nyugodtan beköphetsz neki, amiért nyolckor le kellett feküdnöd – kezelte a panaszt hidegvérrel, amire Linus durcásan a falnak fordult, és a fejére húzta a takarót.

– Lennie a kedvenc nővérem – morogta az ágyneműkupacból úgy, hogy Morgan azért meghallja.
– Lennie nem tud neked gofrit sütni reggelire – emlékeztette rá öccsét, hogy a meccs állása korántsem ilyen egyértelmű. Ez megtette a hatását, Linus kidugta fejét a takaró alól, és elmorgott egy „Szép álmokat” testvérének, mielőtt az lekapcsolta volna a villanyt.
Morgan egyedül maradt a lakásban. Tudva, hogy akár popcornnal a kezében is tölthetné az estét a moziban, ez már-már számkivetettséggé értékelődött számára. Beült számítógépe elé, hogy szétnézzen a neten, és meglesse, vajon Gil elérhető-e, vagy tényleg rászánta magát, hogy egyedül üljön be a filmre. Szegény srác.

Amint fellépett Facebookra, szemét egyből egy bizonyos Cassy Summers állapotjelentése ütötte meg, amiben megjelölte Gilt is – épp a helyi moziban ültek, és a Mick és Ally – Ketten a világ ellen második részét nézték. Morgant olyan erővel taglózta le az információ, hogy sebzett nyöszörgés tört fel belőle, de még idejében észbekapott, mielőtt Linust felébresztette volna. Az az ő filmjük volt! Hogy a fenébe jutott eszébe Gilnek elvinnie rá valakit – ráadásul ki a fene az a Cassy?! Halványan rémlett neki, mintha barátja már említette volna ezt a nevet, akkor azonban még nem tulajdonított neki jelentőséget, most viszont tudatosult benne, súlyos mulasztás volt átsiklania ezen a dolgon. Egyből Cassy profiljára kattintott, bánatara pedig a lány egészen helyes volt, ráadásul érdekelte a tudomány és a számítógépes játékok is – az ilyen lányokért Gil biztos odáig van meg vissza.

A biztosítékot azonban a nyilvánvaló tapadás ütötte ki a lány üzenőfalán. „Menő ez a satyi” – írta Cassy Gil szalmakalapos képe alá, amit még ő maga lőtt róla nyáron a strandon. „Huhh, ebbe én is beleharapnék!” – szólt hozzá ahhoz a képhez, amin a srác egy méretes hamburgert burkolt éppen, és Morgan pontosan értette, a lány nem a kaját venné legszívesebben a szájába. Ahogy gördített lejjebb és lejjebb, röpködtek a hozzászólások, kedvelések és szívecskék, a legrosszabb pedig az volt, hogy Gil néhányra válaszolt is, még ha többnyire távolságtartóan is tette. Hogy a fenébe kerülhette el a figyelmét, mi zajlik a háta mögött? Ezek ketten itt sunyiban összejönnek, ő pedig nem tud semmiről! Miért nem mesélt Gil erről a lányról?

Dühösen pattant fel a gép mellől, fel-alá járkált szobájában, ahogy próbálta felmérni, mivel járhat ez a változás a barátságukra nézve. Gil biztosan azzal a lánnyal akarna eljárni mindenhova, vele töltené a szüneteket, együtt is tanulnának… ha pedig Cassy kegyesen nem akarná egyből, hogy Morgan felszívódjon, akkor sem szívesen lett volna gyertyatartó, vagy harmadik kerék a szekéren. Gil az övé volt, és eszébe sem volt osztozkodni!
Azaz… biztos, hogy ez még így volt? Szeme véletlenül a cetlire vándorolt, amit még a Hideg Burkolóban szerzett neki Gil a pincérsráctól. Ennél egyértelműbben hogyan is adhatná tudtára, hogy ideje lenne Morgannek is más társaság után néznie? Zaklatottan ült le ágya szélére, és hagyta, hogy ez a balsejtelem egyre mélyebben bevackolja magát fejébe. Úgy érezte, egyre reálisabban látja a valóságot.

Csaknem másfél órát ücsörgött ott, és közben az órát nézte – talán már az első csók is elcsattant a friss szerelmesek között a sötét nézőtéren. Utálta, hogy ez az egész megtörténik, és nem lehet visszamenni az elejére, hogy azt mondja Gilnek, inkább ugorjon át hozzá, és filmezzenek nála.
„Szia! Nem akarok nyomulni, de ha még nem vetted volna észre, nagyon bejössz nekem. Nincs kedved összefutni a hétvégén?” – pötyögte be a telefonjába, és büszke volt magára, amiért képes volt félrebeszélés nélkül megfogalmazni, amit érzett. Kicsit merész, no de némi kockázat nélkül nehéz megnyerni egy vesztett csatát. Aztán a cetlihez nyúlt az asztalán, és elküldte az SMS-t Wes számára.

19. A csalódás íze

Tintavér – 17. Kényes titkok

Kitty

Miután Spencer megtalálta őt ezzel a bloggal, de linket nem küldött, Kittynek vegyes érzései voltak a dologgal kapcsolatban. Persze, nem volt nehéz a cím alapján megtalálni az oldalt, és el kellett ismernie, hogy Spencernek abban igaza volt, hogy egyértelműen az ő iskolájuk diákjainak akarhatott túlélési tippeket adni az írója.

Az első gondolatát hamarosan tett követte, és mielőtt még komolyabban elmerengett volna azon, hogy vajon ki állhatott a dolog mögött, elküldte Robnak a weblap címét. Nem sértegetni akarta őt, mert a korábbi emlékei alapján a fiú nem volt tipikus lúzer, de amit eddig a Brightwood High-ban felmutatott, az nem volt túl sok. És az, hogy összeverette magát, aztán meg hagyta, hogy bejöjjön a húga cirkuszolni… nos, ez egyenes út volt az iskolai hierarchia legaljára. Mit út? Csúszda. Süllyesztő.
– Ennyire kétségbeesettnek nézek ki? – ráncolta is a homlokát a szomszéd padból Rob, aki megnyitotta a telefonján a Get Out Of My Headet.

– Fogd fel úgy, hogy én így fejezem ki a törődésemet – ajánlotta Kitty, de közben ő is ezt az oldalt pörgette végig. – Spencer ajánlotta az oldalt.
– Ki az a Spencer, és téged miért néz bénának?
– Spencer az egyik barátom, segíteni szokott nekem a cikkekhez fotózni – legyintett Kitty, mert most nem ez volt a lényeg. – És nem gondolja, hogy a GOOMH célközönsége vagyok, csak akart adni egy fülest, hogy szerinte érdemes lenne lerántani a leplet az írójáról.

Ezzel csak az volt a probléma, hogy még mindig nem tudta eldönteni, hogy érdemesnek találta-e ezt a blogot arra, hogy a suliújságban reklámozza. Egyrészt az újság nem bulvárlap volt, így az ilyen jellegű leleplezős cikkek nem igazán illettek a hasábjaik közé. Másrészt ha ezen túl is lendültek volna, az még mindig óriási felelősség volt, hogy ha valaki az ő írása nyomán ismerkedik meg a bloggal, akkor annak tényleg minőséginek kell lennie. És mielőtt még a leleplezés egyáltalán szóba jöhetett volna, neki végig kellett olvasnia mindent, amit csak talált az oldalon. Mert nem megfelelő üzenetet ő nem volt hajlandó az olvasók elé tárni.
– Szerintem ha névtelenül írja, akkor biztos jó oka van rá – jegyezte meg Rob, amivel sikerült kizökkentenie Kittyt a gondolataiból. – Jobb lenne lógva hagyni a tagot, mert ha ilyeneket ír, biztos nem a pomponcsapat vezetője. Lehet, hogy szekálnák, ha kiderülne, ki ő.

Ó. Na, ez volt az, ami Kittynek sosem jutott volna eszébe, mert újságíróként gondolkodott, nem diákként.
Empátia, Kitty, empátia.
– Egyébként sem hiszem, hogy Adrian hagyna lehozni valami ilyet – merengett el.
– Ki az az Adrian, és miért merne ellenkezni veled…?
Kitty hitetlenkedve meredt Robra, és már éppen szerette volna megkérdezni őt, hogy miért jön ilyen szövegekkel, de akkor látta, hogy a fiú szélesen vigyorgott rá. Jó. Ha a gyerekkori barátjából menő arc nem is lesz, talán teljesen reménytelen sem volt a helyzet, amíg még a humora a helyén volt.
Éppen ezért inkább nem kezdte el neki magyarázni, hogy ki volt Adrian, helyette újra belemerült a GOOMH olvasásába, és fel sem tűnt neki, hogy közben a füzetébe kezdte firkálni a jegyzeteit. Mindent, ami eszébe jutott, mindent, ami segíthetett megtalálni azt a diákot, aki ennyi mindent tudott, és aki mindezt el is merte mondani.

Ez a diák nem volt elmebeteg, viszont szinte veszélyesen éleslátású igen. Valaki, aki ennyire értette a gimi működését, vagy benne volt a társasági élet sűrűjében… vagy észrevétlen megfigyelője volt az egész iskolának. És ha a klubokat így ismerte, Kittynek nem voltak kétségei afelől, hogy a blog írója az embereket is legalább annyira számon tartotta.
Ez nem egy pletykablog volt, de volt egy olyan sejtése, hogy nem szerette volna felbőszíteni a titokzatos írót. Mert ez egy láthatatlan diák volt. És azok veszélyesek.


Fay

Ugyanolyan vidám, tavaszi napnak ígérkezett, mint a többi. Fay szokásához híven utolsóként a teremben maradva pakolászott vidáman. Amilyen szétszórt volt, kivétel nélkül mindig neki tartott a legtovább összepakolni, amiért legtöbbször a türelmetlenül várakozó tanároktól csak szúrós pillantásokat kapott. De nem Juliantől. A férfi mosolyogva figyelte a lányt, sokszor még segített is neki, ilyenkor pedig igen jókat tudtak beszélgetni. Most is éppen indult volna, hogy a lány kezébe adja a füle mögé helyezett ceruzáját, amit annyira keresett, amikor azonban megcsörrent a telefonja. Amikor fejét rázva megszakította végül a hívást, tekintete megállapodott a szórakozottan keresgélő lányon.

– Voltál már a szivárvány kiállításon? – szólította meg Julian őt, mire egy csillogó szempár bukkant fel az asztal alól.
– Nem, de láttam néhány képet, biztosan csodálatos – csiripelte, mire a férfi mosolya még szélesebbé vált.
– És volna kedved megnézni? Épp lett egy feles belépőm – mutatta fel a kezében szorongatott mobilját.
– Én… p-persze, hogy lenne – hebegte Fay szórakozottan szemébe lógó fürtjeit igazgatva, miközben szépen lassan fülig vörösödött.
– Remek, órák után indulhatnánk is, ha neked megfelel – lépett mellé a férfi a terem kulcsaival szórakozva.

– Igen, meg – kezdett heves bólogatásba válaszul. – De… biztos nem gond? – pillantott hatalmas szemekkel Julianre.
– Gond? – nevetett fel jóízűen. – Nem nagyon ismerek senki mást, aki jobban élvezné a kiállítást, mint te. – Lágy hangja kellemesen csengett, ahogyan bezárta maga mögött a terem ajtaját, és rövid egyeztetés után elváltak útjaik.

Fayt a nap további részében le sem lehetett lőni. A szokásos boldogság mennyiségének körülbelül a duplája költözött belé, és ez a kiállítás idejére sem látszott megszűnni. A művek valóban csodálatosak voltak, de ha Fay őszinte akart lenni magához, ahogyan felidézte azt a napot, magáról a kiállításról nem sok minden jutott eszébe… Annál inkább özönlöttek a fejébe a képek egy bizonyos férfi mosolyáról, és ragyogó kacagásáról. Egy idő után attól félt, szíve annyira hevesen dobog, hogy azt akárki meghallhatná, ezzel leleplezve még magában is mélyen elrejtett érzelmeit. Elvégre Julian mégis csak egy tanár…

Bár ezt a tényt a délután folyamán valahogy egyszer sem éreztette vele. Korábban sem volt túl felszínes a kapcsolatuk, de ez a nap mindent megváltoztatott: közelebb voltak egymáshoz, mint valaha.
Amikor másnap a lány megszokottan utolsóként babrált a holmijával, azonnal észre is vette a változást: rengetegszer maradtak már így ketten, de egyszer sem érezte még korábban a gyomrában lévő pillangók ilyen erős szárnycsapásait.

Az őt figyelő férfi tekintetében is valami különös, szokatlan csillanást vélt felfedezni. Már éppen kezdte volna az elfogadhatónál pont egy fokkal kellemetlenebbül érezni magát helytelen gondolatai miatt, amikor a nap hőseként megszólalt az iskolarádió. A rossz érzések azonnal elszálltak, ahogyan Fay egyik kedvenc száma, a Shut up and Dance ismerős dallama betöltötte a kettejük közt keletkezett feszültséggel teli teret. Ahogyan tekintetük ismét összetalálkozott, a lány hasonló, ismerős örömöt vélt felfedezni a férfi arcán, mint amit ő maga is érzett, úgyhogy gondolkodás nélkül csatlakozott az énekeshez kellemesen hamiskás hangján.

Julian erre csilingelő nevetést hallatott, majd ő is csatlakozott, miközben lábát az ütemre mozgatta. Nem telt bele sokba, és a visszafogott, egyhelyben lévő mozdulatokból tánc lett, és az őket elválasztó néhány méter távolság is rejtélyes módon eltűnt. Fay fesztelenül kacagott és mozgott, amíg a férfi még közelebb nem lépett. Ő már nem úszott a tánc okozta mámoros örömben, ajkai lágyan szétnyíltak, ahogyan alig néhány centiméterről a lány szemébe nézett. Fay mintha csak megfagyott volna, mozdulatlanná dermedt, és néhány pillanatig lélegezni is elfelejtett, ahogyan viszonozta Julian pillantását.

Ha az élete múlna rajta, akkor sem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el, amíg ők ketten épp egy leheletnyi távolságból egymás tekintetébe vesztek, már csak arra lett figyelmes, ahogyan a férfi keze lágyan a tarkójára csúszik, ajkai pedig az övét érintik. Valahonnan a távolból még hallotta a zene utolsó ütemeit, ahogyan kezeit bátortalanul Julian nyaka köré kulcsolta, és visszacsókolta őt.
Innentől pedig tényleg minden megváltozott. Szerelmes volt a tanárába, és ő is viszont szerette őt.

– Ennek pedig már 186 napja! – nevetgélt Fay, ahogyan befejezte az emlék felidézését. A férfi lágyan a nyakához fúrta a fejét, és összefonódott ujjaikat nézegette.
– Aznap egy percet sem aludtam… – gondolkodott el végül ő is.
– A miatt, hogy a diákod vagyok…? – húzta el szomorúan a száját a lány.
– Dehogy, butus – egyenesedett fel Julian is, és szerelme arcát cirógatva nevetett fel. – Csak nagyon szerelmes lettem.

18. Sokkoló felismerés

Tintavér – 16. Titkos identitás

Spencer

– Cassy, Gil, tudnátok egy kicsit maradni még? – szegezte neki Spencer a kérdést a két újoncnak az AV klub heti gyűlésének végén. A többiek, a “vén motorosok” szája mosolyra húzódott, ugyanis tudták, hogy a két friss tagra mi vár.
– Persze – terült szét a lelkes vigyor Gil képén, és a lány is csillogó szemekkel követte. Spencer is elmosolyodott, és azután, hogy már minden AV klubos megtornáztatta így arcizmait, intett Gilnek és Cassynek, hogy kövessék őt.

– Tudjátok, nemrég belefogtam egy saját kis projektbe – kezdett neki Spencer kilépve a teremből.
– Naná! Elkelne még néhány kéz hozzá? – kérdezett vissza készségesen a fiú.
– Hát, reméltem, hogy így fogsz hozzáállni, mert a többiek a hátuk közepére sem kívánták ezt a melót – nevette el magát Spencer.

Az alagsorban jártak már, aztán mikor befordultak balra az egyik folyosón, Gil arca mintha kicsit kifakult volna.
– Nem… ide megyünk? – mutatott a fiú az egyik ajtóra, amelyik mögött Spencer a saját stop motion projektjén szokott dolgozni.
– Jaj… azt hitted, hogy… – kezdte volna Spencer, és máris megértette, miért ajánlkozott olyan nagylelkűen a fiú. Ekkor lett figyelmes arra, hogy Cassy még csak meg sem próbált lelkesnek tűnni, ugyanis épp telefonja képernyőjét bújta. Spencer egy kicsit megköszörülte a torkát, aminek hála sikerült magára vonnia a lány figyelmét.

– Igazából arra gondoltam, hogy segíthetnétek digitalizálni a suli régi felvételeit – motyogta a fiú, szinte már teljesen megbizonyosodva arról, hogy újabb két kiszemeltjének sem sikerül majd elnyernie a tetszését. Cassynél legalábbis láthatólag labdába sem rúgott, mert idő közben újra előkerült a telefonja. Az újabb elutasítás miatt már előre felmérgelte magát, így egy fokkal dühösebben szólt rá Cassyre, mint azt szerette volna. – Legalább egy kicsit tehetnél úgy, mintha figyelnél – mordult rá a lányra, majd rögtön meg is bánta, hogy indulatból beszélt. Érezte, hogy a rengeteg bevállalt teendő irtózatos teherként nehezedik vállaira, de akkor is utálta, ha bárkihez indulatosan szólt hozzá.

– Sajnálom – pirult el Cassy –, csak Gil mutatott nekem egy blogot – mondta, majd mintegy önkéntelenül megragadta a fiú karját, ami Gilt láthatóan meglepte. – Téged is érdekelne szerintem – fordította Spencer felé a kijelzőt.
– Get Out of My Head? – olvasta fel Spencer az oldal címét unottan.
– Bele kellene nézned – bizonygatta Cassy. – Végül is az összes gólya ezt olvassa. Én a helyedben tudni akarnám, mit írt az AV klubról…

– Mutasd – kapta ki Spencer a telefont Cassy kezéből, és görgetni kezdett, amíg meg nem találta az említett részt. – Az AV klubot leginkább úgy tudnám jellemezni, ha összehasonlítom őket a gamer klubbal. Mindketten értenek az informatikához, csak a gamer klubosokkal szemben az audiovizuálisok nem egy kanapén koptatják egész nap a seggüket, hanem tesznek is a suli érdekében – fogott hozzá Spencer, majd félhangosan motyogva olvasta végig a blogíró dicsérő szavait. – Ki írta ezt? – kérdezte aztán az előtte álló párostól.
– Passz – vonta meg a vállát Gil. – A fél suli ezen pörög, de szerintem senki nem is vállalná fel. Nem minden klub kapott ilyen hízelgő kritikát. – Spencer ezen elgondolkodott egy kicsit. Ujjai bizseregni kezdtek a telefonja után, mert kötelességének érezte, hogy ezt a dolgot megkonzultálja Kittyvel, ám előbb még le akarta tudni azt, amiért idejöttek.

– Lenne kedvetek esetleg segíteni a digitalizálásban? – futott neki újra a kérdésnek. – Igazából már csak bennetek bízom, a többiek mind lemondták.
– Hát, végül is jól jön pár plusz pont, jövőre úgyis megüresedik az AV klub elnöki posztja – próbálta elütni viccesen a dolgot Gil, de láthatóan nem volt túl nagy kedve az egészhez. Spencer kissé kínosan megrándította erre az ajkát.

– Csak mi ketten? Itt, lent? Suli után? – kérdezett vissza Cassy, és Spencer nem tudta megállapítani, a hangja aggódó vagy inkább reménykedő.
– Úgy vagyok vele, hogy olyan munkát nem csináltatnék mással, amit én magam nem csinálnék… – nyújtotta a választ barokk körmondattá a fiú, közben próbálta felmérni, milyen reakciót vált ez ki Cassyből. A lány szemmel láthatóan nem örült volna, ha Spencer is csatlakozik hozzájuk, így a klubvezető a következőképp folytatta: – De ebben az esetben sajnos képtelen vagyok részt venni a feladatban. Meg tudom mutatni, hogyan és mit kell csinálni, azok alapján, amikkel már végeztem, de többre sajnos nem érek rá – ingatta lassan a fejét.

– Ó, hát ez kár. Eltarthat egészen az év végéig… – sajnálkozott Cassy nem túl meggyőzően. Spencer örült, hogy sikerült eltalálnia a lány vágyának megegyező választ, mert így szerzett magának egy lelkes jelentkezőt. Gilre pillantott, akin szintén elhivatottságot vélt felfedezni, és örült, hogy végre megtalálta azokat, akikre szüksége volt. Mielőtt azonban nekiláthatott volna az újoncok betanításának, az iskolacsengő szakította meg párbeszédüket, Gil és Cassy pedig sűrű bocsánatkérések közepette távozott. Spencernek így végre lehetősége nyílt felhívni Kittyt, közben pedig ő is elindult vissza az AV klub termébe.

– Szia, te hallottál már erről a Get Out Of My Head nevű blogról? – zúdította rá a kérdést Kittyre, akinek még visszaköszönni se volt ideje.
– Nem, még soha – felelte Kitty, akinek érződött a hangján, hogy meglepődött ettől a hirtelen nyitástól. – Kellett volna…? Valami elmebeteg napjait írja le, vagy mi? – Spencer a feltételezéstől elnevette magát.
– Azt hittem, te mindenről tudsz, ami a sulit érinti – mosolygott a fiú.
– Miért, már diagnosztizált elmebetegek is járnak ide?

– Erre most komolyan választ vársz? – nyújtotta nyelvét Spencer, miközben felbaktatott a földszintre vezető lépcsőn. – Na, akkor mondom, mit kell tudni. Az egyik diák írja a suliban, legalábbis ezt gondolja mindenki, mert a Brightwoodról blogol – kezdett bele Spencer. – Érdekes módon közelíti meg a témákat, és túlélési tanácsként osztja meg a gondolatait – mesélte a lánynak.
– Aha – mormogta Kitty. – És ez azért érdekes, mert…?
– Mert lehet, hogy konkurenciád adódott a sulis híradásban? – heccelte Spencer a barátját, próbálva elérni, hogy a lány legalább egy kicsit fogékonyabb legyen a téma iránt.

– Nem hiszem, hogy ez komoly probléma lehet – jelentette ki Kitty, de aztán gépelést lehetett hallani a telefonban. – De mondd csak azt a címet, mindjárt megnézem, mennyire veszélyes az arc.
– Hát, sok sikert az “arc” felméréséhez, mert az egész suli azt találgatja, ki lehet ő – lyukadt ki végül a fiú oda, amiért felhívta a suliújság szerkesztőségéhez tartozó kontaktját.
Kitty hallgatott kicsit, mielőtt újra megszólalt volna, aztán viszont gyanakvóvá vált a hangja.

– Ki akarsz használni, hogy megtudd, ki írja a blogot? – kérdezett rá kerekperec. – Mert azt is mondhatod ám.
– Pontosan, mert kettőnk közül te értesz jobban az IP címekhez – bólogatott ironikusan Spencer, miközben belépett az AV klub termébe, és magára zárta az ajtót. – Sokkal inkább felajánlom neked, hogy kiderítem, ki írja a blogot, te pedig, de csak ha őfelséged úgy gondolja, esetleg lehozhatnád a suliújságban – ült le számítógépe elé, majd be is pötyögte a blog címét, bízva Kitty igenlő válaszában. A lány még habozott kicsit, vagy Spencer felfogása szerint inkább kérette magát, de aztán beadta a derekát.

– Na jó. Ha tényleg érdekes ez a blog, akkor jó téma lehet – döntötte el. – Meg fogom nézni, hogy a mi pletykacicánk vajon mennyire színvonalas.
– Hidd el nekem, ez tényleg jó. Bár inkább rád bízom, te jobban értesz az ilyen dolgokhoz. Bár azt leszögezném, hogy nem egy pletykablogról van szó – lelkesült fel teljesen Spencer, és közben már a monitort bújta. – Ja, és csak hogy tisztázzuk: itt én vagyok az, aki szívességet tesz neked, nem pedig fordítva – nevette el magát gunyorosan a fiú, majd lerakta a telefont.


Ethan

A kocsma, amelyben Ethan ücsörgött, lepukkant késdobáló volt, már a nevére sem emlékezett. Mikor becsusszant ajtaján, csak az érdekelte, elég távoli legyen a helyi gimnáziumoktól, hogy gyanakvás nélkül mérjenek alkoholt a betévedőknek. Számítása ezúttal nem jött be, a pultos egyből az igazolványát kérte, amint leadta a rendelését. Be kellett érnie egy gyömbérrel, ami ihatatlan lötty volt. Kedvetlenül forgatta a kezében.

Nem tudta pontosan, mi vonzotta Brightwood munkásnegyedébe, de jólesett kiszakadnia megszokott környezetéből, és olyan helyen lenni, ahol senki nem ismerte, senki nem akart tőle semmit. Apját gyakran találta meg ilyen helyeken, mikor házasságának falai repedezni kezdtek. Sosem látta őt részegen, de nem tudott otthon maradni elégedetlenkedő neje mellett. Annalise jobb életet akart, Joseph Flynn azonban ezt a színvonalat képtelen volt megteremteni számára.

Ethan kételkedett benne, hogy ha anyja nem esik teherbe tizenhat évesen első gimis szerelmétől, pár évnél tovább tartott volna a kapcsolatuk.
– Nem láttalak még itt. Új vagy? – szólította meg egy hang, ő pedig összerezzent. A mellé telepedő nő fiatal volt, húszas évei elején járhatott. Haja kissé kócosan tapadt homlokára, sminkje már elkenődött a bent megrekedt fülledt levegőtől. Egy rágógumit rágott nagy erőkkel, de valahogy mégis sikerült érthető szavakat kipréselnie ajkai közül.
Nem volt különösebben szép, de nem volt csúnya sem – más napokon Ethan talán élt volna a kínálkozó lehetőséggel, hogy a lány elfeledtesse gondjait pár órára.

Most azonban nem társaságot keresni jött az ivóba, egyedül akart lenni. Nem reagált a kérdésre.
– Nem akarsz meghívni? – jött az újabb kérdés. A fiú erre már határozottan megrázta a fejét.
– Akkor cseszd meg! – lökte oda neki a lány indulattal, a kelleténél hangosabban. Kivarrt alak lépett közelebb hozzájuk, aki vagy egy fejjel Ethan fölé magaslott, és széltében is jócskán meghaladta az átlag méreteket. Klasszikus háromajtós szekrény volt, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva.

– Zaklat téged ez az alak, Jeanny? – dördült a lány felé, aki a figyelem középpontjába kerülve magára öltötte legprofibb drama queen testtartását.
Ethan megadóan horgasztotta le fejét. Úgy tűnt, a balhé a nyomában jár, nem menekülhet tőle elég messze. Mindig van egy nagyobb hal, és tudta, most ő lesz az, akit feldolgoznak vacsorára. Egy pillanatra eszébe jutott, Clara biztosan örülne, ha tudná, a karma ilyen hamar utolérte. Szinte már várta is, hogy kiengedhesse a benne felgyülemlett feszültséget egy emberes bunyóban, ahol jogosan használhatja öklét, még akkor is, ha a végén ő fogja felporszívózni a port a padlóról.

– Flynn…? Nézd már! Hát téged ismerlek! – lépett mellé ekkor egy alak, aki addig egy nagyobb társasággal lazított pár méterrel arrébb. – Hé, Otis, még egyet a barátomnak, én állom! – intett a pultosnak bizalmasan. A szekrény ezt látva rögvest lemondott a megtorlásról, Jeanny pedig sértett méltósággal elpárolgott a tömegben. Két másik ismeretlen is Ethan köré gyűlt, aki már határozottan kellemetlenül érezte magát az asztalhoz szorítva. Egyébként is bosszús volt a közbeavatkozásért, és azért, mert már két gyömbér üdítővel is sakkozhatott maga előtt.

– Nem ismersz meg? – csodálkozott a pasas. – Toby..? Toby Shultz? Faterod bemutatott pár éve – folytatta tovább zavartalanul a diskurzust.
Ethan emlékezett rá, hogy apja néha furcsa alakokkal haverkodott, akiket nem tudott hova tenni – ez a Toby sem illett igazán a kocsma régi bútorai közé drágának tűnő órájával, visszafogott eleganciájával. Arca viszont egyáltalán nem rémlett neki.
– No, mindegy – vette tudomásul Toby, hogy ilyen feledhető volt – Hogy van az öreg? Hallom, szanatóriumba vonult… – beszélt tovább olyan természetesen, mintha nem lett volna nyilvánvaló, hogy szanatórium alatt a Sheffieldi Fegyintézetet érti.

Ethan nem tudta, mit válaszoljon. Ő maga is fél karját odaadta volna, hogy megtudja, mi van az apjával, de elzárása óta semmiféle kapcsolatot nem létesíthetett vele.
– Mi van, kivágták a nyelved? – váltott kissé bosszúsra Toby hangszíne, amiért mintha a falhoz beszélt volna. – Na, add át neki, hogy én és a barátaim várjuk idekint. – Majd meglátva Ethan gyanakvó arcát, megeresztett egy cseppet sem meggyőző vigyort. – Semmi para. Régi barátok vagyunk. – Közben elkapta Ethan kezét, és búcsúzóul rázogatni kezdte, az utolsó szavakat pedig már szinte szuggerálta az arcába.

A társaság oszolni kezdett, Toby még megütögette a vállát, mielőtt otthagyta volna.
– Ha valami kell, itt megtalálsz – biztosította a fiút, ő pedig megfogadta, kifelé menet megnézi a kocsma nevét, nehogy még egyszer véletlenül odavigye lába.
– Egy kis ajándék – igazgatta meg Ethan kabátját egy másik tag, miközben egy kis tasakot csúsztatott a belső zsebébe.

Miután elvonultak, Ethan még sokáig ült szótlanul az asztalnál, és azon járt agya, vajon mit rejthet a „baráti” ajándék a szíve fölött. Csak egy pillanatra látta, de olyan volt, mint valami zöldfűszer, kételkedett azonban abban, hogy Toby drága órája tiltott majoranna kereskedelemből származna. Aztán úgy döntött, inkább átmegy egy másik helyre, ahol kiszolgálják sörrel, és keres magának egy másik Jeannyt, aki elterelné gondolatait pár órára az egészről.

17. Kényes titkok