Tintavér kategória bejegyzései

Tintavér – 3. Rossz körökben

Morgan

– Szívás – súgta Morgan fülébe a háta mögött álló Gil, amitől a lány összerezzent, és majdnem kiejtette kezéből poharát. A faliújságra kifüggesztett szakkörös jelentkezési lapok szinte teljesen beteltek.

– Az – foglalta össze a lány is a véleményét. A Brightwood gimiben ajánlott volt legalább egy klub tagjának lenni, és a plusz kreditek is jól mutattak a felvételi papíron, ami tizenegyedik évfolyamosként nem volt elhanyagolható indok. Morgan sosem volt még klub tagja – ami összefüggött azzal, hogy társalgásban nem jeleskedett, így diáktársai vagy bénának, vagy sznobnak titulálták –, és úgy tűnt, az első alkalom sem akart összejönni.

– A botanikus körben még van szabad hely – mutatott rá Gil a szinte teljesen üres lapra.
– Hülye vagy? Hogy trágyát lapátoljak egész évben? – Morgan megborzongott a gondolatra. – És Matt, a körvezető, is fura alak. Egy hajcsár. – Gil nevét kezdte keresni a jelentkezési lapokon. – Te bejutottál valahova?
– AV-ra, robotikára és gamer klubba – sorolta a srác. Halmozta az élvezeteket.
– Gamer klub, menj már! Jó vicc! – nevette ki Morgan, majd szemével megállapodott a klub jelentkezési lapján, ami úgy tűnt, valóban létezett. Méltatlankodva csattant fel. – Ne már! Te egész évben kockásra ülöd a segged, én meg turkálhatok a földben az ocsmányságok között!

– Legalább méltó társaságod lesz, Valentine! – vágott közbe egy elvonuló lány rosszindulatúan, barátnői pedig hosszasan rötyögtek az elmés beszóláson, hátra-hátra fordulva.
– Miért hagyod ezt? Miért nem szólsz vissza? – nézett utánuk Gil utálkozva.
– Azt a taktikát alkalmazom, hogy szóra sem méltatom őket – húzta ki magát Morgan közönyt erőltetve arcára. Bántotta, hogy mindig gúny céltáblája volt, de nem tudta, hogyan olthatná le zaklatóit, hogy többé ne jusson eszükbe szemétkedni vele.

– Lúzernek tartanak! Téged ez egyáltalán nem zavar? – hitetlenkedett barátja. – Ez nem fog megváltozni, ameddig nem állsz a sarkadra! Feljebb kell lépned a táplálékláncon, mert kicsinálnak! Vagy legalább szerezz egy pasit, aki miatt nem mernek piszkálni!
– Ez aztán a sima ügy, nem is tudom, kit válasszak a rengeteg önként jelentkezőből, szerinted ki legyen? – huhogta le Morgan. Elképesztő volt, Gil mennyire nem fogta fel ennyi év után sem, a pasik nem az ő otthonában kilincseltek bonbonnal és virággal.

– Hát, üm… nem tudom – köszörülte zavartan a srác a torkát, Morgan figyelmét azonban már elvonta a témáról Cam Dickens előtte elvonuló tíz pontos hátsója. Gil egyből észrevette, hogy figyelme más tájakra kalandozott.
– Jaj, ne mondd már, hogy még mindig Cameron után csöpögsz! – csattant fel lemondóan, de azonnal meg is bánta, ahogy a lány olyan szúrós pillantást vetett rá, hogy szinte felnyársalta.
– Kicsit hangosabban, az emeleten még van, aki nem hallotta! Kérhetném, hogy inkább a saját intim titkaiddal kürtöld tele a sulit? – morgott a lány ingerülten – Egyébként pedig nem tudom, mi a bajod vele, tök normális, és már egyébként sem érdekel úgy…

– Láttad tavaly táncolni a sulibálon? Az a pasi, aki így tudja rázni magát, tuti nem hetero. Szóval remélem, hogy igazat mondasz, különben… – Gil jelentőségteljes szünetet tartott a mondat végén, és még egy együtt érzőnek szánt grimaszt is megkísérelt.
Morgan orra alatt halvány, mindentudó mosoly játszott. Gil megfigyelése helytálló volt, csak a következtetést vonta le rosszul, ezért azonban nem hibáztathatta. Mindenesetre jólesett neki a fiú aggodalma.

– Van egy rossz hírem: ha benned így megmaradt Cam fenekének emléke, talán nem az ő irányultsága miatt kellene aggódnod.
Gil füle tövéig elvörösödött, és minden bizonnyal szúrós megjegyzéssel viszonozta volna Morgan övön aluli ütését, az iskolacsengő azonban félbeszakította őket.
– Akkor óra után – búcsúzott gyorsan Morgan, miután elhallgatott a csengetés, hogy rövidre zárja a csevegést. Végül is épp Gil hiányolta a vitriolos visszavágást.

Cameron

Cam alapjában véve egy igen türelmes ember volt. Nem volt gondja vele, ha valahol sokáig kellett sorban állnia, vagy ha az éjszakai busz éppen az orra előtt ment el, a következő pedig durván negyven percen belül volt várható. A folyosón várakozással sem lett volna problémája, azonban amikor körülbelül ötödszörre haladt el mellette ugyanaz a gólyákból álló lánycsoport vihogások és sutyorgások közepette, kezdte kicsit kényelmetlenül érezni magát. Amikor ismét meghallotta az ominózus ricsajt a folyosó vége felől, úgy volt vele, hogy Ty megvárását később elintézi egy „bocs, tesó”-val, ahogyan ő fogalmazott volna, de még mielőtt felhúzhatta volna a nyúlcipőt, megérkezett a megváltás. Nem igazán emlékezett, hogy örült-e valaha ennyire Tylernek, mindenesetre most nagyon hálás volt az érkezésének, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem látta amaz arckifejezését.

A szőke fiú arcán olyan büszkeség ült, mintha csak egy évezredes történelmi rejtélyt sikerült volna megoldania, holott – legalábbis Cameron legjobb tudása szerint – csupán sikerült két embert egymásnak ugrasztania. Ahogyan azonban teltek a percek, Cam egyre biztosabb volt benne, hogy Tylernek a két dolog valahol egy szinten mozoghatott, az „amire büszke lehetek” kategóriában.

– Nem hittem volna, hogy ez már első nap ilyen könnyű lesz – magyarázta Ty, amolyan „mint aki jól végezte dolgát” arckifejezéssel. Mivel Cam csak egy még éppen lelkesnek sem mondható bólintással reagált, a szőkeség folytatta – Azt hittem, egy fejmosással megússza, de Hauser nem olyan veréb, mint Gordon volt – nevetett a fiú gúnyosan. – Tiszta pszicho ez a nő. Bírom.

– Miért, mit kapott?! – szaladt magasba Cameron szemöldöke.
– Valami írókörre kell járnia… – vonta meg a vállát Ty, miközben szekrényéhez érve vágta bele tankönyveit. Cam úgy vette észre, hogy a fiú ilyen dolgai hozzátartoztak a roppant flegma vagyok imidzséhez, így már fenn sem akadt rajta.
– De hát nincs is írókör… – gondolkodott el azonnal. Elvégre, ha lenne, akkor nem kéne ismét leadnia a kamujelentkezését a sportklubba, ahova papíron lassan két éve lelkiismeretesen járt, a valóságban viszont be sem tette a lábát.

– Az új tanár buzgómócsingot játszik. A sok kis birka meg gondolom, majd’ kiugrik a bőréből… Flynn ezt kegyetlenül bebukta! – Cam tudatáig azonban az ezt követő megjegyzések már nem jutottak el, ugyanis fejben már az írókörön járt. Rögtön eszébe jutott a sok fiókjában heverő vers, és egy egész hosszú pillanatig még el is mert játszani a csatlakozás gondolatával…. Majd egyből el is vetette, amint realizálta, hogy ez mit is jelentene. A sok titkából az egyikre mindenképpen fény derülne, ezt pedig már egy ideje nem hagyhatta… Hatalmas sóhaj kíséretében foglalta el szokásos helyét a teremben, miközben időről-időre újra megfogalmazódó kívánsága sejlett fel benne… Néha jó lenne egy másik arccal, egy másik helyen, valaki másnak lenni…

4. Összeakadó nyelvek

Tintavér – 2. Reflektorfény

Bradley

Bradley izgatottan várt aprócska tanári helyiségében, és tekintetét újra és újra magára vonzotta az óra. Megszólalt a csengő, ami azt jelentette, hogy Kitty bármelyik percben betoppanhatott. Még egyszer gyorsan végigmért mindent asztalán, hogy a helyén legyen, és folytatta, amit már vagy fél órája elkezdett: várt. Ezután nem sokkal kinyílt az ajtó, és Kitty lépett be rajta mosolyogva.

– Jó napot kívánok, Mr. Bradley. Köszönöm, hogy időt szakít rám és az újságra.
– Ez csak természetes – próbált visszafogottan mosolyogni Bradley, bár amennyire lelkes volt, csak reménykedhetett benne, hogy ez nem eszelős vigyor formájában tolmácsolódott a külvilág számára. – Mi, irodalmárok fogjunk össze! – tette hozzá lelkesen a frappánsnak szánt megjegyzést, de amint kimondta, már szinte bánta is, hogy ilyen erőltetett dolgokkal próbálkozott.
Kitty elnézően pislogott rá, aztán helyet foglalt Bradley-vel szemben, és elővette a jegyzetfüzetét.

– Nem bánja, ha felveszem a beszélgetést? – nézett a férfire. – Könnyebb lesz utólag begépelni, mint végigkörmölni most az egészet – indokolta meg kérését.
Bradley ennek hallatán nagyot nyelt, belegondolva, hogy minden egyes lehetséges félreszólása rögzítve lesz. Tény, nem fogja – remélhetőleg – Kittyn kívül más hallani, de akkor is.

– Persze, semmi kifogásom ellene – nyögte ki aztán, remélve, hogy Kitty a hanglejtésből leszűri, hogy valójában lenne kifogása ellene. De a lány vagy nem szűrte le, vagy szándékosan figyelmen kívül hagyta.
– Köszönöm – biccentett Kitty, aztán elővette a telefonját is. – Mielőtt elküldeném a kész interjút a főszerkesztőnek, előbb elküldöm önnek is.
– Rendben – bólintott rá a férfi, amitől egy kicsit fellélegzett. – Látom, jól felkészültél – mérte végig a Kitty által szorongatott füzet kérdéssorát –, halljuk hát, mire vagy kíváncsi.

Kitty elindította a felvételt a telefonján, aztán kirakta a padra, ő maga hátradőlt a széken.
– A diákságot mindig lázba hozzák az új arcok, legyenek azok elsős gólyák, az évfolyamukba kerülő, bukott felsőévesek vagy tanárok. Ön irodalmat fog tanítani egy olyan világban, ahol olvasni már szinte egyáltalán nem szokás. Miért az irodalom? Mit szeret benne?
– Huhh, ez jó kérdés – gondolkodott el Bradley. Igazából mindig is imádta az irodalmat, és erre számtalan oka volt, így igyekezett megtalálni azt, amelyik leginkább leírta számára ezt a kötődést. – Talán az önkifejezést tartom az írás legnagyobb előnyének. A dolog másik oldalán állva pedig, olvasás szempontjából azt az intimitást, ahogy az író közel enged magához a gondolatvilágán keresztül.

Kitty bólogatott, de szeme villant egyet a válaszra, és a füzetére rá sem nézve tette fel a következő kérdését.
– Esetleg van tapasztalata az írásban is, vagy inkább csak olvas és elemez?
– Az egyetemen kötelező jelleggel szerepelt a képzésben a kreatív írás is. Ezen felül sajnos csak ritkán volt időm foglalkozni vele, pedig nagyon élvezem – idézte fel a férfi a számára kellemes emléket.
– Tehát azért nem teljesen idegen önnek az írás sem – vonta le a következtetést Kitty. – Mit gondol, ez segít abban, hogy jobban megértse a nagy irodalmárok gondolatait? Vagy esetleg van valamilyen stratégiája arra, hogy könnyebben emészthetővé, érdekesebbé tegye a klasszikusokat a messengeren szocializálódó tanítványainak?

– Úgy vélem, hogy a filmek, és ahogy mondtad, messenger világában eléggé háttérbe szorult az olvasás, annak minden előnyével. – Itt a férfi egy pillanatra elgondolkodott, de végül inkább nem tette hozzá, hogy „és hátrányával”. – Tudom, egyesek pont azt kifogásolják, hogy egy könyvbe mennyivel több időt kell beleölni, mint egy abból készült filmbe, azonban pont ez a több idő teszi lehetővé, hogy jobban elmélyedjünk az adott témákban – osztotta meg gondolatait. – Könnyebben megérthetjük a világot az olvasás által, viszont ehhez idő kell, hogy elmélyedhessünk benne. Épp ezért szeretném létrehozni az Írókört, hogy néhány lelkes jelentkező segítségével az írás és az olvasás, egyszóval az irodalom keretein belül jobban megismerhessük egymás, és saját magunk gondolatait.

Kitty erre elmosolyodott, érdeklődő arccal hajolt előrébb egy kicsit.
– Az írókör felélesztése egy nagy vállalkozás, de egyúttal azt is elárulja önről, hogy fontosnak tartja a tantárgyát. Esetleg megtudhatunk valamit az írókörről? A jelentkezés bárki számára lehetséges?
– Mivel a klubjelentkezések hamarosan lezárulnak, számítok rá, hogy a kimaradtak választása lesz a kör – vallotta be a férfi –, azonban remélem, hogy ők is lelkesedni tudnak majd iránta. És persze mindig örömmel látok bárkit, akit érdekel az irodalom – kacsintott Bradley Kittyre.
– Biztos vagyok benne, hogy a felhívás eljut majd a célközönségéhez – mosolygott rá Kitty, aztán vetett egy pillantást a füzetébe írt jegyzetekre. – És ha már célközönség, kérem, mesélje el, milyen érzés friss diplomásként először szembesülni a diáksággal! Mik az eddigi tapasztalatai?

Bradley érezte, ahogy elvörösödik, miközben felidézte első, balul elsült napját a Brightwood Gimnáziumban, és hálát adott az égnek, hogy Kitty csak hangot rögzített, képet nem.
– Nos, az első tapasztalatom az, hogy rossz megközelítéssel álltam hozzá a témához – magyarázta meg arcszínének okát, amely valószínűleg Kittynek is azonnal szemet szúrt; újabb halvány mosolya legalábbis erre engedte következtetni –, de remélem, hogy egy gyors újratervezés után már olyan mederben folytatódhatnak az óráim, ami nekem és a diákságnak is megfelelő.

Kitty a válasz hallatán halk kuncogásba kezdett, aztán megint a füzetébe pillantott.
– Van valami, amit szívesen megosztana magáról az olvasóinkkal? Tanácsot, élményt, bármit?
– Igazából bízom benne, hogy az órák során sikerül megismerniük a diákoknak – gondolkodott el Bradley, mit is mondhatna –, az irodalmon keresztül, mert akkor elérem a célomat, amiért idejöttem – tette hozzá kiegészítésként. – És remélem, hogy minél többüket én is megismerhetem majd hasonló keretek között. Jó tanácsként pedig azt tudnám még hozzátenni, hogy jegyezzék meg, hogy az írott szónak hatalma van – osztotta meg mottóját a férfi Kittyvel.

– Zárásul egyrészt szeretném megköszönni a kimerítő válaszokat, másrészt pedig feltenném az utolsó kérdésemet – csukta be a füzetét Kitty. – Van kedvenc irodalmi műve?
– Gondolom, egyértelművé tettem, hogy a lélektani jellegű dolgok miatt szeretem az irodalmat, szóval talán nem meglepő, hogy a választásom a Bűn és bűnhődés – mosolyodott el Bradley.
– Nagyszerű választás – állította le a felvételt Kitty. – Köszönöm szépen az interjút, tanár úr. Még ma elküldöm a tisztázatot, ha leírja nekem az e-mail címét – nyújtotta tollát és füzetét a férfi irányába.

– Az iskolai e-mail címemre küldheted. tbradley@brightwhigh.com, de ezt megtalálod az iskola honlapján is az elérhetőségek között – fűzte hozzá, azonban így is elfogadta a papírt és a tollat, hogy segítőkészen lejegyezze a címet.
Kitty biccentett, aztán a táskájába süllyesztette a füzetét és a telefonját is.
– Akkor küldöm majd az anyagot, és ha most megbocsát, rohannom kell, mert Mrs. Drilton nem venné jó néven, ha lekésném az óráját – mosolygott még egyszer utoljára Bradley-re, majd kilépett a tanáriból.

Kitty

Az ebédszünet nem véletlenül volt hosszabb a többinél – ilyenkor a diákoknak volt idejük leülni és megebédelni, hogy közben átbeszélhessenek minden apróságot a barátaikkal. De volt ennek az időszaknak egy másik előnye is, amit csak azok az újságírók érthettek meg, akiknek az ebédszünet egyet jelentett a vadászidénnyel. Mert ilyenkor a folyosók megteltek élettel, és a megszeppent elsőéveseket is sokkal könnyebb volt kiszúrni. Kittynek pedig gólyákra volt szüksége, tehát az ebédet meghagyta a dologtalan iskolatársainak, és egy müzliszelettel a gyomrában pásztázta a tömeget a következő áldozatát keresve.

– Talpraesett kiscsaj volt – jegyezte meg a mellette álló Spencernek. Az előző interjúalanyuk ugyanis egy kifejezetten rámenős lány volt, aki vagy háromféle pózban kért magáról fotót, hogy mindenképp legyen róla valami előnyös. – Szerintem neki nem lesz problémája a beilleszkedéssel.
– Szerintem sem, bár nagyon remélem, hogy a többieket nem fogja ennyire imádni a kamera, mert még enni is szeretnék ma – jegyezte meg Spencer, és Kitty még azt is hallotta, hogy a fiúnak végszóra megkordult a gyomra.

– Relax, még kettő kell kábé, és szabad vagy – ígérte neki, de közben figyelte a felhozatalt. – Már van egy szorongós lánykánk, egy rámenős csajunk, egy kocka srácunk meg egy nyallerünk. Olyat keress, aki ezektől legalább egy picit is elüt.
Persze, pontosan tudta, hogy skatulyázni nem volt szép, és azzal is tisztában volt, hogy senkire sem lehetett teljesen ráhúzni egy-egy szerepet, mert mindenkiben több volt. De amikor az ember az új diákokkal készített interjút, akkor igenis törekednie kellett arra, hogy a lehető legeltérőbb embereket válassza ki.

– Hát, nem vagyok olyan jó embert-ránézésre-ismerő, mint te, úgyhogy átengedem. Csak siess, ha lehet – kérte Spencer a csúnya skatulyázó felsoroláson nevetve. Kitty elmosolyodva emelte a plafonra a pillantását, de el kellett ismernie, hogy a beszólás jogos volt.
– Legalább változatos lesz a cikk! Ha látsz valahol egy félénk fiút vagy egy punk lányt, kiálts – kérte, ahogy megállt a zsibongó bejárata mellett, hogy jobban szemügyre vehesse a körülöttük álló embereket.

– Mit szólsz hozzá? – mutatott Spencer egy szőke hajú fiúra, aki láthatóan nagyon szeretett volna inkább valahol máshol lenni. Vagy legalábbis Kitty erre következetett abból, hogy szegény szinte már bemászott a szekrényébe a tömeg elől.
– Azt kell, hogy mondjam, van szemed ehhez – biccentett elismerően a lány, aztán határozott lépésekkel meg is indult a kiszemeltjük felé. Mielőtt még az megtalálhatta volna a módját, hogy köddé váljon. – Szia – érintette meg finoman a fiú vállát.
– Szia – nyögte ki a srác, de többet egyelőre nem mondott. Spencer ugyanekkor elmosolyodott, és mintha némileg elégedettnek tűnt volna a választásával. Kitty nem is hibáztatta érte, mert tényleg pontosan ilyen alanyt kerestek.

– Kitty Parnell vagyok, ő pedig Spencer West – kezdte, és közben a másik fiú pillantását kereste. – Interjúkat készítünk a diáksággal, és arra lennénk kíváncsiak, hogy te válaszolnál-e néhány kérdésre.
– Most inkább nem – fordult vissza habogva a fiú, mintha azzal, hogy elbújt a szekrényében, kizárhatta volna őket.
Bingó. Kitty nem akarta őt bántani, sem pedig kínozni, de meggyőződése volt, hogy minden félénk iskolatársának szüksége volt egy kis biztatásra ahhoz, hogy megnyíljon. Neki meg kellett az az interjú, szóval win-win.
– Nézd… hogy hívnak? – kérdezte.

Mivel viszont a fiú nem válaszolt, csak némán pakolászott tovább, Spencer a kamerával a kezében átlépett a szekrény másik oldalára, hogy a leendő interjúalanyukat ne takarja ki az ajtó.
– Ne már, a nevedet csak elárulhatnád! – győzködte a fiú.
– Vidd innen azt a kamerát! – sziszegett dühösen az elsős. Elsős…?
– Bocsánat – engedte le a kamerát Spencer. Kitty ugyanekkor homlokráncolva tanulmányozta az áldozatuk arcát, és elfogta az a balsejtelem, hogy találkoztak már. Éppen ezért az intim szférával mit sem törődve benyúlt a nyitott szekrénybe, és kivett egy tankönyvet. Egy nagyon nem gólyáknak szóló irodalomkönyvet.

– Basszus. Te nem vagy elsős – nyújtotta vissza neki a könyvet bocsánatkérőn.
– Hát nem – morogta válaszul a srác, és úgy kapta ki Kitty kezéből, majd rejtette vissza a szekrényébe a tankönyvét, mintha attól tartott volna, hogy valaki meg akarja lovasítani. A biztonság kedvéért be is zárta, aztán pedig megindult a folyosón.

– Hé, várj már! Csak nem halnál bele pár kérdésbe – indult utána Spencer, de Kitty ezen a ponton elkapta a karját.
– Spencer, nyugi. Nem hallottad, hogy nem elsős?
– De attól még lehet új – vetette ellen a fiú.
– Nem, nem az – rázta a fejét Kitty. Máskülönben nem lett volna ismerős az arca. Ez óriási égés. – Mi ütött beléd?
– Semmi… én… csak éhes vagyok.
– Oké – sóhajtott fel megadóan a lány. – Akkor menjünk enni, mindenkinek jobb lesz így, és majd elkapunk még kettőt valamikor máskor. Csak tudnám, ki lehet ez a srác…

Ugyanekkor abból az irányból, amerre a morcos fiú eltűnt, felhangzott Fay jellegzetes hangja:
– SPENCER!
A szólított ekkor reflexből Kitty kezébe nyomta a kameráját, amit nagyon jól is tett, mert mindössze néhány másodperccel később a lány már Spencer nyakában csüngött.

– Látom, megismerkedtél Liammel, ez annyira szuper!
Hát, persze! Ahogy Fay kiejtette a száján a nevet, máris kezdett derengeni valami. Nem tudta volna belőni a fiú vezetéknevét, de azt igen, hogy volt valamilyen közös órájuk. Ez hatványozottan égés.
– Legalább már tudjuk, hogy kicsoda – sóhajtott fel lemondóan Kitty, és magában megjegyezte, hogy érdemes lett volna legalább a saját évfolyamtársai névsorát átfutni még nyár végén. De ami késik, az eljön. Legkésőbb a hétvégén.

3. Rossz körökben

Tintavér – 1. Viharos érkezés II.

Bradley

Trevor Bradley első munkanapján máris késésben volt. Szerencsére csak az órájáról késett, amit felettesei nem, csak a diákjai kérhettek volna számon rajta, azonban ez is mindenképp kínos volt. Kapott pedig egy térképet is, de mikor már harmadjára sétált el az egyik automata előtt, megfordította, hátha a szövegezés ellenére fejjel lefelé tartotta egészen eddig. Végül a nyitott ajtó és kihallatszódó zsibongás tanárokat eligazító ereje eljuttatta úti céljához.

Kifújta magát egy pillanatra, hogy ne lihegve lépjen be a terembe, majd szembenézett azzal, amire már négy éve készült az egyetemen: egy húsz főből álló hatalmas, hangos maszlaggal, amit a szakzsargon „osztály” néven emleget.
Egy pillanatra döbbent csend alakult ki, a diákok értetlenül néztek a jelenségre, a férfi pedig állta a tekintetüket: ő is pont ugyanannyira megszeppenve bámulta a diákokat.

– T-Trevor Bradley vagyok, és én fogok nektek irodalom órát tartani – nyelt egy nagyot.
– Én pedig Mrs. Trueweed vagyok, és jelenleg épp földrajzot tartok nekik – jegyezte meg rosszallóan, de látszólag a nevetés határán a sarokban álló, Bradley figyelmét eddig elkerülő nő.
– Bocsánat, akkor… kivárom a sorom – próbálta elviccelni a férfi a helyzetet, ami már így is elég nevetséges volt. Kimenekült a teremből, újra felcsapta a térképet, és mint Ariadné fonalába kapaszkodva indult meg, hogy megtalálja a saját osztályát.

Mielőtt magától értetődő módon még egy tárt ajtón berobogott volna, ezúttal leellenőrizte a terem számát. Csak a teljes bizonyosság után lépett be, most már a saját húszfejű szörnye elé.
– Trevor Bradley vagyok, és én fogok nektek irodalom órát tartani – lesett közben a sarok irányába, és remélte, hogy többet nem kell gyakorolnia ezt a mondatot.
Mivel ezúttal nem érkezett ellenvetés (legalábbis olyan, ami jogerős lett volna), Bradley az asztalhoz sétált, és elkezdte végigmérni az idegen arcokat, amelyeket egytől tízig pontozni kezdett a tekintetekben látszó undor és unalom alapján. Sajnálatára elég sok hét fölötti pontszámot kellett kiosztania, így saját – és remélhetőleg az osztály – feszültségét is oldandó, felcsapta a könyvét és szónokian nekiállt előadni belőle kedvenc versét.

Halk, elfojtott kuncogásra lett figyelmes, amire szúrós tekintettel mérte végig a diákságot. Kevés dolgot utált annál jobban, ha félbeszakítják, mikor egy irodalmi művet próbál élvezni.
– Valami probléma van? – szegezte az osztálynak a kérdést, bár nem sok reményt fűzött hozzá, hogy valaki válaszol. Azonban mégis felszólalt az egyik fiú.
– Ne haragudjon, de ez dögunalom. Mi lenne, ha inkább túlesnénk a mai anyagon, és mehetnénk? – hagyták el azok a szavak a fiú száját, amelyek Bradleynél felértek egy szíven szúrással. A férfi szépen lassan becsukta a könyvet, majd lerakta az asztalra.
– Miért akarsz túlesni rajta, ha helyette élvezhetnéd is? – kérdezte felvont szemöldökkel.
– Ha szórakozást keresek, inkább megnézek egy filmet vagy videójátékozom. Ma már senki sem olvas… – jegyezte meg a fiú flegmán.

– Értem. És bizonyára a videójátékokkal is ugyanúgy ki tudod fejezni a gondolataidat és az egyéniségedet, mint ahogy az irodalom segítségével képes lennél rá – formálta lassan a szavakat a férfi.
– Hát, vannak smileyk és tudok skint testre szabni, szóval ja… – bólintott a szemtelen fiú.
– És mi a helyzet a többiekkel? Mind egyet értetek abban, hogy az órám csak a kötelező körök lefutására jó? – tette fel a kérdést mindenkinek a tanár, bár előre félt a választól. És mint kiderült, megalapozottan.

Próbálta mélyen elrejteni magában dühét és csalódottságát, mikor az óra végeztével kirobogott a folyosóra. Ingerült volt, és leginkább az egyetemet hibáztatta, amiért egész eddig bura alatt növekedett, és az ott tapasztaltakkal szemben a rideg valóságban az irodalom megvetett, sőt, gyűlölt tudásnak számított. Bár mit várt, hiszen ahonnan jött, ott mindenkit pont az irodalom iránti szenvedély fűtött, ha azt a pályát választotta, amit ő is. Egy gimnáziumban semmi garancia nincs arra, hogy ugyanolyan lelkesen fogadják azt, amiért ő odáig van. Mélyet sóhajtott, azt kívánva, bár olyan körben lehetne, ahol mások is osztják elhivatottságát, aztán bevetette magát a tömegbe, és a lépcsőn lefelé sodródva a következő terem felé vette az irányt.

 

Kitty

Amolyan nyílt titok volt az újságnál, hogy amikor Julia lemond a főszerkesztői pozícióról, akkor majd Kitty lép a helyébe. Nem érezte presztízskérdésnek vagy elengedhetetlennek a pozíciót – amikor viszont a harmadik órában tartott szerkesztőségi megbeszélésükön szembesült a tényekkel, határozottan megrökönyödött.

Mert tervet változtatni és valaki mást kinevezni főszerkesztőnek, az egy dolog volt. De Adrian Blackre bízni a feladatot… na, az határozottan felért az iskolai újság rituális meggyilkolásával.
Adrian ráadásul – bár látszólag mindent megtett annak érdekében, hogy határozottnak tűnjön – egyáltalán nem érezte magát fesztelennek.
– Oké, Gina, akkor tiéd a divatcikk – intett a tízedikes lány felé Adrian, aztán idegesen nézett körbe. – De hogy szerzünk új tagokat?
– Relax – szólt rá Kitty, és összefonta a karjait a mellkasa előtt. – Az újság minden évben népszerű, jönnek majd maguktól.
– De ha valaki nem tudja, hogy lehet jelentkezni, és nem mer…?
– Akkor az töketlen újságírónak.

A megjegyzésére többen kuncogtak egy kicsit, Adrian arca meg elkezdett vörösleni egy kissé, valószínűleg azért, mert kioktatta az egyik „beosztottja”. A fiú egyébként kifejezetten jól bánt a szavakkal írásban, és precíz volt, ha kutatnia kellett – csak épp egyáltalán nem volt főszerkesztőnek való. De hát ki volt ő, hogy ellenkezzen az igazgatónő döntésével?
– Oké, akkor lapozzunk. Van egy új irodalomtanár, Mr. Bradley, kéne vele egy interjú.
– Viszem – emelte meg kissé a kezét Kitty, hogy megkönnyítse a másik dolgát. Mielőtt még el kellett volna gondolkoznia szerencsétlennek, hogy a szabad újságírói közül melyiknek profilja az interjúztatás.

– Jó, remek – fújta ki a levegőt megkönnyebbülten Adrian, de amikor a jegyzeteire sandított, Kitty kezdte elunni a megbeszélést. Az összes érdemi infó elhangzott már, annak meg nem látta értelmét, hogy mindenki cikktémáját végighallgassa, miután a sajátja megvolt.
– Mennék – jelentette ki az ajtó felé indulva. – Csütörtökig küldöm az anyagot.
– Igen?
– Ja, csütörtök dél a lapzárta, pénteken rakod össze, hogy hétfőre megjelenhessen az aktuális szám – világosította fel Kitty, azt viszont már nem várta meg, hogy a fiú reagálni is tudjon. Nem akarta megalázni még véletlenül sem, mert elég béna volt magától is. De azért némi helyreigazítás ráfért.

Ő pedig azzal a lendülettel megindult a tanárihoz, hogy az ajtó előtt megállva kihívja azt a bizonyos Mr. Bradley-t.
– Jó napot, segíthetek? – hallott egy hangot a háta mögül Kitty, mire kissé meglepetten fordult a fiatal, de vadidegen férfi felé, aki látszólag a tanáriba igyekezett. Fiatal, ismeretlen, hallgat a Mr. Bradley-re. Hát, akkor kizárásos alapon ő lesz az.
– Jó napot kívánok, tanár úr – fordult felé. – Kitty Parnell vagyok az iskolai újságtól, és szeretnék egy rövid interjút készíteni önnel. Mikor tudna rám időt szakítani?

– Megtenné, hogy… bejön velem? Át kell futnom az órarendemet, hogy mikor érek rá. Sajnos még nem sikerült megjegyeznem – tette hozzá Mr. Bradley, aki valószínűleg azt hitte, volt olyan ember az iskolában, aki három óra alatt bevágta már az órarendjét. Igazából egész aranyos volt túlbuzgó pályakezdőnek.
– Persze – egyezett bele, és engedelmesen ment is utána.
– Egy pillanat. Nyugodtan foglaljon helyet. Eltarthat egy darabig, mire előásom – szabadkozott a tanár úr, Kitty pedig engedelmesen leült egy székre.
– Csak nyugodtan – villantott rá egy mosolyt. Relax. – Úgyis önnel lesz a következő órám, én nem sietek.

– És? Várja már? Remélem jobban, mint az eddigi osztályok, ahová volt szerencsém bemenni – jegyezte meg Mr. Bradley, és nagyon úgy tűnt, hogy azok az eddigi osztályok elég elkeserítőek lehettek.
– Én szeretem az irodalmat – nyugtatta épp ezért Kitty. – Az évfolyam motiváltabb fele az emelt órára jár, ott minden tárgyból a normálisabbak vannak.
– Ennek igazán örülök. Ennyi elkeserítő óra után kezdtem azt hinni, hogy senkit nem érdekel a tárgyam – állapította meg a tanár úr, aki ekkorra már úgy nézett ki, mint akit elnyelt a saját fiókja. A fáradozásai viszont megtérülni látszottak, mert végül szinte diadalittasan húzott elő és mutatott fel egy papírdarabot. – Holnap tíz és dél között ráérek.

– Akkor jövök fél tizenegyre, addig órám van – állt fel Kitty, éppen akkor, amikor megszólalt a csengő is. – Köszönöm. Egyébként ne legyen elkeseredve, tanár úr – nézett vissza még az ajtóból. – Köztudott, hogy az iskolában csak az írókörösök voltak igazi, vérbeli irodalmárok, az írókör meg már évekkel ezelőtt megszűnt.
Ezzel a végszóval kilépett a tanáriból, bár azt még látta a szeme sarkából, hogy Mr. Bradley felvillanyozva kapta elő a telefonját. Na, mi a fene? Csak nem kitart a pályakezdők lelkesedése még egy kicsit?

 

Cameron

Cameron sosem szerette annyira a feltűnő embereket, de persze ez mit sem számított már rég óta: Ahogyan a körülötte állókon végignézett, és próbált rájönni, hogy miért is akkora szó, hogy a nyár legnagyobb részében részegek voltak, hirtelen egy finom érintést érzett meg a vállán:
– Cam, köztünk vagy? – mosolygott rá Hillary a válla alól.
– Persze – pislogott visszatérve merengéséből a fiú. – Mi volt a kérdés?
– Hogy hol voltál, amikor épp nem velünk voltál. – A lány szemében őszinte kíváncsiság látszódott, de Cam erős gyanút fogott, hogy ez inkább egy bizonyos válasz miatt volt, amit a lány hallani szeretett volna: hogy nem egy másik lánnyal.

– Edzőtáborban… – vágta rá azonnal már jól kitervelten.
– Mint mindig – biccentett Tyler. – De legalább neki rajtunk kívül is van élete – kezdett azonnal a tőle megszokott kedvességgel piszkálódni a csillogó szemekkel Camet vizsgáló lány felé intézett széles vigyorral.
– Bunkó… – reagált végül amaz, majd egy pillanat gondolkodás után kezdte terelni a témát. – Hallottátok, hogy új fiú jön? Az anyja állítólag bírónő…

– Valaki nagyon alaposan utánanézett a gyűjteményébe szánt legújabb trófeának… Eddig azt hittem, csak az számít, hogy alaposan tele legyen a zsebe, a családi háttérről eddig nem volt szó – röhögött Tyler és David pofátlanul jóízűen. Cameron, bár sajnálta a lányt, úgy vélte valahol rászolgált ezekre a megjegyzésekre… Másokat kihasználni érzelmi és egyéb úton Cam „legnagyobb szemétségek, amiket csak el lehet követni” listáján igen előkelő helyen szerepelt, és úgy vélte, ha már Hillary mindig jól jött ki az ilyen helyzetekből, az a bizonyos karma legalább Tyler hülyeségével büntesse egy kicsit. Nem mintha nem mentek volna el a legtöbbek füle mellett a fiú beszólásai… Ez olyan volt, mint a szivárvány… amikor először látod, borzasztóan érdekes és azonnal felfigyelsz rá, de minél többször vagy szemtanúja, annál unalmasabbá válik, a végén pedig már észre sem veszed.

– Nagyon vicces… – motyogta a lány. – De ez most komoly, elvileg ő sittelte le Ethan apját… – váltott halkabb, bizalmasabb hangszínre.
– Nem mondod?! Ez még jobb lesz, mint képzeltem… – A fiú túlságosan ismerős arckifejezését tekintve Camnek azonnal végigfutott a hátán a hideg. Tudta, hogy Ty mindig is szeretett mások dolgába avatkozni, és kicsit megkavarni azt a bizonyost, amikor csak lehetősége nyílt rá.
– Ty, mit tervezel? – kérdezett végül rá Cameron összehúzott szemöldökkel.

– Majd meglátod… – somolygott vissza Tyler, majd a folyosó másik felére szögezte tekintetét. – És a műsor még hamarabb fog érkezni, mint azt gondoltam…
– Rossz előérzetem van… – morogta a lány a közeledőre szegezve tekintetét.

 

Ethan

Ethan morcos ábrázattal vonult tanterme felé a folyosón. Megszokta, hogy a diákok elhúzódnak útjából, ezúttal azonban valami megváltozott. A háta mögött felhangzó piszmogástól és fojtott, kárörvendő kuncogástól tarkóján a piheszőrök égnek meredtek. Ilyen hamar híre ment volna a nyári ügynek?
– Hé, Flynn! – szólt oda neki egy srác a tőle pár lépésre álló társaságból. – Láttad már azt a Springer gyereket?

Ethan nem kapcsolt, kiről lehet szó, és nem is érdekelte. Egyik tag olyan, mint a másik. Haverkodni nem akart, mások szívatásánál pedig nyomasztóbb gondolatok jártak a fejében.
– Nem érdekel – legyintett, és már hátat is fordított nekik, hogy folytassa útját.
– Biztos? – kérdezett vissza Tyler gúnyosan. – Az egész gimit azzal oltja, hogy sittelte le a muterja a faterodat. – Csatlósai közül néhány alattomosan felröhögött.

Ethan ereiben egy pillanat alatt meglódult a vér, szeme előtt apró csillagok szikráztak.
– Melyik az a tetű? – hörögte eltorzult arccal.
Tyler a szemével egy arra járó, tétova kölyök felé bökött, akit ő még sosem látott korábban. Lábai gépiesen indultak meg felé, ujjai öntudatlanul szorultak össze, és mikor karja meglendült, és ökle becsapódott Rob állkapcsába, azt is mintha valaki egészen más tette volna. A megtámadott srác döbbenten meredt rá – aztán ahogyan a vér elindult orrából, és a fájdalom átjárta testét, előtört belőle a méltatlankodás:
– Neked meg mi a bajod? – tapogatta arcát értetlenül. Próbált kiszabadulni támadója kezéből, Ethan azonban egy újabb jól irányzott ütéssel folytatta a társalgást. Önkívületében nem is tudta, ki volt az, aki végül lerángatta áldozatáról, amikor már a folyosó frissen mosott padlóján hemperegtek.

– Melyikőtök kezdte ezt? – hatolt át tudata falán a férfi hangja, aki hátuknál a ruhájukat markolta. Ethan már a kérdésből tudta, a fazon új lehetett az iskolában. Az idegen fiú arca feldagadt, és feldúltan járt körbe a pillantása. Ethan apró, gúnyos félmosollyal nyugtázta, hogy fölényesen felülkerekedett rajta. – Most mindketten velem jöttök az igazgatónőhöz! – lódított rajtuk egyet a férfi megelégelve a szótlanságot.
– De hát én nem is csináltam semmit! – próbálkozott Rob, mire felfogta a szavak jelentését, de már késő volt.

Az iroda ajtaja baljós nyikorgással zárult be mögöttük, Ethan pedig elpárolgó dühe mellett már arra is tudott figyelni, milyen falfehér arccal várta sorsát Springer. Elégedettségét csak a hirtelen látóterébe érkező igazgató tudta beárnyékolni. Hauser felpillantott, és szemhéján egy ideg megrándult, amint felismerte őt az érkezők között.

– Már megint te? – fordult felé rosszul palástolt ellenszenvvel. – Mit csinált már megint ez a gazember, Trevor?
A megszólított tanár beszámolt a folyosón tapasztalt incidensről, mialatt Rob vörösödő füllel feszengett a nő pillantásának tüzében. Ethan számára már nem volt új a helyzet, visszatérő vendége volt az irodának. Gordon dirivel mindig sikerült elsimítani a dolgokat, meggyőződése volt, hogy a helyettesi székből helyére került Hauser sem mer túllépni a megszokott hegyi beszéden.
– Nyilvánvaló, hogy ez a huligán nem tiszteli a szabályzatot, na de te, Robert? – fordult először a diri a másik fiúhoz, ő azonban még mindig a hangját kereste.
– Megjegyezném, hogy ő látszólag inkább csak védekezni próbált – vetette közbe halkan Bradley.

– Igaz ez? – Hauser tekintete szinte felnyársalta Robot, de amint az tétován bólintott, fejével intett, hogy távozhat. A fiú fénysebességgel hagyta el az irodát.
Ethan még mindig magabiztosan állt a nyilvánvaló létszámfölénnyel szemben.
– Most mondd meg, Trevor, mihez kezdjek ezzel a gengszterivadékkal? – intézte kérdését a fiatal kollégához az igazgató. – Gordon türelmes volt vele, azt mondta, mindenkinek jár az esély, hogy változtasson a sorsán. És mire ment vele? Egy cellában lenne a helye, mint az apjának.
Ethan ökle ismét összeszorult, körmei fájón belevájtak tenyerébe. A vörös köd kezdett ismét leszállni szeme elé.

– Fel kellene, hogy függesszelek – fordult Hauser a fiúhoz –, vagy akár el is tanácsolhatnálak. Az én iskolámban rend lesz! – Ethan szeme elől hirtelen eloszlott a homály, erre az eshetőségre nem számított. Az előző diri mindig szemet hunyt a kihágások felett, mi ütött ebbe a Hauserbe? Nem állt szándékában kirúgatni magát – no, persze nem az érettségi miatt.
– Nem teheti meg – vetette oda foghegyről, magabiztossága azonban már csak álca volt. – Nincs ellenem semmije.

– Ó, ez nem tetszene, ugye? – mosolyodott el leplezetlen gúnnyal a diri, miközben belelapozott egy aktába. – Az a balek Gordon nem iktatott semmit, de tőlem egy figyelmeztetésed már van a maiért. És nem kell sokat várnom, hogy elintézz magadnak egy utat a Harrington javítóba, igaz? – Átforgatott ujjai közt pár papírlapot. – Rossz magaviselet, rossz jegyek, nulla társadalmi munka vagy extra kredit. Minden klubból kirúgattad magad, ahova egyáltalán bevettek. Te is tudod, hogy nem itt van a helyed. – Szinte vallomást várva meregette szemét a fiúra.

Az egyre személyesebbé váló beszélgetést halk köhintés szakította meg.
– Trevor, hogyhogy még itt vagy? – intézte kollégájához a kérdést a Hauser, miközben pillantását le nem vette volna Ethanről.
– Ma az egyik diákkal beszélgettem, és szóba került, hogy az iskolában korábban működött egy írókör – kezdett bele gondolatmenetébe a férfi, az igazgatónő azonban félbeszakította.
– Igen, pár évvel az elődöd nyugdíjba vonulása előtt szüntettük meg a klubot. Nem volt már értelme.

– Pedig szerintem vannak diákok, akiket érdekelne az irodalom a kötelező oktatáson felül is. Nekik kell egy hely, ahol élvezhetik az írás és az olvasás nyújtotta örömöket, és nem éreztetik velük a társaik, hogy ez ciki.
– Ha bemész egy órára, és a diákok cikinek – macskakörmözött a nő vadul a levegőbe ennél a szónál, miközben Bradley attól félt, még sebet ejt rajta – gondolnak, akkor arról csak te tehetsz, és a fegyelmezés teljes hiánya – vetett még egy szigorú pillantást Ethanre, hogy demonstrálja, hogyan is kell ezt csinálni.

– Csak arra kérlek, Giselle, hogy adj egy esélyt – kérlelte a férfi. A nő mintha vérszemet kapott volna, olyan fenyegetőn fordult a férfi felé.

– Ms. Hauser, ha kérhetlek – villantott fel egy olyan tekintetet, ami Bradley-t jó sokáig kísérteni fogja álmaiban. – De most, hogy belegondolok, talán nem is rossz ötlet ez – nyugodott le kissé a nő. Eltelt egy kis idő, mire a tanár újból rá mert nézni, a nő korábbi pillantását ugyanis nem tudta állni, így lesütötte szemeit.

Csodálkozva vette észre, hogy az igazgató gondolkodva fixírozza a mellette ülő fiút. – Azt hiszem, már meg is találtam az első jelentkeződet – biccentett a fiú felé, miközben sátáni mosoly húzódott szájára.
Ethan torkán akadt a levegő a kijelentéstől. Oldalra pillantva látta, Bradley arcán is az elszörnyedés és megrökönyödés kifejezése küzd egymással. Ez az év még a tavalyinál is elcseszettebbnek ígérkezett…

2. Reflektorfény

Tintavér – 1. Viharos érkezés I.

Robert

Rohadt fura volt. Amióta csak az eszét tudta, ingben járt iskolába, és otthon is leginkább hétvégén volt rajta sima póló meg farmer. Tök olyan volt, mintha kábé pizsiben jött volna suliba, és hiába látott mindenki máson is ilyen cuccokat, ezt egyelőre még nem tudta megszokni. Kényelmetlenül érezte magát, és anélkül kezdte piszkálni a pólója nyakát, hogy tudatosult volna benne a mozdulatsor.

– Ne csináld! – csapott rá a fiú kezére Kitty. – Így olyan, mintha valami dzsungellakón először lenne rendes ruha.
– Kedves, mint mindig – rázta le a lány kezét Rob, de többet már nem nyúlt a felsőjéhez, hanem inkább az iskola épületét kezdte méregetni. – Hát, ez…
– Nagy? Ijesztő? Nem látok a fejedbe, Springer.
– …ronda – fejezte be a mondatot, Kitty kérdő pillantására pedig csak megrántotta a vállát. – A régi sulim totál nem így nézett ki.

– Mert ez egy állami iskola, te sznob – nézett rá lesújtóan a lány, de aztán nem hagyott neki több időt a bámészkodásra, hanem elindult befelé. Mit elindult? Ment, mint valami tank. Vagy buldózer. Oké, nem tarolt el senkit, de Robnak volt egy olyan érzése, hogy csak azért, mert éppen nem állt az útjában egyetlen ember sem.

Sosem látta még azelőtt Kitty Parnellt a természetes környezetében, de valami hasonlóra számított. Tudta, hogy nem fog sok segítséget kapni a lánytól, de még így is örült neki, hogy nem egyedül kellett kiigazodnia a baromi nagy és átláthatatlan iskolaépületben.

Sokkal többen voltak a folyosókon, mint a régi sulijában, de az még hagyján… de ahogy ezek az emberek felöltöztek. Rob kitágult szemekkel nézett az egyik fura külsejű alakról a másikra, mint aki először látott festett hajat vagy körmöt. Vagy szakadt farmert. Mintha valami béna hippikkel teli nyomornegyed…
De aztán megakadt a pillantása egy lányon. Vagyis hát a pólója kivágásán. Nem szokta a lányokat bámulni, de annyira meghökkent a látványtól, hogy csak nagyon nehezen tudta levenni a szemét róla.
– Az egyenruhának is vannak előnyei, mi? – kérdezte Kitty fel sem nézve. – Ott senki nem tudja kipakolni a melleit, hogy aztán ti legyetek a bunkók, mert vonzza a tekinteteket.

– Szerintem ijesztő vagy, amikor így kitalálod, mire gondolok – fordult felé megrökönyödve Rob, mire a lány csak küldött felé egy jelentőségteljes pillantást. Valami olyasmit üzenhetett vele, hogy „én mindent tudok”, és igazából nem is mert volna vitatkozni vele.
Ő akart eljönni a régi sulijából, de amikor kitalálta, hogy állami iskolát választ, nem gondolta végig, hogy ez mit jelentett pontosan. Például azt, hogy itt minden nagyon összevissza volt, nagyon színes, nagyon nagy, és rohadtul zsúfolt. Túl sok volt az ember. Túl sok volt az impulzus.

Te akartad. Menni fog. Ne foss már!
De akárhogy biztatta is saját magát, amikor Kitty otthagyta az egyik terem előtt, baromira rossz ötletnek tűnt az iskolaváltás. A fenébe, a fenébe, a fenébe. Ne pánikolj.

 

Fay

Szeptember 1., vagyis az első iskolanap, a legtöbb diák számára maga volt a megtestesült armageddon kitűzött dátuma, de nem Fay Mayford számára. A sok, kissé elnyűtt arcú fiatal között úgy tört utat, akár egy friss tavaszi napsugár.

Mindenkinek egy ragyogó mosoly kíséretében köszönt, még azoknak is, akik valószínűleg a lány létezéséről sem tudtak, de ez már mellékes. Fayt sosem zavarták az ilyesmik, a furcsálló pillantások mintha el sem értek volna hozzá, vidáman dudorászva lépett be az épületbe. Annyira várta, hogy végre ismét elkezdődhessen az iskola, hogy előző éjjel aludni sem tudott az izgalomtól. A fejében a többi diákkal ellentétben nem a korán kelés és a számonkérések képe rajzolódott ki, csak is arra tudott gondolni, hogy végre ismét iskolába jöhet, elvégre minden itt van egy helyen, amit szeret. Beérkezve meglehetősen határozottan kezdte kémlelni a diákok tömegét. Idén ahelyett, hogy – szokásához híven – az első útja az elsőéves gólyákhoz vezetett volna, egy bizonyos arc után kezdett kutakodni.

– Robert Springer… – ejtette végül ki hangosan is a kezében szorongatott papírfecnijén heverő nevet, majd ismét körbenézett. Nem látott senkit, aki felé kapta volna a tekintetét a név hallatán, így arra gondolt, esetleg elkiálthatná magát, ám abban a pillanatban észrevette. Egy kedves arcú fiút látott a terem előtt állni, akiről már első látásra is meg lehetett állapítani, hogy meglehetősen kényelmetlenül érzi magát. Izgatottságát ha akarta, se tudta volna letagadni abban a pillanatban, ahogyan szikrázó mosollyal a fiú felé kezdett baktatni.

Ahogyan elé állt, a lány esélyt sem adva bármiféle reakcióra, azonnal belekezdett:
– Szia, Fay vagyok, te pedig Robert, igaz? Annyira szuper, képzeld, évfolyamtársak leszünk!
– Szia. Igen…? – kérdezett vissza a fiú kissé megszeppenve, ám Fayt ez egy cseppet sem zavarta.

– Csak hallottam, hogy lesz egy új fiú az évfolyamunkon, és én a helyedben biztos nagyon magányosnak érezném magam, szóval gondoltam körbe vezethetnélek! – hadarta továbbra is borzasztó lelkesen.
– Hát, akkor ezt köszönöm. Robert Springer – válaszolta, és a mondandója végére Fay legnagyobb örömére el is mosolyodott.
– Tudom! – vágta rá a lány, majd észrevéve magát végül köhintett egyet – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, volna kedved körbe nézni? Hatalmas ám a suli!
– Ha még van időnk az óra előtt, én örülnék neki. Nagyon idegen ez a hely – bólintott rá végül a fiú egy pár fokkal oldottabban.

– Nincs már annyira sok időnk, de van valami, amit mindenképpen látnod kell! – vágta rá azonnal, majd a személyes tér fogalmával mit sem törődve finoman Rob karja után nyúlt. A folyosó vége felé vette az irányt, egyenesen a zsibongóba, amely számára az egyik legkedvesebb helyet jelentette az egész épületben – És eddig hogy tetszik a suli?
– Hát, eddig nem sokat láttam belőle. Nagy, és nagyon más, mint az enyém volt… de biztos jó lesz ez a hely, csak meg kell szokni. – A fiú korábbi mondatára Fay elgondolkodott, majd magát meggyőzvén bólintott egyet.

– Nem fogom megkérdezni, hogy honnan jöttél, nem azért mert nem érdekel, csak tudom, hogy sokan nem szeretnek beszélni róla… De biztos vagyok benne, hogy imádni fogod a sulinkat, és a többieket is, mindenki olyan kedves és különleges! – fejezte be végül jóval vidámabban a megkezdett mondatát.
– Aha, tuti – Rob mosolyát Fay egy még szélesebb vigyorral jutalmazta. – Ha az ismerősömből indulok ki, akkor a kedves már nem feltétlenül helytálló.
– Nahát, ismersz valakit?! – tört rá az újabb izgalomhullám, nyílegyenesen ignorálva a fiú további megjegyzését.

– Aha, a szüleink barátok, szóval úgy nem olyan nehéz… – felelte a fiú, miközben Fay némi gyanakvást vélt felfedezni a tekintetében, de annyira nem foglalkozott vele.
– És ki az? – kérdezte kíváncsian, csilingelő hanggal a lány, majd a céljukhoz érve magabiztosan verekedte keresztül magát az embertömegen. – Ez itt a zsibongó, a suli egyik legkirályabb helye! És nézd, azt ott én csináltam! – mutogatott büszkén a puffok irányába.

– Húha. – Ennyi jött ki Rob szájából, ami miatt Fay azonnal leírhatatlan büszkeséget érzett.
– Néha kicsit sokan vannak… – folytatta végül a lány egy fokkal óvatosabban, ahogyan végre feltűnt neki a falfehér arcú fiú. – De egyébként remek hely! – mosolygott végül rá a lány biztatóan. Rob azonban Fay meglepetésére a lenyűgözöttség helyett hátrálni kezdett.

– Aha, tuti. De én inkább… mennék. – És azzal a lendülettel ki is fordult.
– Ó, máshoz volna kedved? – lépett ismét a fiú mellé a már kevésbé tömött folyosón. – Nem szeretném, ha rossz érzéseid lennének – vágott kissé aggodalmaskodó képet a lány. – Esetleg bemutathatnálak valakine… LIAM!

 

Liam

A szekrényében matatva Liam ismét szidta az iskola igazgatóságát, amiért sikerült pont a zsibongó melletti szekrénysoron kijelölni a helyét. Bár a legtöbben imádnák ezt a helyet, hiszen közel volt a büfé és a társasági élet központja is, ő mégis menekült volna innen. Sosem volt az a nagy társasági ember, sőt, most is azért pakolászott olyan sokáig a szünetben, hogy ne kelljen másokkal bájcsevegnie a nyaráról.

Próbálta húzni az időt, amikor majd be kell csuknia a szekrényét, mert akkor valamit kezdenie kell majd magával, és még túl sok idő volt óra előtt, ami alatt bármi megtörténhet vele. Nem baj, majd komótosabban sétál a teremhez – gondolta ő, és lassan, megfontoltan becsukta a szekrény ajtaját. Tervét pedig azonnal fel is borította egy lány lelkes-idegesítő sikítása. És Liam legnagyobb fájdalmára pont az ő nevét volt képes üvölteni.

– Szia… Fay… – nyögte Liam fájdalmasan, és megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, de aztán reménykedve hátrapillantott a terem felé, majd egy órát keresett tekintetével, hogy felmérje, mennyi időt kellett töltenie előreláthatóan ezzel a beszélgetéssel.

– Hogy telt a nyarad? – kérdezte tőle a lány kíváncsian, de még azelőtt folytatta is, mielőtt Liam válaszolhatott volna, bár a lány mentségére szóljon, hogy Liam azért nem kapkodta el a dolgot. – Ő itt Robert, az új évfolyamtársunk, Robert, ő pedig Liam – mutatta be neki a mellette álló fiút, azzal a szemmel látható meggyőződéssel, mintha ez az évszázad ötlete lett volna, de Liam magából és a Robert néven bemutatott fiú tekintetéből kiindulva megállapította, hogy a lányon kívül nem sokan osztották ezt a véleményt.

– Öhm… a nyaram jól telt. Örülök, hogy megismerhetlek… Robert.
– Szia – mosolygott rá a fiú kissé szerencsétlenül, Liam pedig úgy érezte, ő is hasonló eredményességgel görbíthette a száját. – Örülök én is – tette hozzá aztán a fiú sápadtan.

– Azt mondják, idén új tanárunk is lesz, annyira izgatott vagyok! – szállt be ismét Fay a kínos ismerkedés után. Érezhetően egyedül ő nem vette észre az egész szituáció kellemetlenségét.
Liam várakozón Robertre nézett, hátha reagál erre, és ő megússza, hogy az alapból elvárható köszönésen kívül jobban bele kelljen folynia a beszélgetésbe. De látszólag a fiú még kínosabban érezte magát, mint ő, Fay pedig minden szótlanul telő másodperccel egyre szélesebben vigyorgott, így Robert zavarát és Fay arcizmait kímélendő, végül kipréselt magából egy rövid választ: – Ja, én is hallottam.

– Hát, én nem, de nézzük a jó oldalát. Nekem minden tanár új lesz – mormogta Robert maga elé. Liam csak sután bólintott erre, és bízott abban, hogy Fay folytatja valahogy a diskurzust. Legalábbis arra kevés esélyt látott, hogy lezárják, és szótlanul elindulnak a terem irányába, így második legjobb megoldásként az merült fel, ha nem neki kellett ismét megszólalnia. Olyan lassan teltek a másodpercek, hogy a fiú már kezdett kételkedni abban, hogy a csengő rendesen működik-e, mert már emberöltőkkel ezelőtt szólnia kellett volna.

– Annál jobb, biztosan nagyon izgalmas lesz megismerkedni velük! – lelkesedett ismét Fay. Liam néha azon gondolkodott, hogy Fay nem is oda jár suliba, ahová ő, mert képtelen volt elhinni, hogy ennyire más legyen valakinek a véleménye róla. – Viszont lassan mehetnénk, ha gondoljátok, mert még Robnak helyet is kell találnunk! – rikkantotta vidáman. – Én biztosan az ablak melletti helyet választanám!
– Én inkább az ajtó mellé ülnék – vont vállat Robert. Liam most fedezte fel, hogy egész eddig milyen sápadt volt a fiú. Most, hogy már kezdett visszatérni a színe. Belegondolt, hogy ő is biztosan fehér lett volna egy Fay-féle körtúra végén. – Meg nem akarok szem előtt lenni – tette hozzá aztán.

– Sajnos az ajtóhoz az első sor van a legközelebb – ingatta a fejét lassan Liam, belesűrítve ebbe mindazt a csalódottságot, amit ő is átélt ennek kapcsán. Aztán felharsant az irritálóan berregő, de Liam számára ebben a helyzetben az istenek hárfáin gyengéden játszó dallammal felérő iskolacsengő, ő pedig minden további nélkül megindult a terem felé, Fay és Robert pedig alig győzte tartani tempóját.

 

Morgan

A becsengetés hangja csak távolról szűrődött az udvar elrejtett zugába, ahol Morgan az első tanóráit töltötte. Szünetben is kihalt volt az iskola mögötti placc, csak a dohányosok jártak oda titkon pöfékelni, most azonban csak Gil rugdalta unottan a száraz fűcsomókat, miközben vágyakozva pislogott a gimi bejárata felé.
– Tényleg nem muszáj ám ellógnod az óráidat. Megleszek egyedül – próbált ismét hatni barátjára a lány, de tudta, hogy nem fog tágítani.

– Én is aggódom Lennie-ért – válaszolt a fiú. – De miért nem mondod el, miről van szó?
Morgan csak zavartan megrázta fejét.
– Hát, jó – nyugtázta a választ sokadszorra Gil, de láthatóan rosszulesett neki. – Nem tartozik rám. De tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.

Tudta. Gil mindig mellette állt, sosem hagyta őt cserben, pedig barátságuk egészen alsó tagozatig nyúlt vissza. Ez az ügy azonban nem a saját titka volt, hanem Lennie-é.
– Úgy volt, ma lesz az első közös napunk. Ő is tök lelkes volt – kesergett a lány.
– Gondolom, nagyon lehangoló lehet, hogy most be kell érned velem – szúrt oda Gil sértetten. Érezhetően szívére vette, hogy Morgan kizárta a bizalmi körből.
Egy perc néma csend ereszkedett közéjük.

– Ez így nagyon nem oké. Mellette kell lennem – pattant fel Morgan indulatosan.
Gil szemei elkerekedtek.
– Hülye vagy? Ma van az első nap, az extra kredites jelentkezések, elszúrod az egész évedet!

– Nem érdekel – vetette oda Morgan indulófélben. – Beírsz legalább a maradék órákra, ha lesz jelenléti? – eresztett meg egy halvány mosolyt Gil felé.
– Persze – válaszolt a srác lemondóan. Láthatóan nem fért a fejébe, Morgan miért nem képes néha józanabbul gondolkodni.

A lány távolodó alakja lassan eltűnt egy fordulóban, Gil viszont még mindig nem moccant a helyéről.
– A fenébe már – morogta maga elé, mikor végül útjára indult. Nem a suli felé, hanem Morgan nyomába.

1. Viharos érkezés II.