Tintavér kategória bejegyzései

Tintavér – 131. Messzire vezető utak

Ethan

Néhány ruha, két pár cipő, pár piperecucc és egy doboz a személyes holmiknak – ennyi volt minden vagyontárgya. Egyetlen sporttáskába belefért az élete. Úgy pakolta össze őket, hogy a pár méterrel odébb munkájába temetkező Bradleynek talán fel sem tűnt, hogy csomagol, nem pedig csak rendet próbál tenni környezetében. Bár ez a hely mindig is csupán átmeneti otthon volt számára, mégis nehéznek tűnt, hogy búcsút vegyen tőle. Bár élettere egy kemény kanapéra korlátozódott, magánéletén pedig nap mint nap átcsörtettek a ház lakói, mégis jó ideje ez volt a legbékésebb placc, ahol álomra hajthatta fejét. Minden bizonnyal békésebb volt annál a helynél is, ahová igyekezett.
– Elmész? – emelte fel tanára a fejét, amikor odalépett hozzá, és az asztallapra helyezve közelebb csúsztatta hozzá a kulcsot. Úgy tűnt, a férfi számított rá, hogy eljön a nap, amikor már nem szorul többé a támogatására, bármit is érzett azonban ezzel kapcsolatban, megtartotta magában.
Tintavér – 131. Messzire vezető utak Tovább olvasom

Tintavér – 130. Jótékonysági est

Kitty

Minden tökéletesen elő volt készítve, a hosszú hetek szervezési munkálatai látszólag beértek. Ez azt jelentette, hogy a rendezvénynek zökkenőmentesen kellett lemennie. Elméletben.
A valóság azonban nem egészen ezt tükrözte, és Kitty úgy érezte magát, mintha egymaga próbált volna egyben tartani egy szétszéledni készülő birkanyájat. Volt nála egy ütemterv és egy lista, és bár részt vett a szervezésben, sorra érték őt azok a kérdések, amelyekre nem tudott válaszolni, és ez kétségbeejtette.
– Relax, Kitty, tudod – próbálta őt nyugtatni Rob, aki hősiesen próbálta átvenni a szárnysegéd szerepét, sokat sajnos nem tudott tenni az ügy érdekében. – Te szoktad ezt mondani.
– Adrian nélkül fel fogunk sülni – túrt a hajába idegesen a lány.
Amikor napokkal ezelőtt a főszerkesztője fejfájásra panaszkodott, még egyikük sem gondolta, hogy egy kis mezei frontérzékenységnél komolyabb lehet a baj. Aztán jött a láz, ami ledöntötte a lábáról a fiút, aki a jótékonysági est idejében is otthon nyomta az ágyat. Senki sem várhatta – és nem is várta – el tőle, hogy betegen is bejöjjön segíteni az esemény levezérlését, de Kitty elképesztően elveszettnek érezte magát az iskolaudvar közepén, ahol mindenki őt találta meg a kérdéseivel.
A tanárok persze segítettek, mert voltak olyan folyamatok, amiket eleve át kellett adniuk a felnőtteknek, de Kitty azt kívánta, bár mindent az ő kezükbe adtak volna már az elejétől kezdve. Ők jobban tudták volna, pontosan hová és hányra kellett menniük az egyes előadóknak, a zenészeknek, melyik stand volt az egyes köröké, hol tartották a pénztár kulcsát, hol, mikor, mit, kit…
– …pánikroham… nem lesz jó…

Tintavér – 130. Jótékonysági est Tovább olvasom

Tintavér – 129. Utolsó találkozás

Bradley

Mindig is izgatottan készült az írókörök előtt, most azonban még egy lapáttal rátett minden korábbira. Mivel ez volt a tanév utolsó írókörös foglalkozása. Ráadásul igencsak hosszú és szép utat jártak be együtt. Az elején azokkal a diákokkal indult, akik csak azért jelentkeztek, mert máshová már nem vették be őket, vagy épp kényszerítették rá őket. Most pedig már az első nyilvános publikálásuk küszöbén álltak. Büszke volt rájuk, ehhez kétség sem fért. Egyértelműen hiányozni fog neki ez az érzés.
Igazából már a legelső írókör előtt nekiállt agyalni azon, hogy milyen lesz a legutolsó. Annyit tudott, hogy mivel itt már nem ad ki új feladatot, majd megpróbálnak nosztalgiázni, és visszaidézni, milyen volt ez az utazás, kinek mi tetszett benne. De ismerve az általános hozzászólási kedvet, hamar letett erről. Így sokáig ötlettelenül állt ez előtt az utolsó foglalkozás előtt. Főleg azután, hogy a legutóbbi feladatot, az iskolaújság különszámába írást, nem is ő adta ki, így kétségei voltak afelől, mennyire tudnak majd beszélgetni róla a mostani alkalommal.
Tintavér – 129. Utolsó találkozás Tovább olvasom

Tintavér – 128. Rendezzük lapjainkat

Liam

Még soha életében nem fájt annyira a feje, mint akkor. Először azt sem fogta fel, hol van. Annyit tudott, hogy fekszik, valami puhán. A szemét csak nagy erőfeszítések árán tudta kinyitni, de rögtön meg is bánta, hogy erre szánta el magát, mert a retináján beáradó fény szinte lyukat ütött a koponyája hátulján. Szóval ilyen érzés másnaposnak lenni.
– Jól érzed magad? – szűrődött át a kótyagosság ólmos falán valaki féltő kérdése. Mivel ilyen állapotban nehezére esett volna gondolkodni, örült, hogy szinte azonnal leesett neki, hogy Spencer az illető, aki beszél hozzá.
– Azt hiszem – felelte. Ennél jobbat sajnos nem tudott mondani. És nem csak azért, mert a halálán volt, hála tegnap esti dorbézolásának, hanem mert Spencer kapcsán is vegyes érzései voltak. – Hol vagyunk? – próbálkozott meg közben ismét a külvilággal való vizuális kapcsolatteremtéssel, ezúttal óvatosabban.
– Sean házában, még mindig – felelte Spencer, miközben Liamnek végre sikerült kinyitnia a szemét, maradandó látási károsodások beszerzése nélkül. Először is látta, hogy valószínűleg Sean szobájában lehet, és az ágyon fekszik. Amitől kissé megrémült, hiszen a házigazda az előző éjszaka minden követ megmozgatott, hogy ott köthessenek ki, ahol Liam épp most feküdt. Mielőtt azonban megbotránkozott volna azon, mi történt vele, miközben ki volt ütve, azt is sikerült megállapítania, hogy még mindig ugyanabban a ruhában van, mint tegnap. Ezek szerint mégsem történt közte és Sean között semmi. Szerencsére. Máskülönben most égne a pofája, hogy Spencerrel kell beszélnie.
– Hoztam vizet és aszpirint – lépett be ekkor a szobába a tulajdonosa is, majd megeresztett egy halvány mosolyt Liam felé, mikor látta, hogy időközben magához tért.

Tintavér – 128. Rendezzük lapjainkat Tovább olvasom

Tintavér – 127. Képszakadás

Kitty

Már csak néhány napjuk volt hátra a jótékonysági estig, és mostanra nagyjából összeállt minden – a színdarab utolsó simításai voltak szinte már csak hátra. Eredetileg azt beszélték meg, hogy Adriannel együtt ülnek be megnézni, mit alakítanak a színjátszósok, de az évfolyamtársa végül inkább visszament a kollégiumba, mert egész nap szörnyű fejfájásra panaszkodott. Ha valami, hát egy betegség most egyáltalán nem hiányzott volna egyiküknek sem.
Kitty már éppen beletörődött volna, hogy egyedül üli végig a főpróbát – hogy aztán majd az újság következő, hagyományos számába írhasson róla egy rövidebb cikke –, amikor Rob odacsapódott hozzá azzal a felkiáltással, hogy még sosem látott igazi színjátszós próbát.
– Elég húzósnak tűnik, hogy nem csak a különkiadást rakjátok össze, hanem még mellette a rendszeresen megjelenő számokat is viszitek – jegyezte meg a fiú, Kittynek pedig valahol kifejezetten jólesett, hogy volt valaki, aki rajtuk kívül is észrevette, mekkora fába vágta a fejszéjét az iskolaújság szerkesztősége.
Mindannyian folyamatosan azon munkálkodtak, hogy az igazi nagyágyú cikkeket a különkiadásra tartogassák, de közben a hetente érkező kiadványok színvonala se zuhanjon meg, és lehetőleg ne legyen túl nagy átfedés a témáik között. Néha Adriannel ketten is úgy érezték, hogy kicsúsznak a dolgok a kezeik közül, de azért kitartóan állták a sarat.

Tintavér – 127. Képszakadás Tovább olvasom