Tintavér kategória bejegyzései

Tintavér – 39. Különös kapcsolatok

Morgan

Becsöngettek már ugyan a harmadik órára, a diákok egy része azonban még mindig a társalgó körül tolongott, amelynek közepén egy mobil egészségügyi állomás volt felállítva. A helyi kórház ápolói minden évben kétszer ellátogattak hozzájuk, hogy a véradás fontosságára hívják fel a figyelmet, és aki hajlandó volt alávetni magát a tűszúrásnak, akár az egész órát ellóghatta igazoltan.
– Figyeld, mekkora arca van – suttogta oda Morgan Gilnek, és fejével utálkozva bökött egy szőke srác felé. Tyler épp néhány elsőst tolt félre, és tenyérbemászó mosollyal nyújtotta a karját a csinos ápolónő felé. A következő pillanatban azonban lehervadt képéről a vigyor, és feljajdult a félresikerült szúrás nyomán. Morgan gonoszkásan röhögött magában. Bőven megérdemelte azért, amit Cammel tett. – Mikor fogják ezt a szemetet végre kirúgni? – mérgelődött halkan.
– Addig biztos nem, ameddig az apja tolja zsetonnal a sulit – reagált Gil, de figyelme nagyrészét a sebesen felé közeledő tű kötötte le. Bár próbálta férfiasan tűrni, hogy megszúrják, a véradás sosem tartozott a legkedvesebb elfoglaltságai közé. Morgan csendben mosolygott rajta. Számára ez már rutin volt, szinte meg sem érezte a bökést, ennyit simán megért, hogy kihagyjon egy fizika órát. – Amúgy gondolkodtál már a nyáron? – kérdezte a fiú a még vérző karját tapogatva.
Igen, a nyár. Hogyne gondolkodott volna rajta? Hiszen szinte csak ezen járt az agya az utóbbi napokban. Gil édesanyját három évesen elvesztette balesetben, és mivel a nő szülei Svédországban éltek, így anyai ágon meg is szakadt a kapcsolat a rokonsággal. Az apja ezért mindig is felelősnek érezte magát, és bántotta a bűntudat. Úgy döntött, nyáron magával viszi fiát európai üzleti körútjára, és ameddig ő utazgat, Gil megismerheti családja eddig sosem látott ágát. Csupán azt nem kalkulálta bele, hogy a fiú kézzel-lábbal lázadni fog a dolog ellen.
– Francba, de nincs kedvem ehhez az egészhez – tette hozzá Gil, ahogy gondolatai elkalandoztak a rá váró nyári megpróbáltatás felé. Morgan tudta, hogy barátjának nehéz volt egy örökké utazó, egyedülálló apa mellett felnőnie, és alkalmazkodni az időnként megjelenő barátnőkhöz, de legalább a gyásszal nem kellett küzdenie. Szinte egyáltalán nem emlékezett az anyjára. A svédországi nyaralás pedig éppen ezt hivatott orvosolni.
Nem tudta, mit feleljen. Szeretett volna menni, tuti nagy buli lett volna kettesben egy idegen országban, de több dolog miatt is aggódott. Gil kijárta apjánál, hogy céges költségen még egy személy velük utazhasson, Morgan viszont kételkedett benne, hogy az anyja beleegyezne egy ilyen nagy értékű ajándékba. Ő mindig azt hajtogatta, semmi sincs ingyen. Már egy ideje gondolkodott rajta, hogy diákmunkát vállal suli mellett, de eddig még nem követte tett az elhatározást. És most itt van ez a barát – nem barát dolog is. Ki tudja, mi lesz még velük nyárig? Szerette volna Gillel való kapcsolatát szoros keretek között tartani, hogy a srác még csak véletlenül se tegyen olyan lépést, amit vissza kell utasítania, de egy ilyen nyaraláson bármi megtörténhet. Hetekig összezárva kettesben egy idegen helyen…
– Még nem volt időm – füllentette, és lopva a fiúra pillantott. Bár sejtette, hogy fél ettől az egésztől, mégsem látszott rajta feszültség. Félelmetesen jól tudta kontrollálni érzelmeit.
– Oké, ha nem akarod, nem muszáj – zárta le faarccal Gil. – És a gyakorlatról szóltál már otthon? – váltott gyorsan témát.
– Nem mondtam, hogy nem – ellenkezett gyorsan a lány – Csak… ismered anyámat. Nehéz vele ilyesmiről beszélni – hárította másra a felelősséget. – A gyakorlatot sem mondtam még – sütötte le a szemét.
Gyáva volt, ezt ő is tudta. De az anyja olyan ingerült volt mindig, és annyira nem szívesen okozott neki csalódást. Tudta ő, hogy sokat dolgozik érte és testvéreiért, hiszen két állása volt, és még alkalmi munkákat is vállalt mellette. Mindezt azért, hogy nekik mindenük meglegyen. Linus gyógyszerei pedig nagyon sokba kerültek, és nem is ehetett meg akármit a sokféle ételallergiája miatt. Képtelen volt csak úgy az anyja elé állni, és közölni vele, hogy mégsem embereket akar ápolni, hanem inkább állatokkal foglalkozna. Mintha ezzel az ő hivatását minősítené le, pedig olyan büszke volt rá, mikor pár éve azt mondta neki, ő a példaképe.
– Ez totál gáz – rázta a fejét Gil. – Le fogsz csúszni a jelentkezésről. Csak azért, mert már megint nem mersz a sarkadra állni, hogy megmondd, mit akarsz – magyarázta, amitől Morgan fejébe vér kezdett tolulni. Utálta, hogy a fiú sosem képes átugrani a beszélgetésben azt a részt, amikor őt piszkálja a nyámnyilasága miatt.
– Jó, majd megmondom neki, amikor akarom – dörrent rá morcosan, amitől Gil visszább vett pár fokkal a közvetlenségből. Egyszerre bűntudata is lett, hiszen barátjának teljesen igaza volt, és leginkább ő tehetett róla, amiért ugyanazt a kritikát kellett hallgatnia évek óta. Tényleg javára válna, ha képes lenne kiállni magáért, de nem született forradalmárnak.
– Ott van dögös Kitty – vált a srác hirtelen kicsit lelkesebbé. – Nem neked integet? – fürkészte tovább a távoli alakot. – Egyszer bemutathatnál neki, ha már úgyis együtt jártok írókörre.
Morgan arcán megrándult egy ideg a rátörő féltékenységtől, de igyekezett úrrá lenni rajta. Régen érezte magát ilyen kényelmetlenül, mint Gil leplezetlen érdeklődését látva Kitty iránt. Pár napja még azok a félreérthető sorok, most pedig már más lányokat bámul? Sokkal szimpatikusabb volt számára a srác, mikor még azt hitte róla, titkon belé szerelmes.
– Oké, majd legközelebb, amikor jössz írókörre – adta Gil tudtára, hogy ez a téma sincs még elfelejtve.
– Tényleg nem tudok menni. Sajnálom – látszott a fiú arcán halvány szomorúság. – Pedig ha előbb tudom, hogy Kitty Parnell is járni fog… – fejezte be a mondatot olyan szavakkal, amiket Morgan egyáltalán nem akart hallani
Jó, ez már nem csak a szokásos baráti „szívjuk egymás vérét”, ez már komolyan szemétség volt. Morgan pukkadozott magában a méregtől. Nem elég, hogy a fiú cserbenhagyta Cassy miatt, most már Kittyvel is húznia kell az agyát? Már épp azon volt, hogy valami igazán sértő dolgot vágjon Gil fejéhez, mikor az megszólalt.
– Lennie mióta van jóban Tyler Brodyval?
Morgan követte a pillantását, és hüledezve látta, ahogyan a suli legszemetebb alakja éppen valami poénosat mesél húgának, aki félénken elmosolyodik a hallottakon. Gloria, a női focicsapat kapitánya – egyben Tyler barátnője – pedig megragadja Lennie vállát, és széles vigyorral kezd neki tovább magyarázni. Ilyen idilli hangulatban olvadtak bele egy nagyobb bandába, és tűntek el a szeme elől a folyosó végén.


Kitty

A folyosó falának vetette a hátát, úgy nézett az előtte álló Fayre, miközben megpróbálta szalonképes formába önteni a gondolatait. Mert természetesen megvolt a véleménye arról, hogy valaki képes volt egy tanárral kezdeni, csak éppen azt kellett kitalálnia, hogyan fogalmazza meg ezt Faynek. A lánnyal szinte mindenki jóban volt, így Kitty is – és talán ezért is volt annyira nehéz elhinni, hogy a másik tényleg volt botor, hogy belemenjen egy ennyire rizikós kapcsolatba. Ez olyasmi volt, ami létezett a mesékben, az elvetemült kamasz fantáziákban – hiszen a tanár-diák viszony évszázadok óta vonzó volt az emberek számára. Olyan tiltott gyümölcs volt ez, amit nem kaphatott meg mindenki, és talán éppen ebben állt a vonzereje. Csak épp a legtöbben arról feledkeztek meg, hogy a dolgokat általában okkal tiltották.
– Még nincs vége, igaz? – kérdezte végül Fayt. A lány arca ugyanis minden megpróbáltatás ellenére is boldogságtól ragyogott, ezt pedig Kitty nem tudta volna semmi mással magyarázni, csakis azzal, hogy megtalálták a módját, hogyan maradjanak együtt a rajztanárral.
Fay válasz helyett némileg bizalmatlanul fürkészte Kitty arcát, de végül megrázta a fejét – éppen csak egy kicsit –, és mellé el is vörösödött kissé.
– Ez nem helyes – fonta össze a karjait a mellkasa előtt Kitty. – Lehet, hogy fiatalos és kedves, de a tanárod. Volt – tette hozzá a helyesbítést. – Ez a korkülönbség elfogadható felnőtt korban, viszont most még annyira más szakaszában vagytok az életeteknek, hogy ez hosszú távon nem lesz összeegyeztethető. Sérülni fogsz.
A lánynak jól láthatóan nem tetszett ez a kijelentés, mert hamar átváltott védekező üzemmódba:
– Vannak, akik érettebbek a koruknál, nem? – kérdezte sértetten. – Mi szeretjük egymást, és nem választhat el minket semmi. Majd meglátod.
– Vannak ilyenek, igen – biccentett Kitty, és bár tudta, hogy nem feltétlenül az ő feladata lett volna szembesíteni a barátnőjét a kegyetlen valósággal, mégsem nyelte vissza a mondandóját. – De Fay, te nem vagy érettebb a korodnál. Nem azért mondom, mert bántani szeretnélek, ez nem baj. Teljesen normális vagy, de téged a korodnál fogva egészen más dolgok érdekelnek, mint Mr. Daltont. Lehet, hogy ő meg bolondosnak és aranyosnak tűnik, de néhány éven belül gyereket akarhat. Családot. Az pedig neked még egész biztosan korai lesz.
– Te ezt nem értheted – legyintett Fay rövid gondolkodás után. Valószínűleg azért volt ilyen megbocsátó, mert úgy gondolta, Kitty egyáltalán nem tudta, mi fán terem a szerelem. És ez most nem az a perc volt, amikor szerette volna meggyőzni őt az ellenkezőjéről. – Ha valakit szeretsz, akkor egy idő után annyira egy hullámhosszon vagytok, hogy az ilyen különbségek nem számítanak. Én szeretem a kisbabákat, alig várom, hogy legyen, és szeretnék fiatalon megházasodni. Julian segítene nekem mindenben, és biztos anyáék is.
Ahogy a lány egyre inkább belemelegedett a tervezgetésbe, úgy borzadt el Kitty minden szó után. Fay és egy kisbaba? Ahhoz még legalább tíz évre szükség lenne, hogy felelősségteljesen gondját tudja viselni egy másik embernek!
– Ez nem szerelem kérdése – hűtötte is le a másikat. – Van az úgy, hogy két ember szeretne együtt lenni, mert szeretik egymást, de akkor is lehetnek olyan tényezők, amelyek miatt nem működhet a dolog. És nem kívánom neked, hogy megbántson téged, vagy te őt, de ezt jobban át kellene gondolnod. A mesékben a szerelem mindent legyőz, de a valóságban nem a szerelem győzi le az akadályokat, hanem a kemény munka, az pedig nem olyan jó móka, amilyennek most gondolod.
– Akadályokból akad éppen elég – jegyezte meg elszomorodva Fay, aki látszólag éppen csak a mondanivalója lényegét nem ragadta meg. – De minden rendbe fog jönni – jelentette ki aztán határozottan. – Juliannek már felajánlottak egy állást egy másik iskolában.
– És nem félsz tőle, hogy ott is kinéz magának egy diákot? – vonta fel a szemöldökét Kitty.
Erre Fay csak sejtelmesen elmosolyodott, majd közelebb hajolt hozzá egy kicsit.
– Elmondok neked valamit, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem adod tovább senkinek! Kérlek, mondd, hogy nem fogod, hogy ne kelljen magamban tartanom!
– Mondd – sóhajtott fel beletörődőn Kitty. Továbbra sem tetszett neki, ahogyan a másik gondolkodott, de ezen a ponton elismerte, hogy felesleges lett volna tovább próbálkoznia. Ha valaki nem volt fogékony a segítő szándékra, akkor ő nem erőltette.
– Itt hagyom a sulit – súgta meg neki Fay. – Meggyőztem anyáékat, hogy átmehessek a Van Der Goth művészeti suliba, hogy rajzot tanulhassak. Kollégista leszek, és Julian alig pár percre fog dolgozni tőlem. És nem lesz többé a tanárom!
Olyan arccal nézett Kittyre, mintha menten táncra perdült volna örömében, és minden jel arra mutatott, hogy tőle is hasonló reakciót várt. Ő azonban nem tudott osztozni a másik örömében, mert még mindig nem tudta felfogni, hogyan fajulhattak idáig a dolgok.
– Vigyázzatok magatokra és legyetek boldogok – legyintett végül, mert tudta, hogy hasztalan lett volna bárminemű ellenkezés.
– Köszönöm, Kitty! – ragyogott fel erre Fay arca – Te olyan nagyon jó barátnőm vagy! Remélem, találkozunk még. Néha összefuthatnánk – csendesedett el és vált pityergőssé a lány hangja.
– Persze – bólintott Kitty, bár nem tudta, ez mikor és hogyan lesz majd kivitelezhető. Elvégre Fay kollégistaként nem a szomszédba készült költözni, neki pedig nem volt annyira sok ideje, hogy találkozókat szervezzen. – Biztos nagyon sokaknak fogsz hiányozni itt.
– Ó, de van még valami, amit muszáj elmondanom, mielőtt elmennék. Bradley-ről. Tekintsd ezt búcsúajándéknak. Csak azért mondom el, mert te jóban vagy vele, és hogy ne ess abba a hibába, hogy bízol benne – komorodott el, sőt, vált keserűvé Fay arca, majd odahajolt hozzá, és a fülébe súgott.
A beszélgetésük során először Kitty komoly döbbenetet érzett. Nagyobbat, mint amikor megtudta Fay és a rajztanár viszonyát.
– Vele…?!

40. Olaszos belépő

Tintavér – 38. Büszke lelkek

Kitty

A szerkesztőség ajtaja előtt állt éppen, és igyekezett összeszedni a mondandóját, mielőtt belépett volna. Nagyon sokat gondolkozott azon, hogy vajon mi vihette rá Adriant arra, hogy megpróbálja bemocskolni őt. Sosem voltak barátok, de az elmúlt években feszültséget sem érzett maguk között – az idén változott meg, és Kitty pontosan tudta, hogy a főszerkesztői pozíció volt a súrlódás oka.
Mindenki arra számított, hogy idén ő veszi majd át a stafétát, miután az előző szerkesztő leköszönt, és azt el kellett ismernie, hogy ő is meglepődött az igazgatónő választásán. Leginkább azért, mert Adriannek csak újságíróként volt gyakorlata, a szerkesztéshez nem értett igazán – a formázáshoz, képek beillesztéséhez és elhelyezéséhez viszont kellett volna az a rutin, amivel gyorsan és esztétikusan lehetett nyomtatható formába önteni a lapot.
Ahogy aztán múlt az idő, Kitty kezdte megérteni, mit láthatott Hauser Adrianben, mert a jó szervezőképességével botrányos ügyességgel tudta összeegyeztetni a többiek munkáját vagy épp lekommunikálni azt, ha esetleg csúsztak valamiért.
Kitty keze a kilincsre simult. Adrian nem viselte el a kritikát, ő pedig nem szokott finomkodni, és valószínűleg ez volt az, ami igazán éket vert kettőjük közé. A megbántott ember sokszor kétségbeesetten próbálja megtalálni a megfelelő eszközöket a saját gondjai megoldására, csak nem mindig sikerül neki. A stílusos bosszúhoz pedig nem mocskolódásra lett volna szükség, és mostanra Kitty biztos volt benne, hogy erre Adrian is rájött azóta.
Amikor belépett az iskolaújság termébe, pontosan azt látta, amire számított; a főszerkesztő a számítógépébe merülve dolgozott valamin, rajta kívül pedig sehol nem volt senki. Hogy ez így is maradjon, Kitty becsukta maga után az ajtót, és még a kulcsot is elfordította a zárban. A kattanásra a fiú is felnézett, az arcán pedig egymást váltották az érzelmek: előbb értetlen, majd meglepett, aztán bosszús, végül pedig ideges kifejezést tükröztek a vonásai.
– Ezt az ajtót nem szoktuk bezárni – jegyezte meg, aztán jól láthatóan kényszerítette magát, hogy újra a monitorra pillantson.
– És mások munkáját sem szoktuk ellopni, hogy aztán más név alatt lehozzuk az engedélye nélkül – lépett közelebb hozzá Kitty. – Nézd, én látom, hogy neked van valamilyen problémád, ami miatt az építő jellegű kritikát támadásnak veszed, de amíg nem beszélünk őszintén, addig nem leszünk előrébb.
– Nincs mit megbeszélnünk – hárított Adrian, de a lány nem hagyta annyiban; kikapcsolta a másik monitorját, és mikor az elsötétedett, az évfolyamtársa végre ránézett. – Nem veled fogom megbeszélni a problémáimat.
– Engem nem érdekel, kivel akarsz beszélni – rázta a fejét Kitty, majd összefonta a karjait a mellkasa előtt. – Nekem arra van szükségem, hogy tudjam, nem fogsz lejáratni mindenki előtt, ha segíteni akarok neked.
– Te nem segíteni akarsz, hanem megalázni az egész szerkesztőség előtt! Szerinted az rendben van, hogy olyan stílusban beszélsz velem, mintha valami utolsó féreg lennék? Senkivel sem lenne szabad ennyire lekezelően viselkedned, mert így csak megutálnak az emberek – nézett a végére a lány szemébe Adrian sokkal komolyabban és higgadtabban, mint eddig bármikor. Talán éppen ezért a szavai egészen máshogy hangzottak a korábbiaknál.
Kittyt ez egy pillanatra ki is zökkentette addigi lendületéből, és néhány másodpercig kereste a mondandója fonalát.
– Nem érdekel, mit gondolnak rólam – szólalt meg végül újra. – Az viszont igen, hogy mit gondolnak az újságról, ami a te felelősséged. És amíg azt látom, hogy valami nem megfelelően megy, addig…
– Volt, hogy hibáztam – vágott a szavába Adrian felállva. – De ez nem jelenti azt, hogy az újság általánosságban véve nem megfelelően megy. Azzal, hogy most én vagyok a főszerkesztő, együtt járnak bizonyos változások, és lehet, hogy nem csinálok mindent jól, és az is igaz, hogy nem engem tréningeztek erre az egész tavalyi évben, de belejövök. Nekem is fontos ez az újság, és nem fogom hagyni romlani a színvonalát.
– Akkor ne hozz le olyan cikket, amihez nem kaptál engedélyt – ismételte Kitty, de úgy érezte, hogy ugyan nem tudta meg konkrétan a másik indítékait, mégis előrébb voltak. Kiderült ugyanis, hogy még ha nem is ugyanolyan módszerekkel, de mindketten az újság javát akarták.
A különbség csak az volt kettejük között, hogy míg Kitty Adrianben, addig Adrian Kittyben látta a fenyegetést.
– Már benne van a helyreigazítás a következő számban – fordította el a fejét a fiú. – Senki nem fogja azt hinni, hogy te loptad el azt a cikket.
– Remélem, nem késtünk el vele. Nem lenne jó, ha éppen mi adnánk fegyvert egy ilyen elnyomott diák kezébe.
– Pont az ilyen megnyilvánulásokkal kellene óvatosabban – figyelmeztette őt Adrian, aki most ismét helyet foglalt, és bekapcsolta a monitorját is. – Nehogy véletlenül te adj fegyvert valaki kezébe.


Bradley

Céltudatosan haladt az asztalok között, hogy ebédje elfogyasztásához helyet találjon. Igazából nem is kereste, mert előbb tudta, hová fog ülni, mint azt, hogy mit fog enni. Ha úgy nézzük, most is késett, hiszen a tanári kar már megebédelt, azonban szándékosan maradt le a közös étkezésről. Tálcáját markolva aztán szinte lehuppant Ethan asztalához. A fiú egyedül evett, így szerencséjére nem kellett senkit elküldenie ahhoz, hogy odaférjen.
Ethan kezében megállt a levegőben a villa, és bosszúsan meredt a tanárra. Igen, Bradley valami hasonló fogadtatásra számított. Bár az meglepte, hogy számításai ellenére a fiú nem pattant fel azonnal, és fogta menekülőre.
– Jó étvágyat – mosolyodott el visszafogottan, majd nekilátott szerény menzás ebédjének elfogyasztásához, ügyet sem vetve a fiú döbbent tekintetére.
Ethan láthatóan nem tudta, mit reagáljon, úgyhogy óvatosan tovább folytatta ebédjét, ám közben egy pillanatra sem vette le a szemét Bradleyről. Talán arra számított, hogy nekiáll lelkizni vele, vagy megpróbálja meggyőzni, hogy maradjon a körben, de a férfi eltökélt szándéka volt, hogy nem szólítja meg a fiút. Ha kíváncsi arra, hogy mit akar tőle, akkor majd ő kezdeményez vele valamiféle beszélgetést. Ha pedig nem, akkor csendesen költik el ezt a kínos kis ebédet. A fiú fejében láthatóan hasonló gondolatok fogalmazódtak meg, mert egyáltalán nem tűnt úgy, hogy meg akarná törni a csendet. Komótosan ette tovább ebédjét.
– Más iskolában is ilyen jó a menza? – bökött villájával elismerően az egészen hívogató falatok felé tányérján Bradley.
– Gondolom, hamarosan megtudom – morogta oda neheztelően Ethan két falat között.
– Szeretsz a Brightwoodba járni? – szegezte neki a kérdést hirtelen. – Mármint a mástól való félelem tart itt, vagy tényleg az iskolában akarsz maradni? – pontosított, mikor rájött, hogy kérdése talán nem is annyira egyértelmű.
– Ez már nem számít – kerülte meg Ethan a kérdést, de hangjába némi aggodalom vegyült.
– Dehogynem. Mindig számít, hogy mit szeretnél. Különben nincs miért harcolnod – boncolgatta Bradley. – És az, hogy valami ellen harcolsz, sokszor nem elég.
– Nincs miért itt maradnom. És nem hiányoznék senkinek – vált kicsit bőbeszédűbbé.
– Honnan veszed, hogy nem hiányoznál senkinek? – hagyta abba a rágást is egy pillanatra a tanár.
Ethan úgy nézett Bradleyre, mint aki kis híján elröhögi magát.
– Most komolyan? Ha egyszer kikerülök innen, Hauser ünnepnappá fogja nyilvánítani.
– Oké, akkor fordítsunk a kérdésen. Neked nem hiányozna innen semmi és senki? – próbálta máshonnan megközelíteni a témát. – Csak mert az, hogy te nem hiányoznál másnak, az megfelelési kényszer, és egyértelműen nem azért kéne maradnod, hogy másokat boldoggá tegyél ezzel.
Ethan kicsit elgondolkodott, miközben folytatta ebédjét. Bradley a hosszas csend alapján már kezdte azt hinni, hogy nem fog választ kapni kérdésére. Aztán Ethan a hatásszünet után végül megszólalt.
– Van, ami hiányozna. Itt kell maradnom. De nem fogok érte senkinek könyörögni – jelentette ki a fiú.
– Ki mondta, hogy könyörögnöd kell? Vagy szerinted azért ültem ide hozzád, hogy az orrod alá dörgöljem, hogy nincs hatalmad, és hogy megalázzalak? – nézett szigorúan diákjára.
– Nem ez lenne az első alkalom – állta pillantását a fiú.
– Ezek szerint érezted már úgy, hogy megalázlak? – vonta fel szemöldökét a férfi. – Rendben – folytatta, mielőtt Ethan válaszolhatott volna. – Bocsánatot kérek. Minden olyan megnyilvánulásomért, amivel esetleg felsőbbrendűnek éreztettem magam – hajtotta le megadóan a fejét.
Ethan meglepődött a könnyen jött bocsánatkérésen, de úgy tűnt, nem adja olcsón a bizalmát.
– Ezt most csak úgy mondod. De fogalmad sincs, hogy miről beszélek – mondta.
– Akkor magyarázd el – nézett úgy Ethanre, hogy tekintetéből az sugározzon, minden figyelmét neki szenteli. – Mióta csak megismertelek, szeretnélek megfejteni, Ethan.
– Azt hittem, te nem olyan tanár vagy. De aztán legutóbb… ha azt akartad, hogy lépjek ki, másképp is közölhetted volna, mint hogy az egész csoport előtt építesz le – magyarázta, és Bradley kiérezte hangjából, hogy az eset nagy indulatokat kavart benne.
– Értem – nevette el magát a férfi. – Tudod, mindig azt gondoltam, hogy ha valaki gyakorta elkövet egy hibát, nem kéri számon máson is ugyanazt – elmélkedett hangosan. – Elvesztettem a fejem – váltott komolyabb hangszínre. – Feltételezem, ez neked is ismerős.
Ethan meglepve pillantott rá, haragos arckifejezése mintha enyhült volna kissé, de még mindig legkisebb jelét sem adta, hogy szándékában állna megbocsátani a dolgot.
– Illetve őszintén mégsem tudok elnézést kérni érte, mert nem azért akartam, hogy járj az írókörre, hogy eggyel több szék legyen használatban. Én hiszek abban, hogy van benned lehetőség. De persze, ezt nem dönthetem el helyetted. És ha akarnám, sem hagynád – mosolyodott el biztatóan.
– Úgy érted, nem vagyok kirúgva? – puhatolózott óvatosan Ethan, de láthatóan valami más is járt még a fejében.
– Ha emlékezetem nem csal, egy szóval sem mondtam, hogy ki lennél rúgva. Én csak a feltételeket módosítottam, de te döntöttél így.
Ethan a tányérjára nézett, majd az égre, és úgy tűnt, valamit nagyon fogalmazgat a fejében.
– És a körben ezentúl mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoznak? – próbálkozott, de Bradley pontosan tudta, mire megy ki a játék.
– Kettőnk közül nem csak neked van ám jogod makacsnak lenni – csóválta a fejét mosolyogva Bradley, és szinte alig bírta megállni, hogy a nyelvét ki ne öltse, de szerencsére nem feledkezett meg arról, hogy milyen környezetben van.
– De a diszkrimináció csak szükségtelen feszültséget okoz a csoporton belül – küzdött tovább Ethan az igazáért. – Elvégre ott mind egyenlőek vagyunk, nem?
– Á, értem, és te ezt a felesleges feszültséget próbáltad levezetni a hatásos távozásoddal? – vonta fel szemöldökét. – Sajnos te eddig nem viselkedtél túlságosan egyenlő módon a többiekkel – váltott aztán kicsit komorabb hangra. – De egyezzünk meg. Ha látom rajtad, hogy elkezdtél dolgozni, akkor visszatérünk erre a passzolási lehetőségre, rendben?
Válaszul Ethan elégedetlenül felmorrant.
– Akkor nézzük objektíven a dolgot. Megadom neked a passzolási lehetőséget most, te rögtön élsz is vele, aztán két hét múlva ismét jogtalanul nem készülsz, és ugyanoda lyukadunk ki, mint legutóbb. Mindezzel nyernél… két hetet – futtatta végig a gondolatmenetet. – Vagy – nyomta meg ezt a szót – készülsz a következő alkalomra, és az az utánira is, aztán átbeszéljük ezt a passzolás dolgot, és így lépésről lépésre eltávolodnánk attól a helyzettől, ami múltkor kialakult – összegezte a másik lehetőséget is.
– Nem mondtam, hogy rögtön élnék vele – húzta össze szemöldökét Ethan önérzetesen. Bradley mosolyra húzta a száját, és ahelyett, hogy bármit mondott volna, kinyújtotta kezét a fiú felé.
Ethan – némi tétovázás után – fájdalmas sóhajjal kísérve rázta meg a kezét.

39. Különös kapcsolatok

Tintavér – 37. Gyanúba keverve

Robert

Idegesen toporgott az udvaron, és próbálta figyelmen kívül hagyni Kitty értetlenkedő pillantásait. Nem tehetett róla, de ideges volt, több dolog miatt is – és mindegyik visszavezethető volt az anyjuk szülinapjára. Na, nem mintha magát az eseményt tehernek érezte volna, mert erről szó sem volt. Mindig nagyon odafigyeltek arra, hogy megfelelő ajándékot válasszanak, meg kitaláljanak mindig valami kedveskedést a szüleiknek ilyenkor.
A baj inkább akkor kezdődött, amikor tudatosult benne, hogy a partin ott lesz egy volt évfolyamtársa és Kitty is. Kétségbeesetten próbálta titokban tartani a tavasszal történteket, és a családtagjai voltak is olyan jó fejek, hogy hallgattak róla. Viszont abban egyáltalán nem volt biztos, hogy ha egyszer találkoznak, Toby is képes lesz-e befogni, vagy valahogy el fogja szólni magát.
– Azt hittem, jóban vagy vele – jegyezte meg Kitty, aki ezek szerint elunta a néma álldogálást. Az iskola előtt vártak, ahol ugyan az ebédszünetben csak néhányan lézengtek, de Rob így is azon parázott, hogy valaki meglátja majd őket Clarával.
– Jóban is vagyok, csak már így is kettővel többször volt itt, mint kellett volna – morogta, ahogy körbenézett a húga után kutatva.
És meg is volt a másik komoly problémája. Clara volt az, aki megvette az anyjuknak szánt ajándékot, és úgy volt, hogy haza is ő fogja vinni, csak aztán közbe szólt az élet. Vagyis inkább az anyjuk maga, aki pont aznap találta ki, hogy iskola után felveszi a lányát, és elmennek együtt edzeni. Ez egyébként egy jó gondolat volt, mert amikor az anyjuk sportolt, mindig sokkal hatékonyabbnak bizonyult a diétája is. Csak éppen így Clara nem tudta volna észrevétlenül hazacsempészni az ajándékot, és mivel Michael túl messze volt mindkettőjük iskolájától, kizárásos alapon Robnak kellett átvennie a cuccot.
– Vigyázni akart rád – rántotta meg a vállát Kitty. Azt mondta, annyira nem éhes, ezért is jött ki vele a suli elé. – Nem mondom, hogy a megfelelő módszert választotta, de azért azt megnéztem volna, ahogy betipeg és lerendezi Ethant. Csak képzeld el… egy törékeny kiscsaj az egyenruhácskájában jön, lát és befenyít.
– Sokkal jobban tetszene a jelenet, ha a kiscsaj nem a húgom lenne. Mégis ki az, akit a húga akar megvédeni?
– Te – adta meg a logikus választ Kitty, mire Rob fájdalmasan felsóhajtott. Kitty aztán mindig megmondta a tutit, és éppen ezért látta jobbnak ezt-azt elhallgatni előle. Mert mindenkinek volt olyan az életében, amire nem kért kommentárt.
Eddig nem gondolta volna, hogy örülni fog Clara felbukkanásának, de mikor a testvére megjelent, mégis megkönnyebbült egy kissé, mert ez azt is jelentette, hogy nem kellett reagálnia az évfolyamtársa megjegyzésére.
– Megszerezted? – fordult helyette a húga felé, aki komoly arccal bólintott, és elő is rángatott egy kis dobozt a táskájából.
– Itt van.
– Mennyi volt? – kérdezte Rob.
– Ha nem tudnám, hogy anyátok drogügyekkel foglalkozik a bíróságon, most azt mondanám, rutinos díler-függő páros vagytok – meredt rájuk Kitty.
– Lehet, hogy majd rendőr leszek, és be fogok épülni – merengett el Clara.
– Akkor már inkább foglalkozz csempészekkel, hátha összefutsz Han Solóval – javasolta Rob. A testvére látszólag elgondolkozott a lehetőségen, Kitty viszont valami leírhatatlan arcot vágott.
Ismerték már mindketten ezt a képet, mert általában ez volt a válasz arra, ha valami elvetemült Star Wars utalást ejtettek el. És nem csak az évfolyamtársától, hanem nagyon sok nem rajongó ismerősüktől is.
– Mindegy – döntötte el végül Clara, és mintha még mondani szeretett volna valamit, de aztán megakadt. Elnézett valamerre Rob háta mögé, amitől neki az a kényelmetlen érzése támadt, hogy nagyon nem kellene megfordulnia.
Amikor viszont mégis hátranézett, azonnal megértette, kit szuggerált annyira a húga, és automatikusan érintette is meg a lány karját, hogy arrébb tolja.
– Szerintem menj, mielőtt Flynn idejön – morogta neki. – Így is elég morcosnak tűnik.
– Ha bánt… – kezdte Clara, de Kitty felemelte a tenyerét, hogy közbevághasson.
– Te akkor is visszamész a sulidba, mert akármilyen szórakoztató is elképzelni, ahogy megpróbálod leuralni Ethant, Robnak ezzel nem segítesz. Szia – intett neki, aztán nemes egyszerűséggel megindult befelé.
Rob még tanácstalanul összenézett a húgával, aztán inkább Kitty után igyekezett, és némileg megkönnyebbült, hogy letudták az ajándék átadását anélkül, hogy Flynn laposra verte volna őt. Arra még így is kismillió alkalma lesz a tanítás végéig.


Ethan

Az iskola a nagyszünetben egészen úgy festett, mintha háborús övezet lett volna. Lábdobogás, izzadtság és félelem szaga, kiáltások, épp csak a fegyverropogás hiányzott. Ethant nem töltötte el jókedvvel, hogy a folyosó legforgalmasabb pontján kellett várakoznia, de így volt a legnagyobb esélye kiszúrnia azt, akire vadászott.
Ahogy sejtette, a fordulóban egyszercsak felvillant a barna szempár, ami először rászegeződött, majd zavartan cikázni kezdett a folyosó falai és a diákok között. Jenna már épp sarkon fordult volna, mikor Ethan pár gyors lépéssel megelőzte, és útját állta. Másra nem is nagyon volt lehetősége, mert a becsöngetés fémes hangja olyan erővel szólalt meg, hogy minden mást elnyomott. Mire elhallgatott, kiürült körülöttük az átjáró.
– El fogok késni az órámról – szólalt meg feszengve Jenna, de nem próbált meg útjára indulni.
– Mit kerestél írókörön? – szegezte neki Ethan a kérdést, ami azóta is foglalkoztatta. Szerette volna azt hinni, véletlen egybeesés volt, de a lányok viháncolása inkább arra utalt, hogy jelenlétüknek prózaibb oka volt: ő maga.
– Ennek semmi köze hozzád – tagadta Jenna a ki nem mondott vádakat dacosan, de nem túl meggyőzően. Keresztbe font karja azt jelezte, elzárkózik a téma további firtatásától, de még mindig nem mozdult tovább, hogy hátrahagyja Ethant.
– Láttalak a szekrényemnél a héten minden reggel, és ebédszünetben is folyton körülöttem hesszelsz. – Sőt, mintha előző délután a házuk előtt is Jennát és Sidney-t látta volna elsétálni, de ez már olyan betegesnek tűnt, hogy inkább meg sem említette. – Miért vagy a nyomomban? És ne mondd, hogy nem igaz, mert nem vagyok hülye – hajolt hozzá közelebb a nyomaték kedvéért.
Jenna légzése megszaporodott, és a rémülettől kitágult a pupillája. Sütött róla, hogy azon sakkozik, hazudjon, vagy inkább az igazat mondja.
– Oké – ismerte be nehezen. – Csak tudni akartam, hol talállak – tette hozzá lesütött szemmel.
– Minek? – hökkent meg Ethan rosszat sejtve. Az a dolog csak egyszeri volt, ezzel Jennának is tisztában kell lennie, más oka viszont nem lehetett őt keresni.
– Ha tudni akarod, még nem jött meg a havim – közölte vele a lány, és arcán aggodalom suhant át. – Tudni akarom, hol vagy, ha szükségem lenne rád. Mert csak hogy tudd, ha velem valami lesz, te sem fogod megúszni – váltott fenyegetőre hangszíne.
– A mid…? – értetlenkedett először Ethan, annyira nem tudta hova tenni a lány szavait, majd hátratántorodott, mintha ütést kapott volna. Aztán ahogy rekord gyorsasággal visszaidézte az együtt töltött éjszaka eseményeit, emlékezni vélt rá, hogy védekeztek. Annyira sosem vesztette volna el a fejét, hogy kockáztasson – főleg egy olyan lánnyal, akit nem is ismert, és semmit sem jelentett számára.
– Húztam gumit – adta Jenna tudtára. – Szóval ne próbáld meg nekem bemesélni, hogy bármi közöm van hozzá, ha veled lesz „valami” – hangsúlyozta ki az utolsó szót, mert még kimondani is képtelen volt azt a dolgot, amire a lány utalt.
Jenna arca vörös színt öltött, ahogy egy pillanat alatt elfutotta a méreg.
– Mégis mit képzelsz rólam? – esett neki. – Mondtam, hogy te voltál az első – fogta suttogóra a hangját. – Senki mással nem voltam! Szóval csakis a te hibád lehet, ne próbáld magad kihúzni belőle!
– Aha – jegyezte meg gúnyosan a fiú. – És gondolom, erre is olyan tisztán emlékszel, mint arra az éjszakára, amit velem töltöttél.
– Rohadj meg, Ethan – sziszegte oda a lány haragos tekintettel, majd félrelökve őt elrobogott a tanterme irányába.
Ethan a hátát a szekrényeknek vetette, és érezte, hogy a világ forogni kezd körülötte. Miért ne pont vele történjen ilyesmi? Annyi szívás után ez már annyira hihetetlen volt, hogy csak röhögni tudott rajta. Halkan, de fájdalmasan, gyúnyosan. Nem állt készen az apaságra. Az anyja is tizenhat évesen esett vele teherbe, és lám, mi lett belőle? Egy elcseszett lúzer. Jobb lett volna mindenkinek, ha inkább nem hagyják őt megszületni. Minden másképp lenne.
Ahogy megfordult, észrevette, hogy épp Tyler szekrényének támaszkodik – azaz nem is, tévedett. A Springer kölyköt látta belepakolni valamelyik reggel. Clarának igaza volt a drog-ügyben, és a beszélgetés emléke ismét olyan irányba terelte gondolatait, amerre nem kellett volna. Ökölbe szorult a keze, ahogy a pár nappal korábbi jelenet felrémlett előtte.
Aznap épp az első büntetőmunkáját végezte, a folyosót kellett felmosnia. Először hülyének nézte Tylert, amiért a székek aljáról való rágóvakarást választotta, de rövidesen megértette az okát. A gimi aulájában minden szem rászegeződött, ahogyan kecsesnek nem mondható mozdulatokkal dolgoztatni kezdte seprűjét a kövön. Rohadtul megalázó volt. Próbálta kizárni a külvilágot, így történhetett, hogy önkéntelenül is épp a kis párostól pár méterre tért magához, amikor is egy hangot szúrt ki a tömegből, ami csak rémálmaiban járt vissza kísérteni. Clara volt az. Mikor megpillantotta a lányt, a rajta átfutó indulattól majdnem kettétört a felmosófa a kezében, de szerencsére most nem azért érkezett, hogy az idegeire menjen. Legalábbis eleinte úgy tűnt… Aztán a fülébe olyan szavak kezdtek eljutni, mint „drog” és „díler”, közvetlenül az ő nevével egy mondatban. És amit egész világosan ki tudott venni, „szórakoztató, ahogy leuralod Ethant”, vagy valami ilyesmi.
Mostanában egész sikeresnek érezte magát önkontroll ügyben, de erre a jelenetre ismét elkezdett leereszkedni rá a vörös köd. Azt hitte, ezt a témát lezárta végre, minden tőle telhetőt megtett, hogy leszerelje a kiscsajt. Erre idejön röhögni rajta, és pletykákat terjeszteni? A felmosót olyan erővel csapta le maga mellé, hogy pattogni kezdett, másra azonban nem volt lehetősége. Mire a közelükbe ért volna, a trió megbomlott, elvesztette szeme elől őket. Még most is fortyogott belül, és hihetetlenül képmutatónak érezte, ahogyan azok ketten ártatlan ábrázattal cseverésztek az orra előtt írókörön. Oscar-díjas alakítás.
Felrémlett előtte Rob képe, ahogy a balhé alatt szánakozva nézte őt, és elöntötte a düh megalázottságában. Nem volt szüksége egyetlen Springer sajnálatára sem, különösen olyan felsőbbrendű arckifejezéssel társulva, mint amilyen Robé volt, és amit legszíveseben az öklével radírozott volna le képéről. Az ilyen Tyler Brodyknak és Springereknek miért olyan átkozottan patent az élete? Mire fel érzik magukat mindenkinél jobbnak? Teljes erejéből behúzott egyet a szekrényajtóba, ami hangos csattanással görbült meg, éppen a zárnál. Kézfején villámként cikázott át a fájdalom, ő pedig lerogyott a szekrény tövébe, és mellkasához szorította öklét.
Nem a fájdalom volt a legrosszabb, hanem a szégyen. Egyszer megkérdezte az apját, miért vette feleségül az anyját, mikor teherbe esett vele. Kölyök volt ő is, egy ballépésért nem kellett volna egész életében fizetnie. Az apja azt felelte, mindenki hibázik, de egy Flynn soha sem gyáva, hogy elfusson. Kételkedett benne, hogy az örege büszke lenne rá.
Ethan szótlanul egyenesedett fel, hogy megcsodálja művét. Aljasul viselkedett Jennával, pedig a lány sem akarta ezt az egészet, és ő nem passzolhatja le másnak a probléma megoldását. És szánalmas volt bezúzni Springer szekrényét, még akkor is, ha megérdemelte. Szemtől-szemben földre küldeni, az oké. De sunnyogva, hogy soha ne tudja meg, ki volt… szégyellte, hogy megtette.

38. Büszke lelkek

Tintavér – 36. Bizalom

Liam

Éles villanás követte a kattanó hangot, majd a szoba ismét félhomályba borult. Spencer odalépett az asztalhoz, alig észrevehető távolsággal arrébb helyezte az egyik figurát, majd visszament a fényképezőhöz. Újabb kattanás és villanás, majd megint csak félhomály. Liam már egy ideje bent volt a szobában, Spencer elmélyült munkáját figyelve, ügyelve arra, nehogy megzavarja. Ez meglehetősen jól sikerült neki, ugyanis az AV klub elnöke egészen eddig észre sem vette, hogy bejött valaki. Olyan nagy átéléssel csinálta, hogy teljes egészében kizárta a külvilágot.
Liam arcán halvány mosoly terült el. Imádta, ha valaki így bele tud merülni abba, amit csinál. Nem véletlen választotta Spencer ezt a feladatot projektmunkájához, és nem véletlen volt ő az AV klub elnöke. Ahogy oldalazott, hogy más szemszögből is megnézhesse Spencer ténykedését, meglökött valamit a sötétben, amire a fiú azonnal felkapta a fejét.
– Bocsánat – szabadkozott rögtön, de Spencer a mosolyából ítélve nem haragudott.
– Szólhattál volna, hogy itt vagy, és akkor abbahagyom – helyezte le óvatosan Spencer a fényképezőgépet egy görgős lábú asztalkára.
– Pont azt nem akartam – nevetett Liam, majd eltakarta a szemét, mikor Spencer a villanykapcsolóhoz lépett. Fény árasztotta el az iskola alagsorában lévő szobát.
– Milyen volt életed első íróköre? – érdeklődött jókedvűen a fiú, miközben pakolászni kezdett. Olyan volt, mint mikor valaki behív a szobájába, de rendetlenség van, amit szégyell, így gyorsan megpróbálja orvosolni a helyzetet.
– Eléggé… feszült – kereste a jó szót.
– Hogyhogy? – lepődött meg Spencer, és még a pakolást is abbahagyta. – Trevor nem ment bele, hogy ne kelljen felolvasnod? – csodálkozott, Liam pedig furcsállta, hogy Trevorként emlegeti a tanárt, aki nem is tanítja. Mintha ennek ellenére mégis ismernék egymást…
– Pont azlőtt oktatta ki Ethant a pozitív diszkrmnációról, hogy megkrdztem volna. Így meg már nyilván nem mrtem.
– Azért talán túlzás téged egy kalap alá venni Ethannel, nem gondolod? – húzta fel szemöldökét Spencer.
– Hát, akrhogy is, nem krdztem meg… – vonta meg a vállát, mintha ilyen lazán venné a dolgot, pedig már a körgyűlés vége óta ezen stresszelt.
– És… milyen volt a feladat? – próbált tovább érdeklődni, amire Liam ingatni kezdte a fejét.
– Páros feladat… És megkaptam Kittyt. Szóval valsznleg fel kell majd olvasnom. Miért pont vele kell lennem? – tette fel a költői kérdést.
– Szerintem meg tudod beszélni vele, hogy ne olvassatok fel – vetette fel Spencer.
– Nem is csak az… – folytatta Liam. – Nem szimptikus nekem.
– Hát… Kitty sokakat megijeszt először, de sokat tanulhatsz tőle – próbálta békíteni a félénk fiút.
– Én tőle, vagy ő tőlem…? – morogta, miközben összefonta maga előtt a karjait.
– Hogy érted? – kérdezte Spencer, összeszűkült szemekkel.
– Olvastad a heti iskolaújságot? Kitty lemásolta a blogomat.
– Biztos, hogy ő volt? – lepődött meg a fiú, aki nem nézte volna ki barátjából a plagizálást.
– Az ő neve volt a cikknél – bólintott Liam lassan. Igazából nem is tudta, mit érez ezzel kapcsolatban. Nem esett jól neki, hogy ellopták a munkáját, az viszont valamennyire büszkeséggel töltötte el, hogy Kitty, meg úgy am block a szerkesztőség úgy érzi, az írása elég jó ahhoz, hogy lehozzák az iskolaújságban.
– Legutóbb ebédnél is idegsítő volt a felsbbrendsége – tette hozzá kisvártatva. Spencer ráharapott ajkaira, látszólag nem tudta, mit feleljen erre.
– Sajnálom – mondta aztán Liam.
– Micsodát? – kérdezett vissza az AV klub elnöke.
– Tudom, hogy jóban vagytok. Nem kéne szidnom őt – hajtotta le a fejét. Egy pillanatig arra vágyott, hogy Spencer valami olyat mondjon, hogy “Ugyan már, teljesen érthető”, vagy hogy neki adjon igazat, de rögtön aztán már azt remélte, hogy Spencer nem adná így ki egy barátját sem. Mert az azt jelentené, hogy ha ugyanezt Kittyvel beszélné meg, akkor mellé állna helyette. Spencer azonban végül erre sem reagált semmit. Liamet ez megnyugtatta.
– Szeretnéd, hogy beszéljek Kittyvel? – ajánlotta fel aztán. Liam tétovázni kezdett. Aztán rázni kezdte a fejét.
– Értkelem, de ideje a sarkmra állnom – felelte. – És amúgy is valami olyan témát kell megbeszlnünk, ami heves reakciót vált ki belőlünk, úgyhogy valami ilyesmi pont jó lesz – fejtette ki, majd egy hirtelen éles villanás újra betöltötte a helyiséget. Kellett pár pillanat, mire magához tért, aztán kérdőn nézett Spencerre, aki a fényképezőgépét tartotta a kezében.
– Gondoltam, megörökítem azt a pillanatot, amikor végre elhatároztad, hogy kiállsz magadért – mosolyodott el, amire Liam gúnyosan grimaszolni kezdett.


Hauser

– Tudom, miért hívott, igazgatónő – tépte fel az ajtót Julian Dalton. – Az én hibám! Vállalom a felelősséget – közölte eltökélt arccal egy szuszra, és várakozva állt meg az asztal előtt.
Giselle elnézően pillantott rá, miközben hellyel kínálta, és ő maga is elfoglalta helyét a székében. Julian kényszeredetten követte példáját, viselkedésén azonban látszott feldúltsága. Mindig is kissé heves természetű fiatalembernek tűnt, aki a szívével gondolkodott, és hajlamos volt maga alatt vágni a fát, ha a meggyőződése úgy kívánta. Talán épp emiatt érezte felelősnek magát a férfi tettéért, hiszen sosem érezte ezeket komoly jellemhibának, csak művészi különcségnek. Ha tudta volna, hogy egyszer ennyire tévútra fog térni…
– Tehát elismered, hogy viszonyod van Fay Mayforddal? – intézte első kérdését a férfihoz. Egy pillanatig sem hitte, hogy a kapcsolat csupán a férfin múlott volna, hiszen azzal, hogy kiderült, Fay és Julian az ügy főszereplői, korábbi elmélete is felborult a gaz csábítóról és megrontott kislányról. Giselle számára úgy tűnt – bár nem végzett pszichológia tanulmányokat –, a két fiatal egyazon gyermeki ábrándokat kergette a szerelemről, és a két szív ennek köszönhetően talált egymásra és forrt egybe. Fay részéről talán még meg is értette, de a férfi… élete nagy részében erre a pályára készült, és alighogy kikerült az egyetemről, már kockára is tette a karrierjét egy fellángolás miatt. Mert hogy is hihette, hogy ez a dolog tartós lehet? Hogy soha nem fog kiderülni?
– Ami egyedül az én hibám – ragaszkodott hozzá Julian. – Ha én nem vagyok ennyire elszánt, Fay egész biztosan nem ment volna bele ilyesmibe. Csak egy lány, aki nem tudja, mit jelent ez az egész. Én tudtam, és én akartam. Nem ő.
Balgaság. Giselle tudta, hogy a férfi csak a lányt próbálja védeni, amiért olyan hosszú időre titkolózni kényszerült miatta. Most, hogy a dologról fellebbent a fátyol, Faynek is el kell számolnia környezetének tettéről. Bár az igazgatónő értékelte a gesztust, mégis csalódottan ingatta fejét. Fay ugyan számíthatott néhány kellemetlen beszélgetésre ezek után, de a férfi volt az, aki igazán megüthette a bokáját. A diákokért az iskola volt felelős, így neki kötelessége volt megtenni a szükséges lépéseket, még ha ez azt jelentette is, hogy Juliant felelősségre vonják. A gimnázium növendékei nem csupán kiskorú személyek, de alárendeltek is voltak, ami miatt a viszony következményei is jóval súlyosabbak lehettek.
– Mi ütött beléd, Julian? – képedt el a nő a másik esztelenségén. – Tisztában vagy vele, hogy ez nem csak az állásodba kerülhet, hanem a karrieredbe is? És ha a szülők úgy gondolják, hogy feljelentenek, amiért kikezdtél a lányukkal?
– Akkor vállalom a következményeket! – jelentette ki szenvedélyesen Julian. – Én döntöttem így, és már akkor is tudtam, hogy ez benne van a pakliban. – Arckifejezése rendíthetetlen elszántságról árulkodott.
– Tudod te, mit beszélsz? Akár börtönbe is juthatsz! És mi lesz ezek után Fayjel? Teljesen megzavartad a fejét! – veszítette el Giselle a türelmét, amiért úgy érezte, Julian nem kellő komolysággal kezeli a problémát. Valóban csak ennyit jelentett számára ez a pálya? Előre megfontolt szándékkal elhajította pár pásztoróráért cserébe? Akkor talán az ő ítélőképességét homályosította el a Julian felé érzett szimpátiája?
– Megzavartam? – kérdezett vissza Julian, de nem azért, mert bizonytalan volt, hanem inkább ingerültnek tűnt. – És azt honnan tudja, hogy nem kényszerítettem őt? Lehet, hogy most úgy érzi, végre megszabadult!
Giselle egy pillanatra elgondolkodott Julian szavain, de nem tudta elképzelni róla, hogy zsarolás vagy kényszerítés eszközével élt volna. Akárhogy is, ezt nem az ő dolga volt kinyomozni. Komor méltósággal szállt le rá a gyászos beletörődés. Julian a megbánás legkisebb jelét sem mutatta – no, nem mintha abban az esetben túl sokat tehetett volna érte. Talán csak jólesett volna lelkének, ha a férfi nem csupán az ellenséget látja benne, hiszen ő tényleg igyekezett mentséget találni számára. De hiába – ezek a fiatal kollégák még képtelenek különválasztani az érzelmeket a pálya által megkövetelt felelősségvállalástól.
– Az a lány sok mindent érez most, de a boldogság nincs közöttük – jegyezte meg epésen. – Most mit tegyek veled, Julian? – tette fel a kérdést inkább önmagának. Normál esetben egy pillanatig sem tétovázott volna, most azonban, hogy egy fiatal férfi karrierje volt a kezében, aki nyilvánvalóan szerelemből követte el tettét, mégis nehezen szánta rá magát a következetességre. Mindez azonban csak egy pillanatig tartott. Az iskola hírneve és a diákok biztonsága fontosabb, mint egyetlen ember, vagy az, hogy személyes elfogultsága miatt nehezére esik meghoznia egy döntést.
– A kapcsolatnak azonnal véget kell vetned – jelentette ki határozottan. – És nem folytathatod tovább a munkádat ebben az iskolában.
Julian összeszorította a száját, de állta az igazgatónő pillantását, úgy bólintott.
– Akkor talán legjobb lesz, ha összeszedem a holmimat.
– Kénytelen leszek tájékoztatni Fay szüleit is az ügyről – folytatta kényszeredetten a sort Giselle. – Az ő döntésük lesz, kívánnak-e eljárást indítani ellened hatalommal történő visszaélés miatt.
– Az pedig már nem erre az iskolára fog tartozni – jegyezte meg Julian. – Fay csak egy diák, nem szükséges ennél nagyobb figyelemnek kitenni őt. Szóval értékelném, ha a távozásom után senki nem faggatná őt ezzel kapcsolatban.
Giselle megütközött ezen a kijelentésen, hiszen az egész helyzet a férfi könnyelműségéből pattant ki.
– Ha valóban fontos lenne számodra Fay, nem kockáztatod meg, hogy ilyen helyzetbe kerüljön – közölte vele kissé élesen.
– Éppen ezért megyek el – tárta szét a karjait Julian. – Hogy neki ne kelljen.
Eső után köpönyeg. Az igazgatónő tudta, hogy ezzel még nincs vége az ügynek, és sokáig árnyékba borítja majd az iskola hétköznapjait. Julian úgy sétált ki a szobából, hogy búcsúra sem méltatta őt. A nő fáradt sóhajjal húzta magához a telefont, hogy egy kellemetlen hívást lebonyolítson, aztán várt rá a papírmunka.

37. Gyanúba keverve

Tintavér – 35. Kínos felismerés

Kitty

Nem találta, egyszerűen sehol. Az ilyen blogokon mindig volt kommentelési lehetőség, de ha az nem is, legalább egy üzenetküldési funkció. A GOOMH viszont más volt, mert aki írta, olyan szinten megpróbálta elvágni magát a külvilágtól, hogy semmilyen felületen nem lehetett őt elérni.
– Ez már konkrétan gyávaság – nézett fel a telefonjából, Rob pedig szinte unottan pillantott fel a saját füzetéből. Nem is tudta volna megmondani, mikor vált természetessé, hogy a lyukas óráikat a könyvtárban töltötték, és hogyan rázódtak össze annyira, hogy együtt menjenek ide-oda.
Mindig jól kijöttek, amennyire Kitty vissza tudott emlékezni, de sosem annyira, hogy a szülőkkel közös programokon kívül is találkozzanak. Aztán Rob átjött a Brightwood gimibe, és valahogy csak kialakult a barátságuknak az a változata, amelyik alkalmazkodott a mindennapi találkozásokhoz. Többet láttak egymásból, többet beszélgettek, jobban felszínre kerültek azok a dolgok is, amiket eddig nem tudtak egymásról. Például az, hogy Robnak egész jó humora volt.
– Nem tudom, miről beszélsz, de azt vedd figyelembe, hogy ami neked gyávaság, az másnak elővigyázatosság.
– A blogon nincsen semmilyen elérhetőség – fonta össze a karjait a mellkasa előtt Kitty. – Most félretéve azt, hogy így személy szerint engem vág el a bocsánatkérés lehetőségétől, így nem kaphat semmilyen visszajelzést a munkájáról.
– Szerintem ő ezt nem munkának fogja fel.
– Az most mindegy, minek hívjuk – intette le őt Kitty. – A lényeg, hogy ha nem lehet őt elérni, akkor menekül a kritika elől, az pedig helytelen. Ha már kiteszi magát meg a saját maga által megfogalmazott kritikát az internetre, akkor kellene hozzá gerinc, hogy…
– Hagyd már békén a gerincét – vágott közbe Rob, és unottan emelte a pillantását a plafonra. – Ha ő nem akar visszajelzést, akkor nem akar. Különben is, gondolj bele abba, amiről már beszéltünk, mikor nem derítetted ki végül a személyazonosságát.
– Azért ez más – hárított ő elégedetlenül. – Nem kell lelepleznie magát ahhoz, hogy teret engedjen az értelmes hozzászólásoknak. És igen, tudom, hogy vannak IQ-bajnokok, akik nem tudnák megfelelően megfogalmazni a véleményüket, de szabad országban élünk. Igazán lehetne a bloggerünkben annyi, hogy legalább egy kamu e-mail címet kirak kontaktnak.
– Szabad országban élünk – hangsúlyozta ki a barátja, aki eközben a tenyerébe támasztotta az arcát, úgy könyökölt az asztallapon. – Ha ő nem kíváncsi a véleményedre, akkor nem fogja megkérdezni.
– Nem is akarnék vele kommunikálni, ha nem lenne muszáj – sóhajtott fel Kitty. És persze, ő is tudta, hogy nem volt a szó szoros értelmében muszáj. Ő mégsem tudott abban a tudatban nyugodtan aludni, hogy volt egy feltehetően elnyomott, labilis akárki az iskolában, aki azt hitte, hogy ő ellopta az egyik tartalmát, és aztán a sajátjaként hozatta le az iskolai újságban. Nem szeretett volna semmilyen félreértésből kifolyólag egy esetleges támadás áldozatává válni, és éppen ezért haragudott annyira Adrianre is. Mert együtt beszélték meg, hogy ezt az arcot nem fogják semmivel ingerelni, erre…
– Te nem is rá vagy ideges – ráncolta a homlokát Rob.
– Persze, hogy nem. Ebben a képletben ő az áldozat, csak aztán jövök én. A hunyó meg egyértelműen Adrian, csak azt nem értem, hová tette a józan eszét, mikor ezt kifőzte. Miért nem írt valami mást ő, miért kellett pont onnan lopnia?
– Lassan olyan kérdéseket teszel fel, hogy át foglak irányítani egy pszichiáterhez. – A gyilkos pillantására az osztálytársa behúzta a nyakát, és nagyon helyesen úgy döntött, hogy inkább befogja.
Alapvetően értékelte ő azt, hogy Rob próbált lépést tartani vele, és kommentálta is a dolgot, csak éppen a probléma megoldásához így nem jutottak közelebb. Az újságban nem hozathatta le a következő számban a saját cikkét, és nem is akart szívességet kérni Adriantől. Viszont a GOOMH olvasói biztosan felismerték a blogról kivágott részeket, szóval valamilyen helyreigazításra akkor is szüksége lett volna, ha privát üzenetben el tudta volna érni a rejtélyes írót.
Így viszont…
– Van egy ötletem – állt fel az asztal mellől.
– Rossz ötlet – mormolta Rob, de meg sem próbálta lebeszélni róla. – Ne csinálj semmi illegálisat. Vagy ha mégis, nekem ne szólj, mert nem tudok jól hazudni, és anya lecsukna.
– Nem illegális lesz, hanem hatékony.
És látványos. Ha eddig volt olyan diák, aki nem ismerte a GOOMH-t, akkor az majd most megismeri.


Morgan

Már vagy ötvenedszer nyitotta meg telefonján azt a szelfit, amit Wes készített kettőjükről, mikor a kivilágított város utcáin andalogtak. Nagyon hülye fejet vágott rajta, úgyhogy külön örült, hogy az ő készülékével készült a kép – bár attól nem tartott, hogy Wes is olyan megszállottan nézegette volna fordított esetben, mint ahogy ő tette.
A férfi továbbra is kifürkészhetetlen volt, bár egyre gyakrabban jelent meg ellenállhatatlan mosolya az arcán, és néhány bókot is elsütött, amiből Morgan arra következtetett, talán nem közömbös számára. Talán… Más ugyanis nem utalt érdeklődésre, hiszen nem történt közöttük semmi, de tényleg semmi. Morgan a falat kaparta, annyira vágott Wes csókjára, vagy legalább arra, hogy megölelje, megfogja a kezét, vagy akárcsak hozzáérjen, akár véletlenül is! De nem, a második randi is úgy telt, mintha valami bigott szülő rendezte volna a koreográfiát, még csak véletlenül sem lépték át azt a határt, ami a szövődő barátságot megkülönböztette volna a bimbózó románctól. A bizonytalanság ismét kezdett úrrá lenni rajta. Morgan megfogadta, hogy ő nem fog kezdeményezni, hiszen épp elég nyilvánvalóvá tette már érzéseit, mégis le lett pattintva – másodszorra okosabban akarta csinálni. Talán Wesnek arra van szüksége, hogy elérhetetlen legyen, ki tudja?
Persze ha arra gondolt, mi vár rájuk később, a jeges rémület öntötte el, de úgy döntött, azon a hídon akkor kel át, amikor odaér. Wes ráér még megtudni, hogy egy totál tapasztalatlan lánnyal kezdett, neki pedig rengeteg ideje van rá, hogy átnézze a szakirodalmat, és kiegészítse hézagos ismereteit a rejtélyes x-betűs dologról. Nem akart elkapkodni semmit, nehogy a célszalagnál rontson el mindent egy balfogással. Persze kapcsolatuk tempóját nézve a legkevésbé sem tartott attól, hogy a nagy napra túl hamar sor kerülhet. Lehet, hogy Wes az esküvőig akar várni? Remélte, nem így van, mert attól félt, addig simán megkattan.
Tizenhét évesen szüzessége inkább teher volt számára, hiszen minden lány túl volt már az elsőn, vagy legalábbis azt híresztelte magáról. Úgy érezte, lemaradt valami jóról. Persze vannak lányok, akiket egyáltalán nem érdekelnek a srácok, és jobban viselik az apáca életet, de sajnos ő ezt nem mondhatta el magáról. Azt mondják, a fiúk mindig csak „arra” tudnak gondolni – savanyúan kellett ráébrednie, hogy olykor a lányok is. Wes mellett hormonjai Forma 1-es futamot vívtak testében.
„Na, mi volt? Mikor értél haza?” – jött a kérdés Giltől chaten, cseppet sem átlátszóan tudakolva, hol töltötte az éjszakát. Egy pillanatra felkapta a vizet a feltételezéstől, hiszen ennyire azért nem sugallhatta azt, hogy odavan Wesért. Vagy mégis?
„Már rég! Csak sétáltunk a mólónál. Nagyon romantikus volt!<3” – válaszolt neki. Egyszeriben eszébe jutott veszekedésük, és rettentő bűntudatot érzett miatta. Gil néha más véleményen volt, de az igaz barát akkor is elmondja, amit gondol, ha az nem tetszik a másik félnek, nemde?
„Ok. Holnap az ebédlőben” – jött az újabb üzenet, amitől Morgan szemöldöke felszaladt. Mi ez a rövid válasz? Mi ez a témaváltás? Még annyi mesélnivalója lett volna! Úgy tűnik, sikerült komolyan megbántania őt a koliban aznap este.
„Haragszol?” – kérdezte, bár tudta, hogy chaten keresztül nem biztos, hogy Gil az igazat fogja mondani. Mégsem tudott fél napot várni ezzel a beszélgetéssel.
„Dehogy” – jött az újabb rövid válasz, ami már komolyan próbára tette a lány idegeit. Ezt most mégis hogy értse? Szarkazmussal vagy anélkül?
„Megint nem jöttél írókörre. Azt mondtad, járni fogsz velem” – terelte inkább a témát, hátha barátja beszédesebbnek bizonyul más téren.
Várt, várt, válasz azonban nem érkezett. Gil megígérte, hogy bevállal vele egy klubot, sőt, ő dobta fel, milyen király lenne, ha az ilyen félig kötelező sulis órákon is együtt lóghatnának. Ő pedig nagyon egyedül érezte magát Bradley foglalkozásán. Mindenkinek volt párja, akivel válthatott pár szót, ő pedig nem szívesen tört volna be az összeszokott klikkekbe. Igaz, Robbal és Liammel már váltott pár szót, de akkor is. Az egyetlen magányos arc pedig olyan látványosan elkülönült a többitől, hogy ránézni is félt, nem hogy szóba állni vele, és talán nem is megy többet írókörre.
„Ha azt akarod, hogy járjak veled, előbb ejtened kell az izomagyadat” – jött a válasz nagy sokára egy csúfolódó emoji kíséretében, amire Morgan felhördült, és elolvasta újra korábbi üzenetét. Komolyan képes volt ezt írni Gilnek?! – „Nem tudok írókörre járni, bevállaltam egy plusz feladatot az AV klubnak Cassyvel. Bocs” – szánta meg a srác magyarázattal, bár ettől sem érezte magát feldobva. Gil egy egész évre ejtette őt Cassy miatt… a csalódottság könnyeket csalt a szemébe.
„Most komolyan Cassyt választod helyettem? Megígérted!” – küldte el első felindulásában, egy rakás mérges fejet csatolva hozzá.
„Szerintem ne beszéljünk arról, ki kit választ ki helyett” – zárta rövidre a témát Gil, és többet nem is írt. Se bocsánatkérést, sem pedig mentegetőzést Cassy miatt, ahogyan a hasonló számonkérésekre reagálni szokott. Morgan megrökönyödve olvasta el újra és újra az utolsó sort, és mellkasában valami nagyon furcsát kezdett el érezni. Amolyan „húú” érzést. Mint amikor valakinek egy fontos dolog jut tudomására, amitől összeáll egy kép, és jelentést nyernek olyan dolgok, amik addig fel sem tűntek neki. Ez most mégis mi akart lenni?
Próbált más értelmezést keresni a mondatnak, de mindig ugyanoda jutott vissza. Gil haragszik rá, mert mást választott helyette. Ez eddig tiszta sor, de milyen értelemben? Átkozta a modern technikát, amiért elég fejlett ahhoz, hogy szavakat tolmácsoljon, de a hozzá kapcsolódó hangsúlyt és érzelmeket mégis találgatnia kellett. Elhatározta, az ilyen beszélgetéseket soha többé nem fogja neten keresztül folytatni.
Közben keze önkéntelenül is megnyitotta azt a mappáját, ahol a Gillel közös képeket őrizte. Végigpörgetett néhányat, és már a látványuktól is jobb kedve lett. A mindig szarkasztikus fiú rá folyton mosolygott, olyan melegen, hogy neki is mosolyognia kellett. Akaratlanul is felmerült benne, mi lenne, ha Gil nem csak a barátot látná benne. Persze ez képtelenség, de olyan ellenségesen viselkedett Wes miatt, és már megint ez a félreérthető üzenet… Próbálta a gondolatot nagyon messzire hessegetni, de ha már felütötte fejét, kénytelen volt végiggondolni.
Először is, a feltételezés már csak azért is butaság, mert ő nem volt Gil esete. Pontosan tudta, kik tetszenek neki, hiszen ahányszor a közelükbe került egy magabiztos, csinos, szőke lány, a srác elvörösödött, és látványosan nyekeregni kezdett beszéd közben. Ezt egy idő után sikerült leküzdenie, de az ízlése azért biztosan nem változott ekkorát. De ha így lenne, mi lenne…? Bárhogyan törte a fejét, nem jutott eszébe több érv, hogy cáfolja ezt a képtelen feltételezést. Gil tényleg közel állt hozzá, és ahogy jobban belegondolt, jóval többet tett érte, mint ami egy baráttól elvárható volt. És önzetlenül szerette őt, ezt megérzi az ember, még ha soha nem is jutott eszébe, hogy nem úgy, mint ahogy egy barátot szokás. A szíve nagyon nehéz lett. Egyre inkább érezte, hogy ez már nem csupán találgatás, hanem most először látja tisztán az igazságot. De ha így van, ő olyan sokszor és súlyosan bántotta meg a fiút, ahogyan az ember még az ellenségeivel sem tenné. Mégis mióta tarthat ez a dolog? Hetek, esetleg hónapok óta? Minden egyes nap tucatnyi új megjegyzést jelentett, amik Cam, Wes és más pasik iránti rajongásáról szóltak. Ő még azt is képtelen volt elviselni, ahogyan Wes ránéz az exére.
Összefacsarodott a szíve, legfőképp azért, mert ő tényleg szerette barátját. Tetszett neki, hogy okos, vicces, mindig számíthat rá, és minden hülyeségben benne van, amit ő is szeretne tenni, csak egyedül nem mer. Valójában mindig úgy érezte, irigyelni fogja Gil majdani barátnőjét, mert akkor mindez neki jár majd – ezért volt a begyében annyira Cassy is. De ha mindez most tényleg elérhető lenne… és Gillel lehetne… megtenné? Ha barátként szuper csapat ők ketten, akkor milyenek lennének párként? Biztos, hogy egetrengetően klassz lenne. És pár héttel korábban talán bele is vetette volna magát, de most már úgy érezte, ennél több kell. Az érzés a gyomra körül, amit Wes mellett szokott érezni. Ez a valami, amit nem tudott meghatározni, de nem tudta elengedni.
Elmorzsolt egy kibuggyanó könnycseppet a szeme sarkában. Gil megérdemelné, hogy akit szeret, az viszonozza. Ezt ő tudta a legjobban, mint a barátja. És éppen ez volt a baj. Ő a barátja volt. Szeretett volna több lenni, de nem volt rá képes.

36. Bizalom