Történet interjú kategória bejegyzései

Tintavér – Vallomások a kulisszák mögül

Márciusban indult történetünk, a Tintavér már bőven maga mögött hagyta az ötvenedik epizódot, így eljött az ideje, hogy megosszunk veletek pár gondolatunkat a kulisszák mögül. Eddig igyekeztünk diszkréten kezelni, hogyan folyik a munka a háttérben, és mire számíthattok a jövőben, de mivel úgy tűnik, zökkenőmentesen tudunk haladni terveink szerint, most már felszabadultabban nyilatkozunk. Például arról, hány rész várható még a továbbiakban. Sok ilyen kérdést kaptunk, és a válasz reméljük, a leghűségesebb olvasókat sem rettenti meg: 134 epizódot tervezünk, ami a dupla részeket számolva valójában 140 rész, és egészen a 2018/2019-es tanév végéig kitart majd. Ezután a Tintavér nyári szünetre megy, de a későbbiekben is találkozhattok még hosszabb-rövidebb spin-offokkal. Második évadon nem gondolkodunk, egyelőre elég sok kreatív energiánkat felemészti az írás.

Szeretnénk pár szót ejteni Cam és Fay távozásáról is. Ők Bellatrixy főszereplői voltak, de ő sajnos időhiány miatt nem tudta ellátni az oldalon vállalt feladatait, és a történettel sem tudott haladni. Hosszas próbálkozás után végül mind beláttuk, hogy ez így nem megy. Trixy kilépésével a karakterek is távoztak, az utolsó epizódokat már mi írtuk meg, hogy valahogyan lezáruljon a száluk. Ez okozott némi fennakadást a történetben, hiszen jócskán át kellett terveznünk a folytatást, de úgy érezzük, megtettünk, amit lehetett. Fay és Cam karakterét azonban már nem hozhatjuk vissza, ők  elbúcsúztak tőletek. Bízunk benne, jól megy a soruk ott, ahol most vannak.:)

A hosszas felvezető után következzen némi kérdezz-felelek, amiből egy sor érdekességet megtudhat az, akit érdekel a Tintavér háttere – például ki írja a karaktereket, és kiket shippelünk egymással. Elő a pattogatott kukoricát az olvasáshoz!:)

 

Kérdések Ruby-hoz, Theához és Timhez

A Tintavér íróihoz

 

Mi a véleményed a közös írásról?

Ruby: Én nagyon szeretek másokkal együtt írni. Mondhatjuk, hogy ebben nagy gyakorlatom van már, hiszen több társszerzővel is volt szerencsém együtt dolgozni hosszabb ideig is. A Tintavér viszont egészen más, mint az eddigi projektek, amelyekben részt vettem, hiszen nem egy emberrel kell csak folyamatosan együttműködnöm, hanem (most már) kettővel. És persze Matt-tel is, aki pedig a csodálatos képeket készíti nekünk!

Thea: Tőlem eleinte nagyon idegen volt a gondolat, nem is csináltam még soha, inkább magányos írótípus vagyok. Nem nagyon tudok másokhoz időben alkalmazkodni, és a közös írás megkövetel némi interaktivitást és spontaneitást is, ami bennem nincs meg sajnos, legalábbis ilyen téren. Szeretem, ha jól megfontolhatom, mit írok le, megtervezhetem egy jelenet vagy beszélgetés ívét, kigondolhatok és elhelyezhetek benne csattanókat, olyan mondatokat, amelyek épp aktuálisak a másik karakter számára, és tudok rá ütősen reagálni – ezzel szemben páros írás esetén ennek pont az ellenkezője történik. Azonnal kell reagálni, utólagos változtatásra nincs sok lehetőség, hiszen a másik karakter arra válaszol, amit leírtam, és nem is feltétlen arra halad egy beszélgetés vagy eseményszál, amit én előzetesen terveznék, hiszen a másik írónak is megvan a saját elképzelése a jelenetről. Sok pozitívuma is van viszont a dolognak. Sokkal színesebb a történet, hogy egy író fantáziája helyett két-három másiké is megjelenik. A karakterek és történetszálak sokfélék, hiszen mások vagyunk, és mindenki olyat ír, ami jobban megy neki, a közös jelenetek írása pedig – amiről azt hittem, szenvedés lesz – élményszámba megy. Ha valaki épp nincs benne, akkor is pattogatott kukoricával figyeli a részek alakulását. Szóval én élvezem az írást, pedig saját magamat gondolnám a leggyengébb láncszemnek. 🙂

TimMac: Eleinte eléggé féltem tőle, mert újdonság volt számomra, viszont nagyon pozitívan csalódtam benne. Nagyon jó, hogy mindig motiváljuk egymást, és írástechnikailag is sokat fejlődtem általa. Főleg a karakterábrázolást éreztem korábban gyengeségemnek, viszont most közösen nekiállva a karakterek kidolgozásának időszakát nem siettük el, több kérdéssort is megválaszolgattunk minden karakterrel, így nagyon gazdag lett mindenkinek a személyisége. Ezen kívül még a párbeszédírást emelném ki, ami szerintem ezerszer könnyebb és életszerűbb végeredményhez is vezet. Egyszerűen csak jobb úgy, ha nem „magaddal” kell veszekedned, tehát ha valaki más beszélteti a másik karaktert, mivel akkor sokkal őszintébb tud lenni mindkét fél, és meglepőbb fordulatok lehetnek, nem pedig arra tereled a beszélgetést, amerre tudod, hogy mennie kéne. A közös írás során szerintem Rubytól tanultam a legtöbbet, ő hangoztatja mindig, hogy a szereplők tudják maguktól, hogy merre menjen a történet, amit én eleinte nagyon nem éreztem át. Görcsösen ragaszkodtam az irányításhoz korábbi írásaimnál és ráerőltettem karakteridegen mozzanatokat is egy-egy szereplőre csak hogy a történet az előre meghatározott mederben maradjon. Most, a Tintavérnél tényleg azt érzem, hogy sokkal inkább a karaktereim határozzák meg, hogy merre tovább, és sokkal könnyedebb is így írni. Bár néha érzelmileg le tud fárasztani egy-egy súlyosabb, nyomottabb jelenet.

Hogy viszonyulsz a Tintavér témáihoz?

Ruby: Mivel a sok karakter sok különböző téma felvonultatásával jár együtt kéz a kézben, én azt gondolom, hogy mindenki fog olyat találni benne, ami közelebb áll hozzá, jobban érdekli. Szerintem a Tintavér fontos témákat boncolgat, és az a legjobb benne, hogy lehetőségünk van különböző karakterek szemén keresztül több oldalról is megvilágítani egy-egy kérdést. Nyilvánvalóan vannak benne olyanok, amelyek jobban érdekelnek engem is – például a gyász feldolgozása, a tanítás, vagy éppen az, hogy az ember mit kezd a rábízott felelősséggel.

Thea: Magamtól sosem jutott volna eszembe gimis sztorit írni, de örülök, hogy ezt választottuk. A természetfeletti annyira nem áll hozzám közel, az érzelmekről, emberi viszonyokról és karakterekről szóló történetekben találom fel jobban magam. A gimnazisták azért különlegesek, mert szinte minden jelen van az életükben, ami egy ember életében előfordulhat, csak sokkal koncentráltabban, ezen kívül ők kevesebb tapasztalattal rendelkeznek a problémák megoldásában. Többnyire saját magukat sem ismerik eléggé ahhoz, hogy könnyen döntésre jussanak. Úttörők és útkeresők. Szinte minden tininek megvan a maga problémája, és a sok szereplő miatt elég sokat be tudunk mutatni ebből a fiataloknak, ami talán aktuális lehet számukra is. Azt viszont szerettük volna, hogy ha a történetet a tinikort már maguk mögött tudók is érdekesnek találják.

TimMac: Nekem a Tintavér nagyon közel áll a szívemhez olyan tekintetben, hogy eredetileg én hoztam ezt a témát, egy korábbi történetötletemet alapul véve. Nagyon örülök, hogy nem került végül ez is a fiókba/süllyesztőbe, mint sok más sztorim, azért pedig végtelenül hálás vagyok az írótársaknak, amiért egy ilyen színes-színvonalas történetet eszkábáltunk belőle. Nélkülük biztos vagyok benne, hogy feleannyira se lett volna érdekes.

Maga a téma egyébként kicsit talán eltávolodott az eredeti elképzelésről, amit egyébként nem bánok. Nekem alapból az írókörről szól a történet, de mint azt már korábban is mondtam, a karakterek elkezdték a hátukon vinni a sztorit, és így egy sokkal komplexebb dologgá nőtte ki magát. Az első ötleteléseknél még felmerült, hogy gimnazisták helyett egyetemisták legyenek, de szerintem így egyrészt több mindenkihez tudunk szólni, hiszen az egyetemet nem mindenki élte (még) meg, másrészt az egyetemen egy fokkal azért érettebb, kiegyensúlyozottabb személyiségekkel találkozhatunk, akiknél karakteridegen lehetne a túl sok konfliktushelyzet. A korosztály kiválasztásakor tehát szerintem jól döntöttünk, témák tekintetében pedig próbáltunk minél több, a hétköznapokban is felmerülő problémára, személyiségre rávilágítani, egyfajta iránymutatásként szolgálni. Ezt szerencsére – én legalábbis úgy érzem – sikerült sok kortárs példával ellentétben viszonylag klisémentesen megoldanunk, így nem a végtelenségig elcsépelt konfliktushelyzeteket rágjuk át újra.

Mesélj a karaktereidről!

Ruby: Rob és Kitty az én karaktereim a főszereplők közül, de hozzám tartozik a családjuk és azok is, akik a leggyakrabban interakcióba lépnek velük a mellékszereplők közül (Adrian, Gina, Eric). Nagyon szeretem őket írni, mindegyiküket másért. Azzal nem mindig értek egyet azzal, amit gondolnak vagy amit tesznek, viszont értem őket. Az én karaktereim táborát erősíti még Angela és Rose is – akik ugyan még csak mostanában tűntek fel, de máris hihetetlenül élvezem az írásukat.

Thea: Azt hiszem, messze nekem van a legtöbb karakterem a történetben, pedig nem így terveztem. A mellékszereplőkkel kicsit elszaladt a ló. Minden író két főszereplővel indult, az én karaktereim Ethan és Morgan. Mikor kigondoltam őket, nem az volt a célom, hogy szeressék őket, hanem inkább az, hogy egy-egy élethelyzetet be tudjak mutatni velük, amit érdekesnek tartok. Az, hogy mindkét szereplő problémás családi háttérrel és komoly frusztrációkkal rendelkezik, csak a véletlen műve, így alakult. Nem tudom eldönteni, melyiküket szeretem jobban, de az biztos, hogy Morgant könnyebb írnom. Talán azért, mert ő – bár főleg érzelmei vezérlik – mégsem tettlegesen reagál helyzetekre, hanem inkább a fejében éli meg azokat. Valószínűleg az is közrejátszik azért, hogy lány, és jobban tudom, mi járhat a fejében.:) Ő azért kívülálló, mert olyan felnőtt kötelezettségek is nyomják a vállát, amelyek miatt nem volt alkalma igazán tininek lenni. Így nehezen teremt kapcsolatot kortársaival, és sokszor ennyi elég is ahhoz, hogy az emberről mindenfélét feltételezzenek, és kiközösítsék. Ethan ezzel szemben maga tehet helyzetéről, hiszen könnyen elveszíti a fejét, és zűrökbe keveredik. Ő is tudja, hogy ez nincs jól, de nem képes változtatni. Folyamatosan nyomás alatt van, kiszolgáltatva a rosszabbnál-rosszabb szituációknak, ami miatt minden erejét összeszedve éppen csak fennmarad a vízen, de ahhoz (még) nem elég erős, hogy elkezdje megoldani a problémáit, és lassan arra az útra lépjen, amire szeretne.

TimMac: Az első, ami eszembe jut a többiek karakterfelhozatalához képest, hogy kevesen vannak. Alapból úgy indultunk, hogy az írókörből kap mindenki két karaktert, akik főszereplők, és hozzájuk megírhatjuk a családjukat, baráti körüket, stb. Először, mikor megbeszéltük, hogy akkor én kapom a tanárt, talán kicsit féltem a feladattól, de Bradley fogadtatása nagyon boldoggá tett. Ez viszont valamennyire felelősséggel is jár, mert különösen figyelnem kell arra, hogy milyen üzenetet közvetítek egy felnőtt karakterrel. A konfliktushelyzeteinek kitalálásakor kicsit talán megszenvedtem, mert eredetileg csak az írókör vezetésének célját szolgálta, de utána ő is élni kezdett, és ment a saját dolgára. A Hauserrel való konfliktusát is nehezen szültük meg. Theáék konkrétan rábeszéltek, hogy Bradley bénázzon, essen el, öntsön magára dolgokat az órán, ahol Hauser is bent volt, mert egyszerűen nem találtunk más kifogásolnivalót a fellépésében. Szóval így született meg az, hogy irodalom terén nagyon toppon van, tanárként viszont még nehézségei vannak, viszont a töretlen lelkesedésével szerintem meg fogja oldani a problémát.

Bradleyhez kapcsolódóan a baráti kör csak út közben fogalmazódott meg, viszont nagyon érdekes szál lett, szeretem írni őket, főleg, hogy egy viszonylag komolyabb, nyomasztóbb témát is be tudok így vinni a Tintavérbe. Szerintem többet nem is nagyon mesélek róluk, hiszen őket annyira még nem ismerhették meg az olvasók, és jobb a Tintavéres környezetben ismerkedni velük, mint itt.

Minden karakterem születése nehézkes volt, így kezdetben Liammel is meggyűlt a bajom. A kiindulás az volt, hogy ő egy zárkózott srác, tipikus megfigyelő alkat, aki nem szólal meg, de mindent megjegyez, észrevesz, ami körülötte történik. Neki elég nagy ívű konfliktuskört találtam ki az elején, a többiek pedig kérdezték, hogy oké, de addig unalmas lesz, mert nincsen semmilyen motivációja, nehézsége, így ennek eredményeképp jött az ötlet, hogy Liamnek legyen beszédhibája. Bevallom, nem is nagyon olvastam még olyan történetet, ahol hadarós karakter lett volna, így élveztem, hogy ilyen tekintetben is számomra új dolgot alkothatok, amivel ráadásul eléggé tudok azonosulni is. Legtöbbször megölelgetném Liamet, amilyen kis szerencsétlen tud lenni, de aztán mindig eszembe jut, hogy végülis pont miattam szenved. Hát, nincsen könnyű dolga a karaktereimnek, szeretem megnehezíteni a sorsukat.

Mint azt ezek után kitalálhattátok, Spencer is az én karakterem, aki Liam (egyetlen) barátjaként jelenik meg. Őt néha talán kicsit túl tökéletes karakternek érzem, Gary Stu értelemben véve, de a többiek többször is megerősítettek, hogy szerintük nem az. Minden esetre Spencer nyakába varrtam az én egyik legnagyobb hibámat: mindent elvállal, és ezáltal könnyen túlterheli magát, amiből aztán az következik, hogy csalódást okozhat egyeseknek. Spencer szerintem önmagában nem lenne kifejezetten érdekes karakter, de akik körülveszik, érdekessé teszik. Nagyon jó a kémiája Kittyvel, Liammel, Rose-zal, és az egyik legizgalmasabb dolog vele kapcsolatban szerintem a nyári táboros ügy, ami nagyon nagy részben Thea érdeme.

Mi a véleményed a többiek karaktereiről?

Ruby: Rólam tudni kell azt, hogy hihetetlenül könnyen szeretek meg szereplőket, és azt is, hogy nagyon befolyásol az, hogy a saját karaktereim hogyan viszonyulnak a többihez. Ennek a kettőnek a különös elegye az, hogy bár mindenkit kedvelek a többiek karakterei közül, például Liamet én a nagy többséggel ellentétben akkor kezdtem igazán megszeretni, amikor Robbal beszélgetni kezdett. Spencert meg például az elejétől fogva nagyon szerettem, és gyanítom, hogy azért, mert Kittynek jó barátja. De ha elvonatkoztatok ettől, akkor muszáj kiemelnem Hauser igazgatónőt, aki szerintem hihetetlenül jól végzi a munkáját. Persze, látjuk, hogy morog Ethannel és Mr. Bradley-vel, de ha kicsit mélyebbre ásunk, látjuk, hogy előbbit még mindig nem tette ki, pedig megtehette volna, utóbbit pedig inkább csak terelgetni szeretné. Az igazság az, hogy egy iskolaigazgatónak keménynek kell lennie ahhoz, hogy érvényesülni tudjon – és Hausernek sikerül megugrania ezt.

Thea: A kezdetek óta nagyon szeretek minden karaktert, mind különleges valami miatt. Kitty talán van, akinek ijesztő lehet a szókimondó stílusa miatt, de ő egy igazi badass női karakter, nem totojázik, határozott és céltudatos, mellette pedig helyén van a szíve. Csak éppen ő gondolkodik, mielőtt bármit kimondana. Emiatt úgy tűnhet, nincsenek érzései, de én biztos vagyok benne, hogy nagyon is van neki. Rob egyszerűen cuki. A barátságos stílusával és iróniájával bármelyik szereplővel jól működik, de különösen a testvéreivel szeretek róla olvasni. Szeretem, ahogy piszkálják és védelmezik egymást. Liamben azt szeretem, hogy kritikus és önérzetes. Nem adja olcsón a barátságát, de még a szimpátiáját sem. Pedig igazából vágyna rá, de nehezen képes átengedni bárkit a falakon. Bradley pedig szerintem tökéletesen megtestesíti az életbe kilépő, zöldfülű ifjoncot, aki kevés tapasztalattal, ezzel szemben rengeteg illúzióval rendelkezik. Szeretem, hogy tökéletlen, és nem afféle szuperbölcs a maga 26(?) évével, csupán azért, mert végzett az egyetemen. Az elmélet egy dolog, de a gyakorlatban sok minden másképp működik, és szerintem hozzá hasonlóan sokan végigbukdácsolják első éveiket pályájukon, mielőtt belerázódnának a hivatásukba.

TimMac: Mivel rettentő sokan vannak, nem vennék sorra mindenkit, csak általánosságban írnék róluk. Először is rettentő színes a stáb, amit imádok. Jó olyan karakterek gondolkodásmódjába is belelátni, akik ugyanabban a környezetben élnek, mint az enyéim, mégis más író szemléletét tükrözik. Nem is nagyon tudok olyan karaktert mondani, akivel ne szerepeltetném szívesen a sajátjaimat. Theától Gilért vagyok oda leginkább, Ruby szereplői közül pedig Kitty az, aki a legérdekesebb. Kittyre nem mondanám, hogy úgymond oda vagyok érte, mert tuti nem barátkoznék vele, de annyira nehezen tudom hova tenni őt, és annyira nehezen találok rajta fogást a karaktereimmel is, hogy ő nyűgöz le leginkább. De végigpörgetve fejben az egész stábot, iszonyat nehéz bárkit kiemelni, mindenki érdekes valamiért.

Kiket shippelsz a történetben?

Ruby: Gilt és Morgant. Szeretem a barátságból szerelembe forduló kapcsolatokat, mert ilyenkor van valami különleges az egészben. Ismerik már egymás minden apró hülyeségét, és mégis akarják a másikat. Nem egy hirtelen felindulásról, fellángolásról van szó, hanem lassan alakulnak ki a dolgok, és ennek megvan a varázsa. Lassú víz partot mos – nekem egyébként is ez a filozófiám.

Meeeg Ethant és Clarát. Tudom, tudom, az imént nyomtam le egy nyálas szöveget arról, hogy a lassan kialakuló érzések… de itt meg van valami szikra. Na, nem az a fajta, amitől egymásnak esnek és utálkozás helyett vadul csókolózni kezdenének, de szerintem mindenki érti, mire gondolok. És nem, szerintem egyáltalán nem akarnak csókolózni. Se vadul, se máshogy. Szipp.

Thea: A többiek karakterei között nem alakultak még ki nyilvánvaló pár-alapanyagok, de én például bírnék egy Kitty-Eric párosítást. Eric annak ellenére, hogy gólya, nagyon talpraesett és céltudatos, szóval érettebbnek tűnik a koránál. Kitty-nek pedig szerintem senki nem merne beszólni azért, mert egy fiatalabb sráccal jár.:D

TimMac: Gil és Morgan all the way. Már az első jelenetüktől kezdve shippelem őket, és minden egyes közös jelenetük után még inkább. Remélem Morgan is meglátja majd egyszer, hogy Gil igazából milyen értékes barát.

Melyik karakterek közötti kapcsolatok a kedvenceid?

Ruby: Szeretem olvasni Mr. Bradley és Hauser igazgatónő jeleneteit, talán azért is, mert az oktatás témájában két különböző nézőpont szokott ilyenkor ütközni. Ha pedig már ütközéseknél tartunk, nagyon élveztem például Liam és Kitty közös jeleneteit is, amikor érezhetően nem összebarátkoztak a karakterek, nem is értettek egyet, de attól még beszélgettek tovább. És bár ezzel hazabeszélek, én nagyon élvezem írni Kitty és Adrian konfliktusát is. Adrian az, akit szerintem ti, olvasók, nem igazán kedveltek, de én nagyon szeretem őt. Meg aztán náluk az adok-kapok elég kölcsönös, itt nem lehet mondani, hogy valamelyikük ne venné ki a részét a másik szenvesztéséből.

Talán most úgy tűnik, hogy a kevésbé harmonikus kapcsolatok a kedvenceim, pedig egyébként nem! Nagyon-nagyon szeretem például írni Rob és Kitty barátságát, mert bár ők régebben nem álltak egymáshoz annyira közel, látszik a kapcsolatukon a gyerekkorukra visszanyúló ismeretség, mert tudják egymást a helyén kezelni. Meg szeretem Springeréket is írni.

Thea: Ilyen nagyon sok van szerencsére. A Rob-Kitty baráti jeleneteket jó olvasni, mert már régen ismerik egymást, nem felületes a kapcsolatuk, valamint mindkettőnek egyedi stílusa van. Kitty kissé nyers, Rob pedig vicces. Jó a kémiájuk. A Clara-Ethan párost is szeretem, mert hatalmas indulatok tudnak elszabadulni, amikor találkoznak. Szerintem mindkettőnek igaza van valahol, amitől csak még kibékíthetetlenebb közöttük az ellentét. Harmadiknak talán a Liam-Kitty páros említeném, mert imádom, ahogy Liam utálja Kitty-t. Remélem, még sokáig így marad, mert szerintem szórakoztató olvasni.:)

TimMac: Bradleyt imádom szerepeltetni Ethannel. Imádom, ahogy próbálja megfejteni, feltörni a fiút, mint egy kódot. Szerintem közelebb áll a szívéhez a fiú, mint a legtöbb diák, még akkor is, ha néha szigorú vele.

Trevor Hauserrel is zseniális, mivel a többnyire magabiztos férfi, aki mindig tudja, mit mondjon, a dirihez belépve úgy viselkedik, mintha kirántották volna a lába alól a szőnyeget, Hauser pedig ott csap le, ahol nem szégyelli.

Spencerre eredetileg Kittyt mondtam volna, de aztán jött Rose, és wow, az a lány nagyon ki tudja hozni a sodrából, ami szerintem nagyon vicces. Fogalma sincs, Rose mit tudhat róla, de védi minden egyes pontját, nehogy betaláljon.

Liamnek Rob volt egy nagyon pozitív csalódás. Imádtam az első közösen bénázós jelenetüket, meg az összes többit azóta is. Nagyon aranyosak együtt, és szerintem mindketten tudnak olyat nyújtani a másiknak, ami az előnyére válhat.

A többiek karakterei közül egyrészt a Morgan-Gil párost imádom, újabban az Ethan és a nagymamája közötti kapcsolat is közel került a szívemhez. Imádom a Kitty-Adrian konfliktusokat is, Robnak pedig a családi jelenetei szerintem a legjobbak.

Mennyire tudsz azonosulni a karaktereiddel, mennyire értesz velük egyet?

Ruby: Teljesen egyikükkel sem tudok azonosulni. Mindannyiukban van valami belőlem, és mégis teljesen mások, önálló véleménnyel és gondolkodásmóddal. Kitty például egészen más személyiség, mint én, Robnak pedig sokkal jobb a humora, mint nekem. Én egyébként leginkább Ginára hasonlítok, aki ügyesen megbújik a háttérben, és csak onnan figyeli az eseményeket.

Thea: Nyilván valamennyire a bőrükbe kell bújnom ahhoz, hogy írjam őket, de nem vagyok túl hasonló hozzájuk. Mindketten lobbanékonyak, hirtelen döntések vezérlik őket, és sokszor megbánják, amit tesznek. Beleugranak olyan helyzetekbe is, amibe nem kellene. Ezzel szemben engem inkább túlzott óvatosság és megfontoltság jellemez, szóval meglehet, hogy épp elnyomott, érzelmek vezérelte oldalamat élem ki az írásban.:) A döntéseikkel sem mondhatnám, hogy túlzottan egyetértenék, hiszen én náluk bölcsebb vagyok.;)

TimMac: Mindegyikükkel tudok azonosulni egy bizonyos szintig, hiszen mindannyian belőlem táplálkoznak. Liamen keresztül valamennyire sikerült magam előtt is megfogalmaznom ezt az egész hadarásos frusztrációt, ami szerintem emberileg előnyömre vált. Bár még nem sok szó esett Liam családjáról, a háttérben mi már eléggé kitárgyaltuk, és én azzal nem annyira tudok azonosulni, viszont Liam karakteréhez nagyon passzol a téma, remélem, majd elnyeri az olvasók tetszését.

Trevor karakterén keresztül kiélhetem az irodalmi fanatizmusomat, és sokszor kerülök Bradley állapotba, mikor őt írom. Nála érzem leginkább azt, hogy sikerül belebújnom a bőrébe, olyan emelkedett eszmefuttatásokat sikerül néha kipréselnem magamból. Sokszor volt már, hogy kiértékeltük a jelenet megírása után Bradley gondolatmenetét, és néha egyetértek a többiekkel, hogy nem feltétlen van igaza, ilyen módon tehát nem mindig azonosulok azzal, amiket Bradley az idealizmusától vezérelve mond.

Hogyan jönnél ki a karaktereiddel?

Ruby: Kittyvel nem jól, ő az a személyiség, aki az én lelkivilágomhoz kicsit túl nyers. Nem hiszem, hogy zavarnám őt vagy én haragudnék rá, de nem lenne nekem szimpatikus, és azt hiszem, félnék tőle. Pedig tudom ám, hogy ő senkinek nem akar rosszat, és nagyon tud szeretni. De na.

Robbal szerintem egészen jól kijönnék, és Clarával is.

Thea: Morgannel talán megtalálnám a közös hangot, hiszen neki nagy szíve van, csak az emberekkel való kapcsolatain lenne még mit csiszolni. Nekem szimpatikus lenne, hogy olyan nagyon törődik a testvéreivel. Ethan ezzel szemben túl problémás lenne, mert nagyon hajlamos vagyok magamra venni mások baját. Az ő gondjai már olyan jellegűek, hogy hiába a jószándék, vagy akár szakszerű segítség, saját magának kell rájönnie, hogyan lendülhetne át a hullámvölgyeken. A mentalitásán kellene változtatnia. Ez nagyon nehéz, és valószínűleg belefáradnék abba, hogy próbálok segíteni neki, de nem megy.

TimMac: Bradleyvel szerintem csípnénk egymást. Szerettem az ilyen lelkes tanárokat, és szerettem jóban is lenni velük, így vele biztos jókat tudnék beszélgetni. Spencerrel azt érzem, hogy könnyű kijönni, ő ilyen majdhogynem univerzális karakter, épp ezért jó, hogy lett egy Rose-unk, aki végre ellenlábasa lehet. Liam pedig pont Spencer fordítottja, hiába nyitnék felé, szerintem ő nem szívesen barátkozna velem, mivel sok esetben nem vagyok olyan türelmes, mint Spencer.

Melyik karakteredet szereted legjobban írni?

Ruby: Mindegyiküket, de azok a jelenetek a legjobbak, amikor a többiek karaktereivel együtt szerepelnek. Így például nagyon élvezem az írókörös jeleneteket. Ethan és Clara találkozásait mindig izgatottan várom, meg aztán itt van Rose is, akit írni egyenesen felpezsdítő.

Thea: Mindet szeretem. Ha csak egyet választhatok, akkor Hauser, mert szeretem a kemény, de következetes, elhivatott karaktereket. Ráadásul jól megkavarhatom vele a többi szereplő kártyáit.:)

TimMac: Ez az egyik legnehezebb kérdés… Bár a többiekkel ellentétben szerencsére nekem azért elég szűk a választási lehetőségek köre. Liamet a beszédhibája miatt imádom írni. Mindig félhangosan hadarok, és próbálom leírni utána úgy a szót, amivel eléggé el tudok szórakozni. Nála az is érdekes, mikor milyen hosszúságú szavakat használok, mert a rövidebbeket ugye nem annyira hadarja el, viszont sokszor szándékosan keresek olyat, amit nem tud kimondani. Ilyen volt a virslis táska is.

Bradleyt azért szeretem írni, mert olyankor tényleg azt érzem, hogy sikerül a bőrébe bújnom, és egy-egy Hauserrel való veszekedés pl. engem is szinte mindig lefáraszt érzelmileg, ami annak a jele, hogy azonosulni tudok vele és a céljaival, amit eddig nem sok karakteremnél éltem át, így maga az élmény az, ami miatt imádok vele dolgozni.

Melyik szereplővel szereted/szeretnéd szerepeltetni a karaktereidet?

Ruby: Mindenkit mindenkivel. De talán a már elhangzottak (Liam-Kitty, Ethan-Springerék) mellett megnézném, mit kezdenének a karaktereim Morgannel, vele annyira sok kapcsolatuk még nincs. Angelát pedig gyakorlatilag megint csak mindenkivel szeretném kicsit összehozni, mert az az érzésem, hogy mindenkinek jól jönne egy kicsi az olaszos derűjéből. Vagy a tanácsaiból.

Thea: Nagy szívfájdalmam, hogy egyelőre kevés közös jelenetem van Ruby és Tim karaktereivel, de hát az enyémek alapból kívülállók, nehezen vegyíthetők baráti klikkekbe. Morgan viszont tuti jól kijönne Robbal, ha alkalmuk lenne elmélyíteni a kapcsolatukat, Ethant pedig nagyon szeretem Clarával és Bradley-vel szerepeltetni.

TimMac: Igazából pont a napokban állapítottam meg, hogy bárkit bárkivel összeeresztve egy egész regényt meg lehetne írni csak kettejükről. Ilyen az, amikor a szereplőink tényleg élnek. Ha pedig konkrétumot kell mondanom, akkor Liamet eddig Kittyvel élveztem leginkább közösen. Spencer most egyértelműen Rose-zal a legjobb, Bradleyt pedig most épp a baráti körével szeretem leginkább szerepeltetni, amire próbálok is minél több jelenetet rászánni, hogy kicsit jobban kibonthassam az Emily témát.

Mennyire tartod jó kinézetűnek a karaktereidet?

Ruby: Rose szerintem nagyon szép, de a többieket én inkább átlagosnak képzelem – és igyekeztem ilyenre megalkotni őket. Illetve szerintem Gina is csinosra sikerült, de ez már Matt érdeme, mert őt Matt simsesítette meg.

Thea: Morgant nem szerettem volna túl szépre alkotni, és szerintem ő tényleg inkább egyedire sikerült, mint vonzóra. Ethan ezzel szemben talán azért nem lett csúnya. Vele az volt a célom, hogy olyan karaktert alkossak, aki számára alapvetően nem okozna gondot az ismerkedés, de olyan belső tulajdonságai legyenek, ami miatt saját maga áll a saját boldogulása útjába. A többiek közül pedig Tylerre vagyok büszke, akinek szerintem igen tenyérbemászó arcot sikerült összeraknom.

TimMac: Spencer és Trevor esetében félig-meddig célkitűzésem volt, hogy jól nézzenek ki. Bradleynél szerintem ez egészen jól is sikerült. Ő átesett már egy változtatáson, az első verziónak lenyalt haja volt, meg talán az arcán is módosítottam közben. Liamnél nem volt szándékom helyes figurát alkotni, de a visszajelzések alapján ő is jól sikerült, szóval elfogadom a többség véleményét, és őt is jól kinézőnek titulálom. Bradley baráti köréből kinézetre egyértelműen Jared a kedvencem, neki nagyon karakteresre sikerült a megjelenése, ami Matt érdeme – én hozzájuk csak leírást adtam, ami alapján ő készítette el őket, amit itt is szeretnék újfent megköszönni neki.

Melyik volt az eddigi kedvenc jeleneted?

Ruby: Ezen nagyon sokat gondolkoztam, de nem tudok kiemelni egyetlen jelenetet, mert nagyon sok szépet vagy épp ütőset vonultat fel a történet. Például tetszett nagyon az úszóverseny, Ethan otthoni jelenetei, Morgan és Gil beszélgetései vagy épp az, amikor Rob és Toby találkoztak. Vagy az, amikor Tyler rájött, hogy Cam hazudott nekik. Lehet, hogy én vagyok a kisebbség, de én tényleg sajnáltam Tylert.

Thea: Hűha. Az egyik kedvencem az volt, amikor Hauser átveszi az irodalomórát Bradley-től – nem spoilerezek, de én még mindig röhögök rajta.:D A sajátok közül pedig talán Clara és Ethan első találkozása.

TimMac: Az írókörös jeleneteket szeretem nagyon, azok közül is talán azt leginkább, mikor Ethan és Bradley összeveszik egymással. Egyébként itt is sok mást említhetnék még, minden jelenet más-más miatt áll közel a szívemhez.

Ha újrakezdhetnéd, mit csinálnál másként?

Ruby: Rose hamarabb színre lépett volna. Theóval együtt, mert ők párban járnak.

Thea: Túl sok mindent nem változtatnék, de talán az események kicsit más sorrendben követnék egymást, hogy ne vesszenek egyes részletek a feledésbe, mire aktuálissá válnak. Továbbá több olyan kapcsolódási pontot keresnék, ami miatt együtt szerepeltethetem a karaktereket a többiekével, mert amilyen kis esetlenek, még a végén az egész Tintavér alatt elszigeteltek maradnak. Ezen kívül az idő még, ami zavaró tényező, néha nem tudok annyi időt szánni egy-egy epizódra, amennyit szeretnék, és nem vagyok elégedett a minőségükkel.

TimMac: Mindegyik karakteremnél volt valami kis jellemet formáló dolog, ami út közben került bele, ezeket adnám hozzá a személyiségükhöz még a történet kezdete előtt, hogy még kiforrottabbak lehessenek. Példának okáért Liam az első pár szereplésénél még nem hadart, oda mondjuk lehetne egy-két elharapott szót becsempészni.

Ha a Brightwoodba járnál, szerinted hol foglalnál helyet a „táplálékláncban”? Milyen klubba járnál? Kapcsolatba kerülnél a főbb szereplőkkel?

Ruby: Valószínűleg valahol ott, ahol Morgan. Engem sosem szerettek igazán az iskolatársaim, szóval… de na, Morgannel például szívesen összebarátkoznék! Írókörbe járnék például szívesen, meg olaszra is, mert az olasz közel áll a szívemhez. 🙂 Lehet, hogy az újságírásba is belekóstolnék, azt ugyanis nagyon szerettem, amikor gimis voltam.

Thea: Nem túl előkelő helyen, az biztos. Valószínűleg nem sokan tudnák, ki vagyok. Sok klubbal szemeznék, de a legtöbbe nem mernék belépni, mert úgy is bénának érezném magam hozzá. Valószínűleg a gamer klubhoz csatlakoznék, vagy ha oda nem kerülök be, akkor irány a botanikus kör…:’D Nagy álmom viszont az újságírás lenne, de nem mernék belevágni – főleg, ameddig Kitty és Adrian is ott van az újságnál.

TimMac: Elég veszélyes a terep, szóval szerintem gimis élményeim alapján valahova az aljára sorolnám magam. Valahol Liammel és Robbal egy szintre.

Írókörre egyértelműen, talán a tudományos körben is ott lennék, ezen kívül a főzőkörre lennék kíváncsi, de gáznak tartanám, így nem mernék jelentkezni.

Mivel az írókörre járnék, így elkerülhetetlen lenne, hogy találkozzak velük, de nem tudom, mennyire próbálnék velük ismerkedni. Mondjuk így, hogy nincs kifejezett klikk, vagy baráti kör az írókörön belül, talán nekiállnék „becserkészni” néhány magányos tagot.

Milyen jelentősége van a történetben az Írókörnek, és miért került a történetbe? Miben mások ezek a jelenetek, mint a többi?

Ruby: Az Írókör nagyon fontos része a történetnek, mert az az a pont, ahol összefutnak a szálak. Ez az, ami közös bennük, még akkor is, ha egyiküknek sem ekörül forog az élete. Ez köti össze őket – akármennyire fintorog is Ethan meg Rob egymásra. Az írókör ezen kívül olyan témákat és feladatokat vonultat fel, amelyekről érdemes beszélni, és amelyek szerintem a kezdő írók számára is jó gyakorlatok lehetnek. Ezeket a jeleneteket azért más egy kicsit írni, mert ez azon ritka részek egyike, amikor mindhárman együtt írunk, ezt kicsit nehezebb megszervezni és kivitelezni, de ettől még izgalmasabb is!

Thea: Az Írókört azért tartottuk fontosnak, hogy valamivel jelezzük, az írás közel áll mindünk szívéhez, és az oldal profiljának is szerves részét képezi. Nem állítom, hogy a kezdő írók túl sokat profitálnak abból, ha követik az Írókör tantervét, de azért talán ad pár jópofa ötletet. Egyszer talán eljutunk odáig, hogy lesznek olyan írók, akik élesben is ki szeretnék próbálni a feladatokat. Addig is viszont egy jó kis gyűjtőtégely a történetben, ahol mindenféle alak megfordul, sokféle viszonyulással az íráshoz.

TimMac: Számomra eredetileg ebből indult ki a történet, ez a sztori magja, a kapcsolódási pont a karakterek között. Aztán a tervezgetések során kicsit eltávolodtunk tőle, amit részben sajnálok, másrészt viszont jót is tett a történetnek, mert így tényleg eléggé karakterközpontú tud lenni. Ezek a jelenetek számomra mindig kihívást jelentenek, mert Bradley karakterét irányítva úgy érzem, nekem kell vezetnem ezeket a jeleneteket, még akkor is, ha nem Bradley a nézőpont karakter épp. Valamennyire nekem is készülnöm kell ezekre, kitalálni hogy miket kéne érintenie a foglalkozásnak. Ami szintén nehézséget jelent, hogy az általánosan megállapított oldalszámot itt lehetetlen betartani, mivel ugrásszerűen több karakter szerepel, így megugrik a megszólalások száma is, ami terjedelmi növekedést is jelent. Sokszor érzem azt, hogy egy huszárvágással véget kell vetnünk, pedig még bőven lett volna miről írni, de nem akarunk kitolni Mattel, hogy tíz oldalakat kelljen leforgatnia.

A legtöbb író beletesz egy darabot saját magából is a karaktereibe. Te melyik karakteredbe melyik tulajdonságaidat ültetted át?

Ruby: Legalább olyan ügyesen tudok pánikba esni, mint Rob; úgy szeretem és úgy aggódom a testvéreimért, mint Clara; olyan kétségbeesetten próbálom egyben tartani néha a kártyavárat, mint Adrian; őszinte vagyok, mint Kitty (csak kevésbé nyers), és jót akarok mindenkinek, mint Gina. Ja, és diplomám van olaszból, mint Angelának!

Thea: Persze nekem is vannak ilyen „darabkáim” elrejtve a karaktereimben. Morgan örökölte a testvérei feletti anyáskodást, és a rossz kapcsolatteremtő képességet. Ethanbe is szorult némi védelmezés, hatalmas adag makacsság, plusz „de képes vagyok rá egyedül is” mentalitás belőlem.

TimMac: Liam a hadarásomat és a gimis korom beli zárkózottságot örökölte, Spencernek a túlvállalást adományoztam, így ők ketten nem igazán mondhatók szerencsésnek ilyen szempontból. Van egy kis filozofálgatós énem is, amiből egyértelműen merítettem Bradley megalkotásakor.

 

Kérdések a karakterekről

 

Milyen volt Rob társasága a volt sulijában?

Ruby: Átlagos. Sosem volt az a társaság közepe típus, de volt néhány srác, akikkel együtt lógott a szünetekben, eljárt moziba meg ilyenek. Toby azért volt ennél közelebbi barátja, mert vele kicsi kora óta összejárt a szüleik miatt.

Ha nincs Kitty, hogy bevezesse őt a Brightwoodba, mihez kezdett volna? Hogyan próbált volna barátokat szerezni, vagy milyen törekvései lettek volna, hogy beilleszkedjen?

Ruby: Ha nincs Kitty, Rob valószínűleg az első napján csendben állt volna a suli közepén eltévedve, és motyogta volna maga elé, hogy segítség!, aztán várta volna a halált. Na jó, a viccet félretéve valószínűleg csak simán elbeszélgetett volna az emberekkel, akikkel közös órái vannak, mint ahogyan azt teszi is, amikor épp nincs Kittyvel. Vagy hé, az se rossz megoldás, hogy pánikrohamot kap a folyosón, és hátha ráharap valaki! Ja, hogy az már volt…

Sosem gondolt még rá, hogy az anyja munkája miatt problémái akadhatnak?

Ruby: Amíg Ethan rá nem támadt a semmiből, eszébe sem jutott. Azóta viszont annál többször jelennek meg lelki szemei előtt az anyja által elítéltek mindenféle dühödt hozzátartozói…

Eszébe jutott más forgatókönyv is, amikor Clara először bement a suliba helyrerakni Ethant? Mi volt az első benyomása? Sosem félt tőle?

Ruby: Gondolt arra, hogy ha nincs szerencséje, akkor őt is megveri az az arctalan valaki, akire számított. Amikor viszont arcot is kapott az illető, és Clara rájött, hogy őt Ethan nem fogja bántani, akkor egyrészt kicsit megkönnyebbült, Ethan pedig nőtt egy hangyányit a szemében, másrészt viszont jobban neki mert menni. Szóval látatlanban azért parázott tőle nyilván, de ha fenyegetőbb lett volna, nem mert volna ennyire határozottan fellépni ellene.

Kitty mindig ilyen magabiztos volt, vagy voltak nagyon nagy pofára esései, vagy van olyan, ami nagyon ki tudja hozni a sodrából?

Ruby: Szerintem Kitty mindig magabiztos volt. Viszont nincsen olyan ember, akinek ne lettek volna már csalódásai az életben, ilyennel ő is találkozott már. Olyan pofont viszont még nem kapott az élettől, ami komolyabban megrengette volna a világát. Nem beképzelt, nem magát tartja túl sokra egyébként, csak a végletekig őszinte, és időnként elmondja a véleményét olyan helyzetekben is, amikor nem kellene. Például Adriannek. Vagy Adrianről. Aki egyébként ki tudja hozni a sodrából. Eléggé. Nagyon.

Mi ríkatná meg?

Ruby: Igazából sok minden. Kitty nem az a jégkirálynő típus, aki soha egy könnycseppet se hajlandó ejteni, pláne nem mások előtt. Azt gondolom, hogy amilyen őszintén megmondja a véleményét, időnként olyan őszintén tud sírni is. Néha hülyeségeken, néha komoly dolgokon – például ha csúnyán összeszólalkoznak az anyukájával.

Hogyan kezeli, hogy sokan félreismerik őt a határozott fellépése miatt, és nem kedvelik? Olyanok is, akikkel esetleg tudja, hogy ha ismernék a motivációit, egészen mást gondolnának róla?

Ruby: Kitty, mint a legtöbben, szereti, ha az emberek kedvelik. De mivel megvannak körülötte azok az emberek, akik értik és szeretik őt, úgy érzi, hogy nem kell magyarázkodnia senkinek, aki nem kéri számon szemtől szemben.

Szeretett volna valaha testvért?

Ruby: Igen, egy kicsit. De aztán megelégedett egy macskával. Bár a macska valószínűleg örült volna, ha Frank apuci mást talál meg a dögönyözési szándékával.

Mennyire tartja Morgan saját magát jó partinak?

Thea: Morgan önbizalma nagyon kevés, nem tartja magát szépnek, okosnak, vagy bárminek, ami a fiúknak bejöhet. Épp ezért nem is járt még senkivel, mert kivonta magát a „piacról”. A gimiben ha akadt is olyan srác, akinek szimpatikus lett volna, nem vette észre, a kezdeményezés pedig nem az ő stílusa. Az, hogy Wesszel mégis megtette, inkább meggondolatlanság volt, mint megfontolt döntés. Ha Wes nem válaszolt volna, Morgant élete végéig kísértette volna a szégyen, amiért így rányomult a férfira.

Milyen volt Morgan néhány évvel korábban, milyen volt a jelleme, hogyan hordta a haját? Mindig csak Gillel barátkozott? Akkor is ilyen volt a kapcsolata a családtagjaival?

Thea: Morgan 10 éves koráig olyan volt, mint bármelyik másik kislány. Cserfes, eleven, copfos, rózsaszín ruhácskás. Éjjel-nappal ölték egymást Lennie-vel, és próbáltak „kedvenc” gyerekké válni, majd összekovácsolta őket Linus érkezése, mint közös ellenség – a kisfiú ugyanis beteges volt, és elrabolta előlük a szülők figyelme javarészét. Ekkoriban még olyanok voltak, mint egy átlagos család, sok-sok testvérharccal. Az apja eltűnése után viszont olyan helyzettel kellett szembesülnie, amivel egy felnőtt sem feltétlen tud megbirkózni. Saját magát hibáztatta, visszahúzódóvá és túlérzékennyé vált, kortársaitól pedig eltávolodott. Mivel anyjuk is szinte teljesen eltűnt a családból, hogy többet tudjon dolgozni, ő vált pótanyjává a kicsiknek. Szoros kapcsolat alakult ki a testvérek között. Az eltűnés előtt Morgannek volt pár játszótársa, de semmi túl szoros, hiszen neki mindig ott volt Lennie, akivel játszhatott. Csak két év volt közöttük a különbség, így nagyjából együtt nőttek fel, ráadásul őt mindig meg tudta verni minden játékban. Gil ötödikben érkezett a városba, mint új fiú. Miután egy osztályba kerültek, hamar egymásra találtak, főleg, mert Gil is hordozott Morganéhoz hasonló terheket a családjáról. Mivel mindketten elég zárkózottak, sosem volt szükségük más barátra egymáson kívül.

Mikor kezdett el Gil többet gondolni Morganről?

Thea: Gimi 9.-ben Gil járt egy Shay nevű lánnyal. Nem volt hosszú kapcsolat, mert Shay folyton féltékeny volt Morgannel való barátságára, Gilnek pedig nem tetszett, amiért barátnője nem bízik benne, és meg akarja szabni, kivel barátkozhat. Ekkor még nem tudatosult benne, hogy ami közte és Morgan között van, talán bensőségesebb egy szimpla barátságnál. Tudat alatt ő már ekkor is a barátzónába tengette napjait. A valóságra akkor ébredt rá, mikor Shay 10.-ben bocsánatot kért tőle, és újra akarta kezdeni a kapcsolatukat. Gil rájött, hogy neki egy lány sem fontosabb Morgannél. Ő azonban folyton más fiúkba volt szerelmes, így neki nem igazán volt alkalma lépni, és egyébként sem érezte úgy, hogy lenne bármi esélye. Pechére úgy tűnik, Wes felbukkanásával el is szalasztotta a lehetőséget, hogy ők ketten egy pár legyenek.

Volt olyan időszak Ethan életében, mikor még nem voltak ilyen problémái, amikor még nem lázadt?

Thea: Persze. Az ő drámája éppen az, hogy egykor minden rendben volt otthon, de ez széthullott, és nem maradt semmi. Persze a válás nem törvényszerű, hogy ennyire megviseljen valakit, de náluk évekig húzódott a háborúskodás, és nagyon elszabadultak az indulatok. A kis Ethan ekkoriban vált sérülékennyé és dühössé mindenkire. Mindkét szülőjét szerette, és nem akart állást foglalni közöttük, de nagyon apás volt, ami miatt önkéntelenül is hozzá húzott. Anyja alkoholizmusa és szeretetlensége, valamint az apja drogbotránya pedig azzá az emberré tette, akinek ma ismerhetjük.

Mindig ennyire elhatárolódott a szerelemtől és a lányoktól, vagy kisebb korában volt első crush az életében?

Thea: Gyerekként még nyitottabb volt, és bizony, volt az életében első crush:) De mivel erre a történetben is kitérek majd, egyelőre cipzárt húzok a számra.

Mennyire volt nehéz Liamnek beilleszkednie a kollégista életbe? Nem igényelne ennél kicsit nagyobb személyes teret?

TimMac: Hát végülis nem nagyon volt más választása, és bár még adódnak nehézségei, szerintem már egészen megszokta a dolgot. Russellel azért egész jó dolga van személyes tér tekintetében, mert a fiú eljárós, szóval nem sokszor zavarja Liamet jelenlétével. Ha pedig Liam félre tud vonulni és senki nem piszkálja, az neki már bőven elég személyes tér.

Próbált valaha tenni valamit a hadarás ellen?

TimMac: Fiatalabb korában mindig szekálták ezzel, hogy mennie kéne logopédushoz, így most már gáznak érzi, ha elmenne, pedig objektíven nézve ő is belátja, hogy erre lenne szüksége.

Voltak valaha barátai? Hogyan és kikkel töltötte a gyerekkorát?

TimMac: Sosem volt kifejezetten társasági ember, hamar megtanult jól ellenni magában is. A szülei elég elfoglaltak, így a nagyszülei gondjára volt bízva kiskorában, és az unokatestvéreivel együtt nőtt fel, akik mindig ott voltak neki, így nem alakultak ki egészséges baráti kapcsolatai mikor iskolába került. Aztán mikor elválasztották őt unokatestvéreitől, magában maradt, amihez egy idő után hozzászokott.

Miért kezdett blogolni? Fűződik hozzá valamilyen háttérsztori?

TimMac: Megelégelte, hogy senkinek nem tudja elmondani a gondolatait a hadarás miatt, és rájött, hogy írásban tudja leginkább kiküszöbölni ezt a problémát. Így azokat a gondolatokat, amiket nem tudott szóban megosztani másokkal, leírta, majd a serdülőkorral érkező végtelen igazságérzettől vezérelve úgy döntött, hogy megosztja a gondolatait a világgal, mert azok igencsak értékesek, így jutott el a mostani blogolós formához.

Bradley első látásra nagyon lelkes pályakezdő tanárnak tűnt, de most úgy látszik, mintha egyre több lenne a csalódás az életében – és a múltjában. Nehéz neki az iskola és a magánélet között egyensúlyt találnia?

TimMac: Tényleg lelkes pályakezdő tanár, akinek voltak traumái a múltban, amikről egészen eddig nem beszélt, viszont az idő, amíg magában tartotta ezeket, nem vált előnyére. Igyekszik különválasztani a munkát a magánéletétől, de nem kizárt, hogy a történet során eljut olyan lelki állapotba is, mikor már ez kihat tanári szereplésére is. De valószínűleg akkor inkább szabadságot fog kérni, hogy rendbe szedhesse magát.

Szeretne valaha saját gyerekeket? A pedagógusok gyakran a tanítványoknak szentelik az életüket.

TimMac: Nem veti el ezt a gondolatot, viszont ő úgy van vele, hogy mindent szépen sorjában. Először tehát barátnőt szeretne, olyat, akivel el tudja képzelni az életet közösen, majd eljutnak apró lépésekkel odáig, hogy talán szóba jöhet a baba is. Viszont egyelőre már a barátnő témánál elvérzik a dolog, így a gyerek téma is eléggé odébb van még.

Milyen iskolaigazgató lenne belőle? Mit csinálna másképp, mint Hauser?

TimMac: Csapnivaló. Hausernek igazat adok abban, hogy a tapasztalatot nem lehet lelkesedéssel pótolni, ráadásul Bradley még tanárként is pályakezdő, nem sok esélyt látok rá, hogy igazgató legyen belőle. Ha viszont egyszer mégis valami elmebeteg kinevezné, biztos lazábbra venné a figurát, mint Hauser, aztán lépésről lépésre eljutna a felismerésig, hogy kevesebb fegyelemmel nem lehet dolgozni, mint amennyivel Hauser tette, szóval a végén valószínűleg hasonlóan csinálná, mint a nő.

Spencer elég népszerű, úgy látni, hogy kevés kivételtől eltekintve mindenki kedveli – vannak szorosabb barátságai is, vagy inkább mindenkivel csak jóban van?

TimMac: Nem mondanám, hogy mindenkivel jóban van, inkább csak nem előítéletes senkivel szemben, és ha nyitnak felé, nem zárkózik el semmitől. Egyébként szerintem inkább a szorosabb barátságok jellemzik. Nem tudom, ki mennyire ért ezzel egyet, de pl. Kittyt közeli barátjának érzem, és Liam is egészen közel áll a szívéhez.

Akit sokan szeretnek, annak nyilván irigyei is vannak. Neki is akadnak ellenlábasai?

TimMac: Szerintem elég, ha annyit mondok: Rose. Én tényleg örülök az ő megjelenésének, Spencer túl tökéletes lenne, ha mindenki imádná őt, és biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben is lesz olyan, aki nem ért egyet a döntéseivel.


Kérdések Matthez

A Tintavér illusztrátorához

 

Melyik a kedvenc forgatási helyszíned, ami eddig szerepelt?

Matt: Nem csodálkoznék magamon, ha kinti jelenetet mondanék, hiszen imádom a természetet. Olyan döntés áll előttem, mint amikor megkérdezték a kollégáim, milyen szériával forgatnék legszívesebben, és mai napig nem bántam meg, hogy a Sims 4 mellett döntöttem, mert egyszerűen csodálatosak a tájak, arról nem is beszélve, hogy a különböző évszakok mutatóssá varázsolták a környezetet. Természetesen van választék az épületeken belüli szobákból is.

 Hogyan születnek a helyszínek, letöltéssel vagy építéssel?

Matt: Mivel a történet főtémája a gimnázium volt, ezt TimMac hetekig építette. Igen, egytől-egyig a hatalmas gimnázium az ő nevéhez fűződik, és minden szükséges és kedvcsináló szobát ő alakított ki: tanterem, számítógépterem, írókör, újságkészítő szoba, igazgatói szoba, gamer klub, botanikus hely, előadóterem, mosdó és még sorolhatnám. Még egy érdekesség, hogy mindez egyedi tartalom nélkül lett elkészítve az eddigi megjelent kiegészítőkkel. Sokszor kikérte a véleményünket egy-egy helyről, és kérdezte is tőlünk, hogy milyen kívánságunkat teljesítheti még. Úgymond elméletben közösen alkottuk a gimnázium tervrajzát, amit TimMac megvalósított. Meg voltunk elégedve vele, és nemcsak forgatás, hanem az írás terén is ki tudtuk használni a különböző helyiséget. Az előző kérdésre válaszolva, nem tudnék kiválasztani olyan helyet, ami a kedvencem lenne. Mindegyiket nagyon szeretem.

Nem egy tipikus gimis történet, ahol négy fal között szerepelnek a diákok, betekintést nyerhetünk egy-egy szereplő életébe, és láthatjuk a szép házaikat. A Springer család megengedhette magának, hogy Ruby felépítse a házukat a legjobb fekvésben, ahol a vitorlások lavíroznak mellette a folyón.

Vannak olyan házak, amiket – idő hiányában vagy az író meg akarta kímélni magát a sok munkától – a készítőktől kölcsönöztünk, mint például Morgan vagy éppen Ethan otthonát. Az utóbbi érintetlen maradt, kivéve Ethan szobája, mert azt akartuk elérni, hogy magát a szobát határozza meg Ethan stílusa.

Ezen kívül felépült TimMac keze által a kollégium, ahol Liam, Russel, Gil, Lennie, Morgan és még több diák lakik. Spencer jelenetében feltűnt az uszoda, amit szintén ő épített.

Előfordul, hogy az írás úgy adódik, hogy a meglévő szobában át kell rendeznem a tárgyakat, vagy amikor Bradley elmegy barátjához, Jared munkahelyéhez a 48. részben, amivel ihletet adtam TimMacnek az íráshoz. Amivel sikerült bajba rántanom magam, mivel eredetileg keresni akartam egy egyedi házat és kiderült, hogy nem létezik olyan, így felépítettem az első épületet ennek a résznek, amire büszke voltam.

Van valamilyen vicces történeted a forgatásról?

Matt: Legelső részben, amikor Ethan megtudott egy titkot Tylertől, és kénytelen voltam utasítani őt, hogy megverje Robot, és a nem várt pillanat után Rob kiütötte Ethant. Szegény Ethan már Mortified hangulatot kapott, vagyis megalázva érezte magát a tömeg előtt. Csak harmadik verekedés után sikerült megfordítani a nyertest. 😀

Abban a részben, amikor Ethannak el kellett játszania a Rómeó és Júlia történetet Jennával a színjátszó körben, már sokadik rész után kiismertem a különböző interakciók animációját. Néhány kóddal próbáltam megríkatni Jennát, hogy el tudjak kapni két fontos animációt, csak a gond az, hogy nem jött elő a sírás interakció. Ha más megoldás nincs, gondoltam egy drasztikus megoldásra, és a suliban tartózkodó szereplők közül az egyiket megöltem, hogy mindenki kapjon egy gyászos hangulatot. Sikerült, kivéve Jenna esetében… Hihetetlen, hogy ennyire alkalmatlan a szerepre, még hogy Júlia legyen? 😀

Egy jelenet végéhez szükségem volt még egy képre, és mindjárt vége volt a forgatásnak, de a szereplők úgy döntöttek, hogy tönkreteszi a munkámat, mert átöltöztek a téli ruházatukba, és kimentek nézni az első havat, pedig valójában ősz volt. Nem sokkal később szakadt az eső, és olyan hatalmas villám volt, hogy máris befelé menekültek. Így ni! 😀

A Springer család vendégekkel meglepetés bulit rendezett Margaretnek (Robert anyja) a konyha és nappali közös helyiségében. A forgatás szünetében John szabad akaratával (Robert apja) úgy döntött, hogy leül pihenni és nem várt alkalmat kapott Franktől. Igen, jól látjátok, és az arcuk alapján olyan, mintha belekényszerültek volna a szerepükbe, és meg kellett tenniük az adott cselekvést.

Ethannek a kémialaborban kísérletet kellett elvégeznie a tanár elmondása szerint, de nem úgy sikerült, ahogy kellett volna, és kormot kell adnom rá. Úgy döntöttem, hogy kóddal rá irányítom a villámcsapást, és a tanára megijedt, majd kimenekült a szertárból.

Nem kimondottan vicces, de ha minél több szék van egy szobában, annál jobban kínoznak engem a simek. Állva kellett beszélgetniük, és a 4. széria újdonságának köszönhetően eszmecsere közben automatikusan leültek random székre, és igyekeztem gyorsan kilőni ezt a cselekvést és helyreállítottam, ahova kellett állniuk. Ám, ezalatt jobbnál jobb „bugok” jelentkeztek, mint például amikor Kitty leült, majd felállt a kijelölt helyre, közben Adrian is elment elfoglalni a széket, közben a lány feje elfordult, és annyira ideges volt, hogy kiesett a pupillája. Ehhez hasonló történt Bradleyvel; száját takarta el, és úgy fogta el a rémületet, hogy a karjait lehetetlenül sikerült beolvasztania a saját testébe.

Sokszor használom a Tab gombot a legjobb fotózás kedvéért, és váratlanul beleláttam a simek belső szerveibe, vagy éppen Angela a szemüvegével megkoronázta Ethant.

Mit gondolsz a karakterekről? Ki a kedvenc, kit nem szeretsz?

Matt: Ez nagyon nehéz kérdés, és nem tudnám kiemelni a szereplőket, mert mindenki életében érdekes történetek zajlanak. Az a jó, hogy különböző személyiségeket, tulajdonságokat ruháznak át, és mindenkinek van valamilyen családi (vagy baráti) háttere, ami felkelti a figyelmemet, és megvan a saját bajuk, amiről az olvasó magára ismerhet. Át tudnám érezni Liam helyzetét, néha be tud csavarodni a nyelvem, és mintha a régi énemre emlékeztetne a félénk oldala. Ám nem sokáig tartott az elszigeteltsége, elkezdett barátkozni Spencerrel, ami nagyon jó, mivel Spencer észrevette Liam hadarását. Innentől kezdve szégyen nélkül kommunikálhatnak egymással, és nekem az volt a legkedvesebb jelenetük, amikor Spencer küldött neki üzenetet az okostelefonján, hogy nincs semmi baj, mindenkivel megesik. 🙂 Feltűnt, hogy Spencernek igenis sok barátja van, Kittyvel szokott összedolgozni valamilyen projektben, amit szívesen elvállalnak. Én úgy gondolom, ők tudnak hatékonyan együttműködni, mivel Kitty szereti határozottan, magabiztosan kitűzni a céljait maga elé, így talpraesetten tudja megoldani az élet gondjait.

Rob évek óta ismeri Kittyt, nagyon jó a kémiájuk, mivel a srác barátságos és néha ironikusan tudott beszélni bárkivel, főleg szeretik testvéreivel egymás vérét szívni. 😀 Ethant hamar megszerettem, ahogy jobban megismerhettük a családi hátterét, valamint a kontrollálhatatlan düh okát, így nem csoda, hogy idáig vezetett a csonka élete. Azt kezdte érezni, hogy Bradley mintha próbálná támogatni Ethant, és igyekezett motiválni őt, hogy mi az élet értelme. Benne szeretem, hogy próbál optimistán gondolkodni és beszélni, de pályakezdőként nehéz beindítani a tanári karrierjét, és mégsem úgy alakult az élete, ahogy szerette volna. Nem elég bajlódni a barátaival, már az igazgatónőnek is meggyűlt a baja az irodalomtanárral. Főgonosznak tűnik Hauser, de mégsem az, mivel vasszigora van, és igyekezett rendet teremteni a suliban, ahogy a diákok között is. A szerencsétlenség Morgant is elérte, sőt reménytelen romantikusként nem tudott mit kezdeni magával, hogy kibe akarna szerelmes lenni, így mondhatjuk, hogy szerelmi háromszög alakult ki.

Néhány mellékszereplőt is hamar megszerettem, és igaz, egyelőre nagyon keveset tudunk Angeláról és Rose-ról, de a jövőbeni történések alapján nagyon jónak ígérkeznek. Már a történet indulásakor megvolt Gina és Eric karaktere, és amikor szóba került a szereplők megjelenése egyik-másik újságkészítő jelenetben, Ruby rám bízta, hogy megalkossam a statisztákat a kép kedvéért, és neki annyira megtetszettek, mert illettek a szereplői leírására. Így született Gina és Eric karaktere.

Ezen kívül az írók kérését teljesítettem a simek megalkotásával: Bradley barátai (Duncan, Jared, Olivia), Miles (Tyler egyik barátja), Sidney (Jenna barátnője), Collin (Spencer egyik „ellensége”). Meg voltam elégedve Jared külsőjével, ami TimMacnek is nagyon megtetszett. A lányoknál pedig Sidney karaktere volt, amit a legjobban sikerült megalkotnom.

Nagyon kevesen tudják arról, hogy a 2. részben szerepeltek az írók és az illusztrátor a háttérben, amikor Spencerrel és Kittyvel beszélgetett Fay a jelenlétében. Csak 10. rész után árultam el a kollégáimnak, hogy becsempésztem egy apróságot a siménünkről. 😀

Van olyan kép, amit nagyon szerettél, de valami baki miatt nem rakhattad bele a véglegesbe?

Matt: Igazából nem sok képem van, amit szerettem volna betenni a részekbe, mivel a szöveg olvasása és felosztása után határozottan olyan képeket szeretnék elkapni. Azért néha érdekes animációt képesek produkálni. Ethan és Tyler bajba került és szembe kellett nézniük az igazgatóval. Ethan annyira vigyorgott, hogy nem csak magának, hanem az ellenségének is kapott büntetést. A kelleténél ijesztőbb mosolyt akasztott rá, és így más kép került a véglegesbe.

Az már komoly fejlődés, hogy röhögés nélkül le tudtam forgatni Spencer jelenetét, mikor kénytelen volt meztelenül mászkálni haza. Mire végeztem az utolsó képével, ott állt a bokor mögött a hideg időben, és annyira megsajnáltam őt. Nahát, Morgannek nem illene kiröhögni őt, de végül megtette, és ez se került bele, mert nem a szöveg szerint szerepelt.

Melyik írót melyik jeleneténél szidtad a legjobban? 

Matt: Játsszunk egyet, hogy kire gondoltam. 😛 Aki túl sok eseményt adott a szereplőinek, de ettől izgalmasabb a történetük, és nem csak a gimnázium négy fala között ácsorognak. Wes randira hívta Morgant a kávézóba, Morgan és Gil elment jégkorcsolyázni a pályára. Focipályára vitt pár szereplőt, és még sorolhatnám, és naná, hogy jövőben is lesznek kihívások. Igazán nem bántam meg, hogy dolgozhattam velük, és tudják, hogy mindig megoldom a lehetetlen kéréseiket is. 😉

A másik érdekes kihívás volt számomra, az hogy több mint 10 simmel kellett összedolgoznom egy helyen. Gyorsan repült az idő a történetben, így jóval többen jelentkeztek az írókörre. Légy büszke, Bradley! 😀 Nem könnyű összehangoltan különböző animációkat elindítani a simeknek, tehát nem indokolatlanul gesztikulálnak, lecsukódnak a szemeik, és még több apróságot tudnék mondani. Nehéz az élet, akinek magasak elvárásai és maximalista. 😀 Nem ebben a jelenetben voltak a legtöbben, hanem a Spencer egyik jelenetében, amikor versenyezett a magánsulisokkal. Összesen 24 simet alkalmaztam, legalábbis maximum ennyi simet engedett létrehozni a játékba, és ott se volt könnyű. 🙂

Melyik volt a legnehezebb jelenet, amire büszke vagy, hogy megoldottad?

Matt: Igyekeztem egyedi tartalmak nélkül forgatni, de vannak dolgok, amiket lehetetlen megvalósítani, ha nagyon szeretném élethűen visszaadni az illusztrálást.

Sims 4-ben nincs lehetőség autót vezetni, ahogy beülni se a munkahelyi kocsiba, vagy éppen felszállni a buszra. Morgan jelenetében, miután elköszönt Westől, felszállt, majd patakban folyt a könnye. Mivel a moveobjects kód nem hat a simekre, így másképpen kellett gondolkodnom, hogyan lehet felültetni a buszra, arról nem beszélve, hogy ha a simre elhelyezzük a tárgyat, akkor elállnak a helyükről. Így bosszantó, hogy szépen bepózolnak, aztán elszáll a munka, ha rossz helyre rakod az objektumot. Hála az új funkciónak a Sims 4-ben, hogy van lehetőség az adott tárgy pozícióját állítani magasabbra (vagy alacsonyabbra), mintha felült volna a buszra. Olyan széket kellett keresnem, aminek nincs támasztéka, így nem fog látszódni a fotón. A buszt pedig a telken belül lehetett letenni. Ezt a két képet csak képszerkesztővel lehetett megoldani, és játszottam a fény-árnyékot, hogy úgy tűnjön, mintha a buszon ült volna.

Ethan nagyija a kék gyűrűjét kereste a tóban az unokájával. Szintén moveobjects kód nélkül kellett megoldanom, és szerencsére a teleport szobor segítségével letettem két szereplőt és azon lepődtem meg, hogy képesek voltak járni és nem teleportáltak ki automatikusan. Innentől kezdve már könnyű volt beállítani az animációjukat és nagyon büszke voltam, hogy megoldhattam. 🙂

Mennyi idő egy-egy részt leforgatni?

Matt: Függ a rész hosszúságától, az adott írás megvalósítási bonyolultságától. Ha két könnyebb jelenetet kapok, az kevesebb mint 1 óra alatt elkészül betöltési idővel együtt. Mivel hatalmas a gimnáziumi telek, telis-tele tárggyal, eléggé megizzasztja a gépet. A fenti kérdésben felsorolt nehézség, ami gondolkodási időt tartalmazott.

Hogy viszonyulsz a digitális utómunkához? Például inkább berakod PhotoShoppal a dolgokat, vagy nekiállsz keresgélni simses oldalakon, hátha van olyan tárgy?

Matt: Kétféle módszert alkalmaztam, és vannak olyan képek, amiben mindkettőt összevegyítettem. Olyan tárgyak a szöveg szerint, amik nem találhatók a játékban, így letöltöttem hozzá például a füves zacskót, ami valójában a száj szélére volt kirakva (ne kérdezzétek, hogy miért :D) és nem tudnám kézre parancsolni a cuccot, így a képszerkesztővel ügyesen megoldottam, vagy éppen Ethan nagyija gyűrűjét kezébe vette a szereplő az idősek otthonában.

Megmondom őszintén, nem sok az animáció, amivel talajon lehet ülni, feküdni vagy hajolni, így néha besegítenek a külső pózok a kép kedvéért.

Néhány részben elmélkedős részletek is megbújnak, ezekhez igyekeztem változatos képeket gyártani, és az adott szereplő mellé kivetítettem a gondolatait, például amikor Ethant megrohamozzák a gyerekkori emlékek vagy Robban a szorongásos helyzetben kavarognak a rossz gondolatai, így nemcsak az olvasás szórakoztató, hanem a képek is élvezhetővé teszik a történetet.

***

Bízunk benne, tetszett az interjú, és megtudtatok belőle pár hasznos kis infómorzsát!

Ha pedig még nem tudod, mi az a Tintavér, de kedvet kaptál az olvasásához, vagy a félbehagyott történetet folytatnád, itt megteheted!

Interjú Zsófi26-tal – La media naranja

“Egy könyvkiadás után sem lógsz be éjjel a könyvesboltba, és téped ki az összes példányból azt az oldalt, ami mégsem tetszik benne.”

Picture
Kémeink jelentették, hogy éppen túl vagy egy jól megérdemelt nyaraláson. Hogy érzed magad? Pihenés, szórakozás, minden megvolt? 🙂
Köszönöm az érdeklődést, hááát. Idén még csak 3 szabadnapom volt, úgyhogy rám fért már egy hét pihenés. Vagyis fért volna… Most már 7. éve barátokkal töltöttünk egy egész hetet a szüleim balatoni nyaralójában, és inkább volt ez tömény szórakozás, mint pihenés. Hajnalban feküdtünk, de korán keltünk a meleg miatt. Szóval most jön egy hét munka, pénteken Punnany Massif koncert, aztán jól kipihenem a pihenést :).

Jól hangzik, hogy még rá is pihenhetsz majd! 😀 Arra az időre esetleg szánsz valami kreatívat is, (például az olvasók örülnének történeten kívüli „La Media Naranja” részeknek a Mini Tales rovatba), vagy teljesen kiszorította a munka az életedből az alkotást?
Én még a szüleimmel lakom (még fél évig biztosan), akik a következő hónapot szintén a balatoni nyaralóban fogják tölteni, szóval lesz időm magamra. Nem tudom miért, de jobban megy az írás, alkotás, ha egyedül vagyok, vagy csak a barátom van mellettem. Pedig a szüleim sem zavarnak, általában külön szobában tartózkodunk, de talán van bennem némi korlát, ha itthon vannak. Mindenképpen szeretnék beiktatni legalább egy hétvégét, amikor csak írni fogok. Valószínűleg vagy egy mini tales részt, vagy a már régóta a fiókban porosodó irományom harmadik részét. Nagyon sokat dolgozom, ami nem baj, hiszen pályakezdőként minél több tapasztalatot kap magára az ember, annál jobb, de persze ennek ára van, jelen esetben a drága időm.

Ez remek hír, felcsillant a szemem! Vannak esetleg kiszivárogtatható információk valamelyik írásról? Ötletek? Tervek? Esetleg egy cím?
A mini tales ötletem a Narancs utáni életben játszódik, ennyit biztosan elmondhatok, de ígérni semmit nem tudok. 🙂 A saját írásom első változatát te Brigi, és Manyó annak idején már olvashattátok, de azóta az is sokat változott. A fejemben már lezárt trilógia. Valószínűleg senkinek nem spoilerezek, ha címszavakban leírom miről szólnak, ugyanis nem látok rá sok esélyt, hogy valaha megjelenik valahol. Az iromány címe “Made in Hunnada”, főhőse Molly, egy félig kanadai, félig magyar lány, aki visszatér szülőföldjére, és egyedül próbál meg egy féléven át megállni a lábán egy budai gimnáziumban, végzősként (ez már elkészült, 200 oldalas :D). Ennek folytatásában egy baráti nyaralás a központi helyszín, ahol előkerülnek minden párkapcsolat első komoly problémái, mint a bizalmatlanság, füllentések és féltékenység. A végső részben pedig már a diplomázás előtt találjuk magunkat, ahol főhősünknek meg kell tanulnia egyensúlyozni a munka, az iskola és a szerelem között, nem kis feladat.

A mini folytatására egész biztosan ráharap mindenki, aki a Narancsot szerette. A másik írás következő részeit pedig remélem lesz lehetőségem elolvasni. Molly történetét egyáltalán nem kívánod publikálni?
Kívánni kívánnám, de egy könyv kiadásához vagy kapcsolatok, vagy pénz kell. Most pedig ezeknek híján vagyok, így ez a jövő zenéje. Ha lenne rá lehetőségem természetesen kiadatnám annak ellenére, hogy nagyon sok megtörtént esemény található a könyvekben, arról nem is beszélve, hogy gimnazistaként volt egy nehéz időszakom, ahol ennek megírása közrejátszott a továbblépésben. Szó szerint a szívem, a lelkem, az életem tettem azokba a sorokba.

Ez most biztosan elszomorította azokat, akik epekedve várnak tőled egy újabb írást, de én örülök neki, hogy fiókban marad és remélem, hogy egyszer megadatik a lehetőség, hogy kézzel fogható formában is elolvashassam. 🙂 Térjünk vissza olyan vizekre, ahol senki szívét se fájdítjuk… Emlékszel még, hogy a “La Media Naranja” történetét mi ihlette meg?
Tyűha. Őszintén? Nem. Azt tudtam, hogy írni szeretnék végre egy talet és be is akarom fejezni. Én sose hagyok félbe semmit, annak idején viszont cserben hagytam az olvasóimat és személyes okok miatt nem tudtam befejezni az előző történetem. Ez mindig is zavart. Arra emlékszem, hogy eléggé unatkoztam a gyakorlati helyemen és mikor napjában 10x azt a választ kaptam arra a kérdésre, hogy “Tudok valamiben segíteni?”, hogy “Nem, köszi, foglald el magad.”, akkor el kezdtem elfoglalni magam. Megírtam az első 10 részt és felvettem a kapcsolatot újra Manyóval, akivel annak idején és most is nagyon közeli ismerősök vagyunk, és veled is. A többi pedig ment magától. Terelgettetek, hősiesen olvastátok a piszkozatokat, amit nem győzök eléggé megköszönni. Egy volt biztos, hogy magyar szereplőkkel, magyar környezetben szeretném látni a történetemet. Először is azért, mert így hitelesebb, másodszor nem szeretem, hogy a mai fiatal olvasóknak csak a külföldi sztorik jutnak. Én tinédzserként is olyan helyen akartam érezni magam olvasás közben, amit ismerek: a jó magyar tornatermet a bordásfalakkal és lepukkant kosárpalánkokkal, az ötösért kuncsorgást a tanári előtt, a kacifántos érettségit, a tök egyedi szalagavató dolgot, a hazai küzdelmeket a felsőoktatásban.

Picture
Hősiesen és lelkesen. Minden új fejezetet vártam, amint jött, le is csaptam rá. Gondolom ezzel Manyó is így volt, és később az olvasóid is… Ha jól tudom, akkor mégis csak a barátod volt a legközelebbi lektorod. Mennyiben befolyásolta ő a szerelmesek életét és tetteit? Változtattál valamit a javaslatára? Esetleg belenyúltál a cselekménybe, mikor megérkeztek az első kritikák a My Sims fórumon?
Azt tudni kell, hogy nekem – jogosan – kikötés volt a kikerüléshez, hogy minden részt beküldjek. Ha pedig már így alakult, akkor úgy voltam vele, hogy beküldöm és akármi történik, az úgy fog megjelenni. Eléggé szöszmötölős személyiség vagyok, így 8-10-szer is javítottam a történeten, cselekményen, mire elfogadhatónak találtam. Nem tökéletesnek, talán megfelelőnek. Nem változtattam semmit a kritikák miatt, de nem azért, mert ne értékeltem volna őket, hanem mert eldöntöttem az elején, hogy úgy marad ahogy van. Egy könyvkiadás után sem lógsz be éjjel a könyvesboltba, és téped ki az összes példányból azt az oldalt, ami mégsem tetszik a benne. Igen, a barátom újságíró és a hétköznapokban is kegyetlen nyelvtannáci. Persze így is maradtak pontatlanságok a szövegben, de mondom: tökéletes nincs. Ahogy az érdekességekben is írtam, ő olyannyira megutálta Flórát a hazugsága miatt, hogy felnyitotta a szemem: attól, hogy én kötődöm a szereplőhöz, az olvasók csak a rideg valóságot fogják látni, ahol Flóra hülyeségeket csinál. Úgyhogy miatta lágyítottam a karaktereken és a cselekményeken is. Nem mondom, hogy így a kedvenc szereplője lett, de legalább meg volt elégedve a javításokkal.

Teljesen megértelek, ha már készen van, akkor készen van. 🙂 Te hogy állsz a szereplőidhez? Vannak köztük olyanok, akiket esetleg valós személyek ihlettek, vagy mindenki csak megszületett a játékban és főhőssé, mellékszereplővé vált?
Sokan azt mondják, hogy a szereplők a barátaik, nekem inkább olyanok, mint a Barbie babák, mint a simek. Nemrég találtam egy 2003-as CD-t, amin volt egy The Sims 1-es fényképalbum fájl is, a képek alatt szövegezéssel. Akkor még nem volt itthon ismert a Sims Tales műfaj, én valahogy mégis műveltem. Azért a teljesen random létrehozott szereplők mellett akadnak olyanok is, akiket valós személyek ihlettek. Például Emma, az amúgy okos, humoros fiatal lány, aki akármennyire is próbálkozik, a párkapcsolatai mindig tönkre mennek. A Made in Hunnadában is van ilyen szereplőm. Ezt a karaktert a gimnáziumi jó barátnőm ihlette, akivel ugyan nem minden nap beszélünk, de sokat jelentünk egymásnak a mai napig, ha az éjszaka közepén felhívnám, hogy ássunk hullát, akkor már a taxiban ülve mondaná, hogy megyek. Ugyanígy a férfifőseim – jelen esetben Bence – mindig a barátomra fognak hasonlítani, ugyanis nekem ő a könyves pasi. Nem a kamu kigyúrt rosszfiú, aki természetesen csak az átlagos, tök semmilyen naiv kislány kedvéért lesz jófiú. Hagyjuk már. Mese habbal. Engem hamarabb vesznek le a lábamról humorral, mint egy kockahassal.

Esetleg magadat is beleírtad valahová, valakibe?
Hmmm. Nem, a Narancs esetében nem hinném. Ha valakihez hasonlítani kell magam, akkor talán Emma áll hozzám a legközelebb. Sokat beszél, szeleburdi :).

A kedvenced is ő? És ha már itt tartunk. A jelenetek közül esetleg ki tudnál emelni egy olyat, amit igazán élveztél megírni, vagy amire büszke vagy?
A kedvenc szereplőm egyértelműen Bence. Őt olyanra szerettem volna megalkotni, amilyen normális, nem feltétlenül átlagos pasit az ember lánya megérdemel :). Ezen a jelenetes dolgon gondolkoznom kell, hmmm. Azt tudom, hogy a kedvenc részeim az utolsók (3). Azokon dolgoztam a legtöbbet. Én nem igazán vagyok egyébként sose büszke magamra. A Narancsban is találok még ezernyi hibát. Talán ennek az az oka, hogy itthon sem szerették a szüleim kimutatni, ha büszkék voltak rám, így elkönyveltem magamban, hogy biztos ez a normális, majd ha Pulitzer- vagy Oscar-díjat kapok, akkor mondhatom, hogy “oké vagyok”.

Azért egy-két jelenet igen csak jól sikerült, és a poénok is ütnek, kettő be is került hozzánk az olvasók kedvenc idézetei közé. Levi, a szótárban fellelhető barom, és szintén Levi, aki hamarabb frissíti a Facebook státuszát, mint hogy közölné Emmával a tényállást. Ezek azért mindenképp olyan sorok, amikre büszke lehetsz. És ha már Oscar… Egy olvasó érdekes kérdést tett fel: Ha egy producer ajánlatot tenne, hogy filmet vagy sorozatot csinálna a Narancsból, kiket választanál színészeknek, mi lenne a dreamcast?
Köszönöm, elfogadom, egy hölgy fogadjon el minden bókot :P. Ez aztán a kérdés. Te jézus… Nehéz kérdés. Mivel gondolkodási időt nem kérnék, mert sose lenne tökéletes válasz, mondom, ami szívből jön.
Flóra – Shailene Woodley
Bence – a fiatal Milo Ventimiglia vagy Jay Baruchel
Emma – Emma Stone
Levi – Chris Pratt

Hűű, hát ők kinézetre kicsit elütnek a simektől (kivéve talán Shailene), leginkább Milo… De azért jó választás mind! A simek egyébként már meglévő karaktereid közül kerültek ki, vagy a szerepek alapján készültek el?
Shailene nekem “A fiatal, tehetséges színésznő” megfelelője, aki mindezek mellett tud átlagos, tipikus szomszédlány kinézetű amerikai csaj maradni. Milo valahogy mindig is az a rendes srác a felszín alatt beütést keltette, Baruchel pedig az esetlen, de tökéletes pasit (boyfriend). Emma Stonet nem csak a neve miatt találnám jó választásnak, hanem mert ugyanazt csinálja nőben, mint azok a srácok, akik nekem bejönnek. Nem a leggyönyörűbb színésznő, de nincs oka panaszra, mégis halálosan vicces (lásd Easy A, ami az egyik kedvenc filmem). Chris Pratt pedig nekem az abszolút flegma douchebag. A simek általában a szerepek alapján készültek el, mivel előbb írtam szöveget, csak aztán forgattam.

Picture
Nem minden színészt ismerek film szerint, ezért csak Milo és Emma leírásával tudok egyet érteni. 🙂 És mi a helyzet a címmel? Mikor jutott eszedbe? Miért pont ez? Egyáltalán hol hallottál róla?
Valami különleges címet akartam, ami nem feltétlenül utal a történetre. Nem akartam, hogy szerepeljen benne a szerelem szó, és az olvasó legyen nagyon kíváncsi rá, hogy miért is ez a cím. (Amire persze csak az utolsó részben kap választ. Kittttűnő. Ördögi tervem révbe ért. :D) A címadás nálam mindig nagyon kritikus pont, hiszen ez egy kegyetlen világ, ahol az olvasó vagy a borító, vagy a cím alapján dönti el, hogy elolvas-e valamit, vagy sem. Egyébként még a gimnáziumi spanyol órán hallottam egy lelkes spanyol tanáromtól ezt a történetet. A tankönyvünkben volt benne kifejezésként és ő egy egész tanórán át áradozott erről a mítoszról. Mikor úgy döntöttem, hogy ez lesz a végső cím, azért megkérdeztem egy több éve kint élő barátnőmet, hogy jól emlékszem-e a teljes sztorira.

És mi a teljes sztori? Persze csak röviden. 😀
Hát igen, aki a hosszú sztorit szeretné, az olvassa csak végig a tale-t :P. A lényeg, hogy a spanyol mítosz szerint mindannyian csak félemberek, fél narancsok vagyunk, mert annak idején szétválasztottak minket az istenek. Azóta keressük a másik felünket, akivel tökéletesen kiegészítjük egymást és végre úgy érezzük, hogy egészek vagyunk.

Érdekes ez az elgondolás, tudtommal más kultúráknak is megvan a maga meséje erre a “másik felem” elgondolásra. Viszont még nem hallottam szebben csengő kifejezést rá. 🙂 Sokan kíváncsiak még arra, mennyi idő alatt készült el a történet? Persze erre nem lehet konkrét választ adni, de arra igen, hogy sokáig vesződtél-e egy-egy fejezettel vagy jelenettel? A képekkel vagy a szöveggel volt nehezebb dolgod?
Azt szeretem ebben a “mesében”, hogy azt mondja, mindenkinek létezik a fél narancsa. A pattanásos tinédzsernek, a számítógépes játékfüggő huszonéves srácnak, de még a munkamániás szingli harmincasnak is. Mindenki egyenlő esélyekkel indul. Az első sorokat 2013 februárjában véstem le, piszkozatként. Szeptember végére készültem el szőröstül-bőröstül az egésszel. Az első részek rövidebbek, kevésbé részletesek – szerintem -, így azok megírása nem telt sok időbe. Tulajdonképpen maga az írás úgy egy-másfél hónapot ölelt fel, de a javítgatások… Az éjszakába nyúló javítgatások vittek el rengeteg időt. Hogy ez így nem jó, mert nem logikus, vagy nem megvalósítható Simsben, vagy lyukas, hiányos a cselekmény. A forgatásról ne is beszéljünk. Néha rémálmaimban még üldöz, amint ülök a 40 fokos panellakásban és 2 órája megállás nélkül egy jelenetet forgatok. Ha hiperszuperűrsebességű tuningolt gépem lenne, nagyon élvezném a forgatást is. Pepecselős, de szép eredménye van.

Ez biztatóan hangzik azoknak, akik még nem találták meg. 🙂 Elég gyorsan megírtad akkor, ellenben mégse mondhatjuk, hogy nem dolgoztál vele utána sokat… Beszéljünk csak a forgatásról! 😀 Ha jól tudom (és láttam is), akkor akadt egy-két jelenet, amit azért mégis csak újraforgattál. Van esetleg olyan, amit egy atom géppel ismét megpróbálnál? Persze amit ki lehetett hozni a 3-ból, a simekből és a gépedből, azt szerintem (remélem egyetértésben nyilatkozhatok az olvasókkal) mind kihoztad!
Csak azért is beszéljünk a rémálmaimról, nyilván :D. Húha. Ha elém tennének egy atom gépet, akkor kábé az egészet :D. Akkor tutira végigkutattam volna a netet még és még több tartalomért, hogy porszemnyi pontossággal fedje a fantáziámat. A leginkább újraforgatandó jelentek a kávézósok. Kellenének kintre emberek, kocsik, bentre tanulócsoportok vagy épp randizók, ebédelők. Amit tudtam azon a gépen megtettem, de nem vagyok elégedett.

Azért ne aggódj, mégse üres az a kávézó! 🙂 Elérkeztünk utolsó kérdésemhez, ami már a jövőre vonatkozik. Hogyan képzeled el a szereplők további életét? Flóra és Bence végül tényleg egybe kelnek és családot alapítanak? Dórinak lesz valaha pótpapája? Vagy ezt a kérdést inkább toljuk el addig, míg esetleg el nem készül a mini tale?
Várjuk meg a mini tale-t. Ha pedig mégsem valósulna meg, akkor ígérem, hogy írok egy “20 év múlva” elképzelést, ahogy én látom. 🙂

Szóval akkor maradunk továbbra is kíváncsiak ezen a téren! Remélem már nem sokáig! 🙂 Köszönöm, hogy ilyen kimerítően válaszoltál a kérdésekre. További jó pihenést és örömteli alkotást!
Oh, hát nekem megtiszteltetés, főleg egy ilyen okos riporter kisasszonnyal. 🙂 Mindenkinek jó alkotást, ne veszítsetek a lelkesedésből és természetesen szeressétek az adminokat :P!

Akit faggattak: Zsófi26
La Media Naranja című történet írója
Aki faggatózott: NoAngelBrigi

Interjú vercsibbel – Az Yliris-szövegség – Dermesztő hideg

“Én majdnem minden történetemhez írok forgatókönyvet, de egyébként felesleges időpocsékolás, mert a végén úgyis valami teljesen más lesz, az alapötlet viszont mindig megmarad.”

Picture
Véget ért az első tale-ed az oldalon, itt az idő, hogy kifaggassunk kicsit  „Az Yliris Szövetség – Dermesztő hideg”-ről. Az első és szinte a legfontosabb kérdés, amit senki sem úszhat meg, hogy mi ihlette a történetedet. Honnan jött az ötlet?
Az a helyzet, hogy nem tudom, honnan jött. Ezek az ötletek nekem általában csak úgy beugranak, afféle „mi lenne, ha írnék egy sztorit…” kezdéssel, és aztán szép lassan jön a többi szereplő, cselekmény kitalálása, aztán vagy leírom, vagy nem.

Ritka az olyan tale, ahol kettőnél több a főszereplő, Nálad hárman is vannak. Melyikük áll hozzád közelebb? És ki a személyes kedvenced?
Hozzám legközelebb Sarah áll, mert mindig is egy olyan barátra vágytam, mint ő. De nem ez alapján formáltam meg a karakterét, hanem ahogyan készítettem, úgy jöttek a részletei. Egyébként a második kedvencem Rebecca, mert végül is ő irányítja ezt a társaságot, tehát én egy abszolút vezető személyiségnek formáltam meg.

Nitát az is érdekli, ha már a szereplőknél tartunk, hogy valamelyikük akár belső tulajdonságait, akár a külsejét tekintve hasonlít-e Rád?
Belsőre nem igazán hasonlít rám egyik szereplő sem, külsőre talán Sarah és Rebecca „keveréke” vagyok.

Picture
Beszéljünk egy kicsit a megvalósításról is. Mennyi ideig munkálkodtál a történeten?
Amikor elkezdtem írni a történetet, elkészítettem a karaktereket és a helyszíneket, akkor olyan napi fél – egy órát dolgoztam vele. Aztán volt egy nagy szünet a munkában, amikor nem tudtam időt szakítani az írásra, meg túl fáradt is voltam, úgyhogy ha akartam volna, sem tudtam haladni vele. Viszont amikor vége volt a szünetnek, akkor körülbelül a kilencedik rész elején voltam, tehát utána viszonylag gyorsan be is tudtam fejezni. Tehát körülbelül három hónapba telt a megírása és a leforgatása.

Milyen módszer szerint dolgoztál? Először megírtad a részeket valamilyen forgatókönyv/vázlat alapján, aztán forgattál hozzá képeket, vagy fordítva, előbb forgattál, utána írtál hozzá szöveget?
Én majdnem minden történetemhez írok forgatókönyvet, de egyébként felesleges időpocsékolás, mert a végén úgyis valami teljesen más lesz, az alapötlet viszont mindig megmarad. Hogy bebizonyítsam, a forgatókönyv szerint négyen lettek volna, a történet karácsonykor kezdődött volna, és kutyáról még szó sem volt. 🙂 Dolgozni pedig úgy dolgoztam, hogy egyszerre volt megnyitva a Word és a Sims is, és egyszerre írtam és forgattam. Sokak szerint ez nem ajánlott, de én így szeretek írni.

A cselekményen és karaktereken való ötletelést, a részek írását vagy az illusztrálást találtad nehezebbnek? Ez a kérdés Theától érkezett.
A cselekmény pikkpakk megvolt, a karaktereknél csak annyit változtattam, hogy a számuk négyről kettőre csökkent (Bronco történetét menet közben találtam ki), hogy könnyebb legyen forgatni. Az illusztrálás volt a legnehezebb, mivel ezerfelé kellett figyelnem, a forgatás közben a gondolataim ilyenek voltak: „ez ide fog érni időben, ha elég messze rakom? Ez itt hogy áll, várok egy kicsit, hátha vállalhatóbb pózt vesz fel. Ennek gumiból van az arca? Nem jó, látszik a kristály…”.

A tale-ed címében szereplő „Yliris” szó mindig is érdekelt, hogy van-e valamilyen jelentése, vagy tényleg névgenerátor segítségével alkottad meg ezt a szót.
Nem, semmilyen különleges jelentése nincsen. Egyszerűen csak arra gondoltam, hogy kéne egy jól csengő epikus név, úgyhogy felmentem a névgenerátor oldalra, és ezt választottam. A szereplők azért teszik ugyanezt a történetben, mert nem akartam egy elcsépelt érzelgős sztorit a név köré. Egyébként Sarah megjegyzése, az „olyan, mint egy érc neve”, megfordult a fejemben, és már majdnem tovább keresgéltem volna, de mégis ez lett.

Picture
Van abszolút kedvenc részed, amit nagy örömmel írtál? Melyik az, és miért?
Kifejezetten kedvenc részem nincsen, mindegyiket úgy írtam, mint a másikat. Amit szerettem írni, az az ötödik és a kilencedik rész, az illusztrálás miatt, egyrészt, mert ezt a kettőt volt a legkönnyebb illusztrálni, másrészt, mert az ötödik részben egy teljesen új szereplőt kellett bevonultatnom a történetbe, és ahogyan a többit, őt is menet közben találtam ki, és a végére talán az övé lett a legszínesebb háttérsztori.

Ha újrakezdenéd a történetet, változtatnál rajta valamit?
Ha csak erről az évadról van szó, akkor igen, az illusztrálásba, ha lehet, még több időt fektetnék, de a fogalmazáson, a szereplőkön és a cselekményen nem változtatnék semmit, szerintem az jó úgy, ahogyan elsőre megírtam.

Szinte mindegyik kérdést feltevő olvasónkat foglalkoztatja a kérdés, hogy tervezel-e folytatást a tale-edhez. Ha pedig nem, dolgozol-e jelenleg valamin, várható-e Tőled még valamilyen alkotás a közel jövőben?
Igen, már készül a második évad, egyébként, ahogyan elmentettem az első évad utolsó részét, még ki sem léptem a Simsből, csak nyitottam egy új dokumentumot, és elkezdtem írni a második évadot. Most éppen a nyolcadik rész közepén járok. Az első részt úgy fejeztem be, hogy egyáltalán nem tudtam, hova folytassam, és kellett pár nap, hogy kitaláljam.

Picture
Figyelemmel kíséred az oldal tale-jeit? Vannak kedvenceid?
A tale – ket nem igazán olvasom, a régebbi MySimses oldalról a kedvencem a Holdfény, mert nagyon szeretem a fantasyt, ráadásul még nem igazán láttam történetben virágsimeket. Az újabbak közül csak a Tükörkép első évadát olvastam el, de az is tetszett.

És ha már kedvenceknél járunk, van kutyád? (Ha igen, mi a neve, mit kell róla tudni.)
Van, és minő egybeesés, félig alaszkai malamut. 🙂 Innen is jött az ötlet egyébként Bronco fajtájához, úgy tudom, ez a fajta bírja legjobban a hideget. A kutyánkat Vacaknak hívjuk, és szerintem még Houdinit is lekörözné szökésben. Elég öreg, de ez nem látszik rajta, bár nem tudom, mi jelzi a kutyáknál az öregséget. A miénk csak összement egy kicsit🙂

És a végére még egy kedvenc évszakos kérdést is bedobnék. Bár lehet, hogy tévedek, de szerintem nem véletlenül kapcsolódik a tale-ed a télhez. Milyen jól hangzott ez most. 😀 Szóval, melyik a kedvenc évszakod?

Konkrét kedvenc évszakom nincs, nyáron a telet várom, télen a nyarat, 🙂 a telet azért szeretem, mert mindig elbűvöl, olyan gyönyörű, persze csak ha van hó. Lehet, hogy ezért van az, hogy a történetemben nem túl kevés, hanem túl sok a hó. A nyarat pedig azért, mert ilyenkor mindent lehet csinálni, amit télen nem.

Nagyon szépen köszönöm, hogy időt szántál erre az interjúra, sok sikert a második évadhoz! 🙂

Akit faggattak: vercsib
az “Az Yliris Szövetség – Dermesztő hideg” című történet írója
Aki faggatózott: Etti