Angyali történetek

2020.11.29., vasárnap, délelőtt 11 óra
Angyal vagyok. A mi feladatunk az, hogy vigyázzunk az emberekre, és segítsünk nekik a bajban. Az adventi időszakban a küldetéseink száma megsokszorozódik, ugyanis a főnökeink, vagyis az arkangyalok szeretnék biztosítani, hogy földi pártfogoltjaink minél jobban fel tudjanak készülni az ünnepekre, és meghitt hangulatban ülhessék meg őket. Engem idén Boldogújvárosba küldtek.

A kedves kisvárost már feldíszítették, a főtérre is kiállították a karácsonyfát. Az utcák fáit különféle lógó gömbök, kristályok és egyéb dekorációk tarkítják, és sok ház ablakán ragyognak műhóval kifújt téli minták. Már majdnem belevesztem a hely szépségébe, amikor is a zsebemben lapuló eszköz csippanása felébresztett kábulatomból. Hiszen nekem feladatom van!

A kezembe vettem a készüléket. Hogy is írhatnám le? A legegyszerűbb, ha azt mondom rá: „angyali GPS”. Ránézésre egy mobiltelefonra hasonlít, viszont képes megmutatni, hogy hol vannak megsegítésre váró emberek, és az utcákat is jelzi. A legközelebbi pötty épp most állt meg valahol a közelben. Nem tartott sokáig megtalálni, ki lehet az. Úgy tűnik, a hirdetőtáblánál álló kisfiúnak van rám szüksége.

– Ez volt az utolsó plakátunk – szólalt meg az anyukája. – Ideje lesz hazamenni.
– Szerinted előkerül valaha Brúnó kutyus? – A gyerek hangja remegett, a sírás határán volt.
– Egészen biztosan – nyugtatta meg a nő. – Ha valaki megtalálja, fel fog hívni minket.
– De mi van, ha… ha… – Végül nem folytatta. Gondolatot olvasni nem tudok, de vannak elképzeléseim arról, milyen egyéb lehetőségek juthattak eszébe. Az idősebbik talán túl bizakodó, vagy csak szeretné a fiát megkímélni, de ha valamiért nem járnának sikerrel, akkor még nagyobb lesz a csalódás. De mégis mi az, hogy nem járnak sikerrel? Hiszen pont ezért vagyok itt én! Megteszem azt, amire mások nem képesek, és visszahozom azt a kutyát. Nem hagyom, hogy a kisfiúnak szomorkodnia kelljen miatta.

Vetettem egy pillantást a képre, amit kitűztek a táblára, majd utánuk mentem. Mi általában láthatatlanok vagyunk az emberek számára, csak akkor fedjük fel magunkat, amikor mindenképp szükséges. Most sem volt másképp. Észrevétlenül haladtam a nyomukban, s egészen hazáig követtem őket.

Ó, szóval itt laktok.
Egy szép, kis házikóhoz értünk, nagy udvarral. Odakint hinta és homokozó várja, hogy majd tavasszal újra játsszanak rajta, és egy kutyaház áll üresen, közel a bejárathoz. Ha szeretnénk, hogy gazdája újra elfoglalja, ideje nekiállni a nyomozásnak. A két családtagtól, hiába voltam velük egész úton, semmi hasznosat nem tudtam meg, csak annyit, hogy a fiút Barnabásnak hívják. Talán ha beszélgetnék az állatokkal, ők többet tudhatnak a szökevényről.

A szomszédjuktól elválasztó kerítésen túl meg is láttam valakit, aki segíthet. Egy nagy, öreg kutya volt, nyakörvébe belevésték a nevét: Hektor. Közelebb mentem hozzá, és megszólítottam.
– Szia, én Aurora vagyok, egy angyal – mutatkoztam be. – Te pedig Hektor, ugye?
– Mit akarsz? – morogta szűkszavú, nem túl kedves válaszát.
– Nem szeretnék zavarni, csak egy kis segítségre lenne szükségem.
– Jaj, mindig van valami, ami miatt nem pihenhetek nyugodtan – morgolódott és sóhajtozott.
Már épp bocsánatot akartam kérni és békén hagyni, más információforrást keresve, de ő előbb megszólalt.
– Na, gyorsan bökd ki, essünk túl rajta. És akkor végre nekem is nyugtom lesz, és te is tudod csinálni, amit szeretnél.

Ennél jobb alkut ki sem találhatott volna. Örülök, hogy nem nehezítette meg a dolgomat.
– Szóval… az a helyzet, hogy én Brúnót keresem, Barnabás kiskutyáját.
– Ó, azt a kis vakarcsot. Ki nem állhatom, folyton tele van energiával, és nyaggat a butaságaival. A múltkor például azt kérdezte, hogyan tudnak repülni a felhők, ha nincs szárnyuk. Kibírhatatlan. Ezek szerint most sem lesz sokáig nyugtom tőle, igaz?
– A gazdája nagyon szomorú, amiért elveszett. Esetleg nem tudod, hogy merre mehetett, vagy hogy hogyan szökött ki?
– Napok óta arról beszél, hogy érdekli, milyen lehet a külvilág. Vajon kik élnek még a városban, meg mi lehet a városon túl. Azt mondta, nem fél semmitől. Fiatal még, és meggondolatlan. Pénteken, amíg a felnőttek munkában voltak, a kisfiú pedig iskolában, ásott egy lyukat a kerítés alá. Akkorát, amin pont kifért.
– Értem. És szeretett itt lakni?
– Persze. A gazdi volt a mindene. Lehet, hogy bajba került, vagy eltévedt, máskülönben szerintem visszajött volna.

– Köszönöm a segítséget. Azt esetleg nem tudod, hogy merre indult?
– Arrafelé – mutatott mancsával az egyik irányba. – De Bonifác nagyobb hasznodra lehet.
– Bonifác? – kérdeztem vissza az ismeretlen név hallatán.
– Egy kerge kandúrmacska. Nagyon szeret minket bosszantani, főleg a hozzám hasonló, vén ebeket. Na, meg házról házra jár, hízeleg az embereknek, akik etetik, annak ellenére, hogy van egy családja, akik gondoskodnak róla.
Szóval ez a macska segíthet nekem megtalálni Brúnót. Már csak egy kérdés van hátra:
– Hol találhatom Bonifácot?
– Ki keres engem? – kérdezte egy érdes, de a maga módján aranyos hang.
– Nem hittem volna, hogy valaha ilyet mondok – kezdett rá Hektor –, de most pont jókor jöttél.

Az újonnan érkezett négylábút is beavattam az eddig megbeszéltekbe, ő pedig készségesen felajánlotta, hogy elvezet Brúnóhoz. Vagy legalábbis megpróbálkozik vele. Efféle kalandban úgysem volt még része. Elköszöntünk Hektortól, majd útnak indultunk, még mi magunk sem pontosan tudva, hogy hová.
– Szóval, errefelé indult, azt mondtátok… – összegezte Bonifác az egyetlen ismert információt. – Mivel tegnapelőtt szökött meg, így már a szagokat nem tudom követni, keveredett más kóbor állatokéval, akik az utcában jártak azóta. Majd ha elég közel kerülünk hozzá, akkor lehet csak az orromra hagyatkoznunk. Addig másokat kérdezünk ki.

Ezt a „kikérdezést” nagyon komolyan vette, teljesen beleélte magát a nyomozó szerepébe. Ha tehette volna, minden állattal leállt volna beszélgetni, aki épp nem menekül előle, vagy nem akarja megtámadni.
– Hol voltak tegnapelőtt reggel nyolc óra és délután egy között? – vallatta az útkereszteződés közelében lakó dalmataikreket.
– Mi az az óra? – kérdezett vissza az egyik, míg a másik a farkát kezdte kergetni. Őt nem annyira érdekelte a beszélgetés.
– Én sem tudom, csak egy macska vagyok. De valami ilyesmit szoktak kérdezni a detektívek, nem? Amúgy meg gyanúsak vagytok nekem. Csak nem ti raboltátok el az áldozatot?
– Micsoda? – riadtak meg ekkor mindketten. – Miféle áldozat? Egyáltalán, miről beszéltek? – értetlenkedett most az, aki eddig inkább csak játszadozott.

– Hagyd, majd én átveszem – kértem szót, látva, hogy így nem fogunk előre haladni. – Egy fiatal, barna kutyát keresünk, aki ebből az utcából szökött meg tegnapelőtt, és Brúnó névre hallgat. Nem láttátok véletlenül?
– De igen – felelte most a komolyabbik. – Erre jött, és mi megugattuk. Irigyek voltunk rá, mert mi is játszani akartunk vele, de a kerítés az utunkat állta. Balra fordult.
– Jobbra – igazította ki a másik.
– Dehogy jobbra! Az a mókus volt, amelyik jobbra ment.
– Igen? Én fordítva emlékszem.
– Na, akkor merre menjünk? – fordultam Bonifáchoz.
– Egyenesen – válaszolta útitársam.
– Tessék? – csodálkoztam el a válaszon, ami mindkét kutya állításának ellentmondott.
– Hidd el, ismerem ezt a két tökkelütöttet. Beszélnek mindenfélét, de ha összevesznek két lehetőségen, akkor tuti, hogy a harmadik lesz a megoldás. Ráadásul az egyetlen kutyalábnyom a sárban szintén előre mutat.

Mentünk tovább, néha egy-egy háznál megálltunk kérdezősködni, és figyeltünk mindenféle apró jelre. Előbbiben inkább én, utóbbiban egyértelműen a kandúr jeleskedett. Úgy érzem, egész jó csapatot alkottunk. Hosszú idő után eljutottunk a város széléig, ahol viszont már nem tudtuk, merre tovább.
– Itt valami bűzlik – jegyezte meg Bonifác.
– Hogy érted? Csak nem valami összeesküvésre gondolsz? Nem kell mindent ennyire túlgond…
– Jaj, dehogy. Úgy értem, szó szerint bűzlik. – Bevetette magát egy bokor mögé, majd felkiáltott, illetve felnyávogott. – Itt is van! Kutyagumi! Lehet, hogy azé, akit keresünk. De ebben nem vagyok biztos. Amúgy, mi az, hogy összeesküvés?

Hirtelen azt sem tudtam, hogy fogjak hozzá a magyarázathoz, amikor egy varjú szállt a vállamra.
– Jól hallom, Brúnót keresitek, a szökött kutyát? Épp most találkoztam vele az erdőben – igazgatta meg csőrével a tollazatát, amely mintha egy kicsit hiányos lett volna egy részen. – Nagyon elveszettnek tűnt szegényke, és elég gyorsan képes lecsapni a prédára. Nem sokon múlt, hogy odavesszek.
– Tényleg tudod, hogy hol van? – Csodálkoztam rá. Szinte el sem hittem, hogy bő másfél órája tartó keresésünk hamarosan célt ér. – Esetleg el is tudnál hozzá vezetni minket?
– Hű, nem szívesen – rázkódott meg. – De nektek sokat jelentene, igaz? Gyertek, kövessetek.

– Várj, mi nem tudunk repülni! – szólt utána a macska.
– Valójában nekem van szárnyam, tehát utánamehetek. És te is jöhetsz, ha megengeded, hogy felvegyelek. – Láthatóan elgondolkodott az ajánlaton, de végül keményen elutasította.
– Én, hogy egy másik lény karjai között utazzam? Nekem is van ám büszkeségem! – Még fel is púposította a hátát, hogy a hatást fokozza.
– Vagy csak félsz – vigyorogtam rá ravaszul, és úgy tűnik, fején találtam a szöget.
– Félni? Dehogy, én nem félek semmitől! Főleg nem egy kis magasságtól! – jelentette ki, majd bizonyításként azon nyomban bepattant a kezembe.

Így folytattuk az utunkat hárman, magasan a város fölött. Elhagytuk az utolsó utcát, átrepültünk a szántóföldek felett, most már a sűrű erdő következett. Negyedóra alatt elértünk egy kisebb tisztást, ösvényekkel. Leszálltunk. A macska mély levegőket vett, megpofozta magát és próbált túllenni a sokkon, a varjú pedig következetesen egy ágon pihent meg.
– Legutóbb itt láttam, nem mehetett messzire – közölte velünk. – Viszont én indulnék is tovább, nem kockáztatnék meg egy újabb, végzetes találkozást.
Bonifác elrugaszkodott egy buckáról, megkapaszkodott az ágban, de mire sikerült felhúznia magát, tollas barátunknak már csak hűlt helye volt.
– Jaj, pedig annyira szerettem volna elkapni! – panaszolta.
– Ne aggódj, nemsokára otthon leszel, és annyit ehetsz, amennyit csak akarsz – nyugtattam meg. – De most keressük meg Brúnót!

Bonifác szimatolni kezdett.
– Azt hiszem, érzem a szagát. Erre. Nem, erre lesz. Menjünk – utasított. Milyen ironikus, amikor a macska keresi a kutyát, mégis mennyire aranyos. Rábíztam magam a képességeire. Nemsokára nyüszítést hallottam.
– Ő lesz az! – súgtam oda társamnak. Innentől már a hangot követtük, és hamar megtaláltuk, akit kerestünk.

Egy barna bundára lettem figyelmes, egyből fel is ismertem benne Brúnót a plakáton látott fényképe alapján. De ő nem üdvözölt minket barátságosan. Amint észrevett, morogni kezdett.
– Nyugi, Brúnó, nem akarunk bántani.
– Menjetek el! – ugatta mérgesen. Közben Bonifác mögém bújt, és mellső lábaival hátulról átkarolt.
– Azt mondtam, TŰNJETEK INNEN! – emelte fel még jobban a hangját a kiskutya. Látta, hogy nem mozdulunk, ezért úgy döntött, támadást indít. Elrugaszkodott, egyenesen felém. Melegséget éreztem a bokámon.
– Ne haragudj – mentegetőzött a macska, aki ijedtében abban a pillanatban bepisilt.

Kitartottam magam elé jobb kezem, amivel egy buborékot idéztem Brúnó köré. Ő megdermedt ebben az állapotában. Képtelenné vált a beszéden kívül mindenféle mozgásra, és a gravitáció sem hatott rá. Morgott még egy darabig, majd beletörődött tehetetlenségébe.
– Szerintem kezdjük az elejéről ezt az ismerkedést – ajánlottam fel. – Üdvözöllek. Az én nevem Aurora, és egy angyal vagyok.
– Én pedig Brúnó – felelte duzzogva.
– Miért támadtál ránk? – tudakoltam meg.
– Mert féltem. Nem tudtam, hogy mit szeretnétek tőlem, azt sem, hogy hol vagyok, csak haza akarok jutni. De ez már soha nem fog sikerülni. Fázom, éhes vagyok, és nincs itt a gazdi, hogy vigyázzon rám.
– Semmi baj – nyugtattam meg. – Mi azért jöttünk, hogy hazavigyünk.
– Tényleg? – A szemei elkerekedtek a csodálkozástól.
– Úgy bizony. De előbb ne szüntessem meg a varázslatot? De persze csak akkor, ha megígéred, nem támadsz ránk többet.

– Igen, megígérem – sóhajtotta. Mivel láttam, hogy dühe és kétségbeesése elszállt, és nem valószínű, hogy az előző dolog megismétlődik, elengedtem.
– Akkor hazamegyünk? – kérdezte. – Már elegem van az erdőből. Olyan, mintha sehol nem akarna véget érni. Én azt hittem, mókás lesz elfoglalni a vadont, erre idekint minden ilyen ijesztő, és kajához sem jutok. Semmit sem tudtam elkapni, csak egy hollót, de az is kirepült a mancsaim közül.
– Hollót? Nem varjúra gondolsz? – ment volna bele a részletekbe Bonifác. – Mert találkoztunk egy varjúval, ami azt mondta, hogy éppen csak sikerült tőled elmenekülnie.
– Varjú, holló, nekem egyre megy.
– Induljunk haza, kezd egyre jobban lehűlni az idő – próbáltam siettetni egy kicsit a csapatot. – Útközben is tudunk beszélgetni.
– Repülünk? – kérdezte a kandúr.
– Nem. Sajnos nem tudom egyszerre mindkettőtöket a kezemben fogni – feleltem.
– Nem is baj – mondta ezt az előző egy sóhaj után –, ez a kutya úgysem bírná ki, hogy ne kóstoljon meg.
– Hogy is bírnám ki, amikor az ebéd a számba sétál?
– Nyugi, srácok, ne kezdjetek veszekedni – csitítottam őket. Más már nem hiányzik, minthogy egymásnak essenek. – Szóval gyalog kell hazajutni. És mivel hosszú az út, így jó lenne minél előbb elindulni.
– Értettük, főnök! – kiáltottak fel egyszerre katonásan, és talán még szalutáltak is hozzá.

Eltartott egy órán át, mire kijutottunk az erdőből. Az eszköz, amit a városban használtam, itt is jó szolgálatot tett. A segítségével nyomon tudtam követni, melyik égtáj felé tartunk. Szerencsére nem találkoztunk semmi veszélyes állattal, mint például farkasokkal vagy vaddisznókkal, biztonságban tudtunk haladni.

Besötétedett, mire lakott területre értünk. Negyed öt van a készülék szerint. Ha ember lennék, talán már fájtak volna a lábaim a fáradtságtól.
– Már nemsokára ott vagyunk – közöltem a két apró csavargóval. – Ha szeretnétek, megállhatunk egy pár perces pihenőre, de talán jobb lenne folytatni az utat. Ti hogy érzitek magatokat?
– Megleszek – biztosított Brúnó.
– Nekem sem volt kihívás a mai nap, ne aggódj – csatlakozott hozzá Bonifác. Így hát meg sem álltunk, amíg nem értük el a kutya otthonát. Illetve, a kandúr elbúcsúzott tőlünk, amikor az ő házukhoz értünk.

– Hurrá, otthon vagyok! – vakkantott örömében a kiskutya. Halkan kinyitottam a kaput, mindketten bementünk, majd visszazártam, mintha senki sem járt volna erre.
– Mindjárt üdvözölheted a gazdádat – mosolyogtam, majd odaléptem az ajtóhoz, és bekopogtam.
– Ki lehet az? – hallottam bentről egy tompa férfihangot.

Félreálltam, és az emberek számára láthatatlanul néztem, mi történik. A karácsonyi díszekkel ékesített nyílászárót egy férfi nyitotta ki.
– Hahó, van itt valaki? – kérdezte, de nem látott senkit. – Biztos csak szórakoznak velem – jelentette ki, aztán észrevette a négylábút, aki vidám vakkantással köszöntötte.
– Te, Barnabás, gyere egy kicsit! Nézd csak, ki jött haza!

A kisfiú, amint meglátta kiskutyáját, azon nyomban kiszaladt az udvarra, még kabátot sem vett magára. Felkapta kedvencét, magához ölelte, az pedig összenyalogatta az arcocskáját.
– Brúnó, el sem hiszem, hogy itthon vagy! – sírta el magát a boldogságtól. – Annyira aggódtam érted. Ígérd meg, hogy többé nem kószálsz el!
– Ne félj, ennyi kóborlás egy életre elég volt nekem – válaszolta a kutyus, de ebből a gazdái egy szót sem érthettek.
– Jól van, kicsim, gyere be, nehogy megfázz! – aggódott érte az anyukája.

Barnabás nehezen ugyan, de szót fogadott édesanyjának. Megígérte viszont Brúnónak, hogy másnap sokat fog játszani vele. Ő pedig, amint lehetett, rávetette magát megtöltött táljára, majd bebújt a jó meleg, mindenféle régi, rossz takarókkal és pokrócokkal kibélelt kutyaházba. A kezembe vettem a készüléket, melyről a kisfiút jelző pöttyöcske felemelkedett a levegőbe, majd tűzijátékra emlékeztető módon szétpukkant. Küldetés teljesítve. Már csak több száz van vissza.

Advent második vasárnapja – A Mikulás listája

2020.12.05., szombat

Aznap havas reggelre ébredhettek a városlakók. Bármerre mentem, vidám arcokat láttam. Családok indultak sétálni, a gyerekek hócsatát vívtak a főtéren, néhány ház udvarán pedig barátságos hóemberek üdvözölték az arra járókat. Egy-két szánkó is felbukkant, melyekkel kisebb dombokat céloztak meg gazdáik. De lehet a világ első ránézésre bármilyen meghitt és idilli, mindig akad valaki, akinek szüksége van ránk.

Ma már több egyszerű, gyorsan elvégezhető küldetést teljesítettem, délelőtt tizenegy órakor ismét a készülékemre néztem. Egy nagyon furcsa jelzést láttam rajta. A legtöbb küldetést egyszerű fehér pötty mutatja, ez viszont a szivárvány színeiben villódzott. Annak ellenére, hogy már legalább tíz éve használjuk ezeket a kütyüket, ez az első alkalom, hogy ilyennel találkoztam. Tudtam, hogy ennek a megbízásnak különlegesnek kell lennie a többihez képest, és a kíváncsiságom által vezérelve egészen az erdő közepéig követtem a jelölést.

Egy apró, aranyos kis házikóhoz értem, mely egy dombtetőn állt. Kéményéből fehér füst szállt fel, bájos ajtaját ünnepi koszorú díszítette. Ki gondolta volna, hogy lakik valaki ennyire távol mindentől? Vajon miféle ember lehet? Mivel idekint senkit sem láttam, mást nem tudtam tenni, minthogy bekopogjak.
– Ki az? – szólalt meg egy kedves mély hang. Nem mertem felfedni kilétemet a szabály miatt, miszerint csak akkor mutatkozhatunk meg, ha mindenképpen szükséges. Így hát vártam láthatatlanul, hogy mi fog történni.

Lassan kinyílt az ajtó, mögötte egy nagyszakállú, pocakos alakot pillanthattam meg piros ruhába öltözve. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy vajon az igazi Mikulás áll-e most előttem, és gyanúm hamarosan beigazolódott.
– Ó, szia, Aurora! – köszöntött. Ledöbbentem. Mégsem sikerült eltűnnöm? Ezek szerint a korábbi küldetések teljesítésekor is…
– Maga… maga lát engem? – bukott ki belőlem a kérdés.
– Az lenne szép, ha nem látnálak! – nevette el magát. – A szemüvegem mindent felfed, ami az emberi szem számára rejtve van. Vagy legalábbis majdnem mindent. De gyere csak be, ne ácsorogj a hidegben – invitált beljebb.

– Forró csokit? – kínált meg az ízes itallal, aminek nem bírtam ellenállni. Megköszöntem és nagyokat kortyoltam belőle, miközben körbevezetett.
– Nem lakom valami nagy házban, ugye? – tette fel a költői kérdést a Télapó, és rögtön bele is kezdett a magyarázatba. – A lényeg valójában nem itt van, hanem egy szinttel lejjebb. A föld alatt van a rejtett ajándékgyáram, ez az épület csak egy álca.
Odavezetett egy hatalmas szekrényhez és kinyitotta az ajtaját. Ruhák helyett egy parányi szoba volt mögötte, két lifttel.

Beszálltunk az egyikbe, majd az öreg megnyomta a „lefelé” gombot. Tátva maradt a szám a csodálkozástól. A gyár óriási volt, rengeteg manó nyüzsgött a játékok összeszerelésével és csomagolásával, és volt egy külön részleg csak az édességeknek. A helyiséget hangos gépek zúgása, kalapálása, az apró segítők éneke és csokoládéillat töltötte be. Pont olyan volt, mint a mesékben és a filmekben.

– Megjött az angyalunk? – szaladt oda a Mikuláshoz valaki nagy örömmel. Értetlenül néztem rájuk.
– Igen, ebben a pillanatban érkezett. Épp most akartam beavatni a dolgokba. De, ha már így alakult, hadd mutassalak be titeket egymásnak. Aurora, ő itt Ruben, a főmanó – mutatott a zöld ruhásra. – Ruben, ő pedig Aurora, aki idén Boldogújváros karácsonyi angyala.
Már nyújtottam volna a kezemet kézfogásra, de ő ehelyett – nagy meglepetésemre –, átölelt és puszival köszöntött. Valamiféle furcsa manószokás lehet.

– Nagy baj van, ezért kellett megnyomnunk a vészjelzőt, ami értesíti a legközelebbi angyalt – kezdte a probléma ismertetését a nagyszakállú. Most már tudom, hogy miért volt más a jelzés, mint a többi küldetés esetében. – Itt járt a Krampusz, és ellopta a listát. A jó és rossz gyerekek listáját.
– Nem tudjuk, hogy juthatott be észrevétlenül – tette hozzá a manó. – Talán valaki segíthetett neki. Mi már csak azt láttuk, ahogy szánkón ülve távolodik, és rögtön hívtunk téged.

– Bár karácsonyig még van idő – szólalt meg újra a Mikulás –, de a magyar gyerekeket december hatodikán szoktam meglátogatni. Holnap reggelre meg kell töltenem a rendes kissrácok és leányzók csizmáját édességgel, de ehhez szükségem van a listára is. Ha üresen találnák ablakaikat, szomorkodnának, ami borzalmas lenne! A manóim el vannak foglalva az ajándékkészítéssel, én és Ruben pedig a gyártást vezényeljük és az utazást készítjük elő. Egyszerűen nincs időnk, sem emberünk, hogy előkerítsük a gaztevőt. Neked kell megtalálnod, és visszaszerezni tőle, ami a miénk.

– De mégis hogyan találhatnám meg? Még azt sem tudom, hogy néz ki!
– Egy fekete, szőrös ördög, nagy szarvakkal – okított a főmanó. – Az eset nemrég történt, így nem mehetett messze. A hóban még látszania kell a nyomainak, bár, ha újra hullani kezd vagy besötétedik, akkor elveszíthetjük. Tehát sietni kell. Van erre egy kijárat – vezetett oda egy széles faajtóhoz. – E mögött található a szán kifutója, ami egy meredek domboldalon keresztül vezet ki. Annak van egy rejtett kijárata, amit kívülről földmintájú… magam sem tudom, mivel borítottak, így senkinek nem lehet feltűnő. Azon keresztül menekült, tehát a nyomkövetést is arra kellene elkezdeni.

A hosszú kifutó végén valóban volt egy hatalmas fémajtó. Mintha egy bunker kijárata lett volna. További helyiségek nyíltak még innen. Az egyik, ha hihetünk a táblának, a rénszarvasok istállójába vezetett. A másik oldalon pedig a szánműhely, a puttonytöltő gép és egy mosdó található. Közben a manó elfoglalta helyét az irányítópanel mögött, így nem nézelődhettem sokáig.

– Nyitom! – kiáltotta. Én bólintottam, jelezvén, hogy készen állok. Megnyomott egy gombot, s abban a pillanatban, nyikorgások és pufogások kíséretében lassan kinyílt a nagy ajtó. Hirtelen szél süvített be, mely aztán egy kicsit csendesebbé vált.
– Vigyázz magadra! – szólt még utánam, miközben én már szaladtam kifelé.
„Úgy lesz!”, feleltem, de ezt már valószínűleg nem hallotta.

Nem vicceltek, tényleg meredek lejtő állt előttem. Néhány lábnyomot véltem felfedezni, melyeket egy ponton két vékony, párhuzamos csík váltott fel. Szánkónyomok? Futással igyekeztem megőrizni az egyensúlyomat, majd egy ponton úgy döntöttem, innentől jobb lenne repülni. Felszálltam, és madár módjára suhantam a jeleket követve. Közben hallottam, ahogy bezárul mögöttem a domboldal, amit tényleg nagyon profin álcáztak. Bár errefelé nem valószínű, hogy emberekkel találkozzak, a biztonság kedvéért mégis láthatatlanná váltam.

Nehéz volt a fák között teljes sebességgel manőverezni, de úgy tűnik, nem lehetetlen. Nem törődtem a hajamba gabalyodott vesszőcskékkel, és az sem érdekelt, ha egy-egy ág súrolta a szárnyaimat, haladtam tovább. Nem lassíthatok, hiszen akkor mindennek vége. Utol kell érnem a Krampuszt, ha szeretném megmenteni a gyerekek Mikulás napját.

A terep fokozatosan kezdett egyre síkabbra váltani, ami talán előnyt jelenthet számomra, ugyanis akkor előbb-utóbb gyalog kellett, hogy folytassa útját, gondoltam. Azonban előbbi elhatározottságomat hamarosan aggodalom váltotta fel, amikor megtaláltam a szánkót felborulva, két méterrel arrébb pedig egy manósapkás vacogó gyerek csücsült a hóban. Az ilyen esetek kivételt jelentenek a szabály alól, vagyis, ha az angyal szükségesnek ítéli, akkor felfedheti magát. Én így tettem.

– Szia, hát veled meg mi történt? – kérdeztem féltőn. A kisfiú nagyon meglepődött, ami várható volt.
– Te… te tényleg angyal vagy? – Bólintottam. Megdörzsölte szemeit, hogy nem álmodik-e, majd arcszíne hirtelen az eddiginél is sápadtabbra váltott, csodálkozását pedig ijedtség váltotta fel. – Én meghaltam? – Ez a gondolat szíven ütött, és igyekeztem minél előbb tisztázni a félreértést.
– Istenem, dehogy! És mindent megteszek, hogy ne is legyen úgy – jelentettem ki. – Egyébként a nevem Aurora, és azért vagyok itt, hogy segítsek az embereken. Most éppen rajtad.
– Én pedig Kelemen vagyok. Szabó Kelemen – mutatkozott most be ő is.

– Megvizsgálhatlak? – Szerettem volna látni, hogy minden rendben van-e vele, ő pedig nem ellenkezett. Közben magyarázásba kezdett:
– Le akartam csúszni a nagy dombon, de itt repült egyet a szánkó, és én meg elestem. És fáj a jobb lábam, nem tudok felállni. – Az emlegetett végtagja elképzelhető, hogy eltört, de úgy tűnik, nagyobb baja nem lett a fiúnak. Felültettem a szánkóra, hogy könnyebb legyen hazajuttatni. De még nem indulhatok meg vele a városba, hiszen akkor nyomát vesztem a Krampusznak. Tényleg, jut eszembe! Nem az ő nyomát követve jutottam ide? Minden jel arra utal, hogy neki kellett volna a szánkón utaznia, nem a kisfiúnak. Egyébként sem szabadna az erdő mélyén bóklásznia. A sapkája pedig… pont ugyanilyet viseltek a manók a gyárban. Honnan szerezhette? Túl sok volt a furcsaság, valami nagyon nem stimmelt ezzel a gyerekkel. Szóba kellett vele elegyednem, hogy válaszokat kaphassak.

– Mesélj, kivel szánkóztál? – kérdeztem úgy, mintha csak egy baráti beszélgetést próbálnék kezdeményezni.
– Senkivel. Egyedül voltam – felelte lesütött szemmel, mint aki titkol valamit. Játékosan megnyomkodtam az orra hegyét.
– Puha – közöltem az eredményt. – Biztosan igazat mondasz?
– I-igen… – szólalt meg az előzőnél is bizonytalanabbul.
– Ez nem volt valami határozott – közöltem. – Légy szíves, mondd el, mi történt pontosan!

– Azt nem lehet.
– Miért nem? – érdeklődtem tovább.
– Mert titok. Azt mondta, ez a mi kettőnk titka lesz – fonta össze karjait, és láthatóan nem kívánt többet beszélni a témáról.
– Viszont nekem meg kell keresnem valakit – közöltem, s már megint lábnyomok után kutakodtam. Rövidesen találtam is egy adagot. Megfogtam a szánkó kötelét, és húzni kezdtem magam után.

– Ne menj arra! – szólt rám a kisfiú.
– Tessék? De mégis miért ne?
– Hát, mert… mert nem szabad. Én nem akarom.
Vajon miért védheti ennyire a Krampuszt? Csodálkoztam és tudni akartam. Ugyan az is elég lett volna, ha visszaszerzem a listát, de fontosnak éreztem megoldani a „rejtélyt”.

– Figyelj! – fordultam hátra hozzá – Tudod egyáltalán, hogy kinek a nyomát követjük? – Nem válaszolt, csak ült továbbra is összefont karokkal, és rám sem nézett. – A Krampusz el akarja rontani a december hatodikát. Ha nem találjuk meg, és nem szerezzük tőle vissza a listát, a gyerekek ajándékok nélkül maradnak, és szomorúak lesznek. Tényleg ezt szeretnéd?
– Nem – sóhajtotta.
– Akkor meg miért nem segítesz? Miért véded ennyire? Miért nem mondod el, hogy mi történt? Ha rajtam múlik, előbb-utóbb úgyis utolérjük. Akkor meg miért nem könnyítesz a lelkeden?

– Mert… Azért akartam titokban tartani, mert… – Elcsuklott a hangja, nem tudta folytatni.
– Semmi baj – nyugtattam. – Vegyél mély levegőt, mindjárt jobb lesz.
Összeszedte magát, majd folytatta:
– Szóval, idén is rossz kisfiú voltam. Sok butaságot csináltam, ezért nem fogok semmit sem kapni a Mikulástól. Így megy ez minden évben. A Krampusz viszont azt mondta, hogy segítsek, és akkor hoz nekem annyi édességet, amennyit egy hét alatt sem bírnék megenni.
– Te pedig hittél neki – vontam le a következtetést. – És azt sem bántad volna, ha ezért senki más nem kap ajándékot.
– Nem kapnak? – döbbent le. Úgy tűnik, nem volt teljesen tisztában a következményekkel. Megsajnáltam. Talán nem is annyira rossz gyerek, mint amilyennek látszik, csak egy kis nevelésre szorul.
– A lista nélkül még a Mikulás sem tudja, kiket kell meglátogatnia – magyaráztam.
– Nem kellett volna megbíznom a Krampuszban, igaz?
– Így van. Tudod, nem minden felnőtt jó, még ha elsőre annak is látszik. Nagyon vigyázni kell az idegenekkel. A legjobb talán, ha szóba sem állsz velük.

– Igazad van. Nem csak rossz vagyok, hanem buta és hiszékeny – szomorkodott a kisfiú. – Sose fogok ajándékot kapni.
– Ebben az évben talán már nem. De ha megváltozol, és jó kisgyerek lesz belőled, jövőre biztos, hogy hozzátok is elmegy a Mikulás. Hadd mondjak egy dolgot! Mindannyian követünk el hibákat, de ezek általában nem jóvátehetetlenek. Tudni kell bocsánatot kérni és mindent megtenni azért, helyrehozd, amit lehetséges. De ha nem is tudsz semmit tenni, legalább legyél őszinte, és merj segítséget kérni. – Elgondolkozott azon, amit mondtam, és megígérte, hogy innentől így lesz.

– Már nem vagyunk messze – szólaltam meg, amikor láttam, hogy a nyomok egy barlanghoz vezetnek.
Út közben Kelemen elmesélte, hogy a sapkáját a Krampusztól kapta, hogy magát manónak álcázva bejuthasson a Mikulás gyárába. Egy dolgozót követve lépett be az erdei házikó ajtaján, vele együtt leliftezett az alsó szintre, felvette valaki munkaruháját, majd úgy tett, mintha az alkatrészeket hordaná oda az asztalokhoz és futószalagokhoz. Így lehetősége volt feltűnés nélkül körbenézni, megtalálni a listát és a domboldalba rejtett szánkijáratot, melyről a patás mesélt neki. Innentől már csak annyi dolga volt, hogy ellopja a papírt, amit talán csak egy percre hagytak őrizetlenül, és megszökjön. Ez nem volt számára idegen feladat, máskor is vett már el olyan dolgot, ami nem az övé. Természetesen a manók észrevették, amikor kinyílt a fém ajtó, de már késő volt, mire odaértek. A Krampusz ott várta megbízottját, akit a nyakába vett, és úgy futott vele a szánkóig. Felpattant rá, a kisfiút maga elé ültette, és így kezdtek siklani. Ezért nem láthatta senki a kisfiút, csak az ördög szőrös hátát.
– Kérdeztem, hogy miért nem szánkóstól állt az ajtóhoz – kezdett rövid magyarázkodásba a fiú –, erre olyat mondott, hogy így gyorsabban tudunk lemenni. Biztos így van, én nem értek az ehhez – vonta meg a vállát. – De tényleg olyan gyorsan indult meg a szánkó, mint a villám! Aztán felburultunk és itt hagyott. Mármint nem itt, hanem ahol megtaláltál.

Egy közeli, nagy fa mögött álltunk meg. Óvatosan kikémleltem, és megláttam a Krampuszt, ahogy egy kis tűzrakás mellett gubbaszt egy tekerccsel babrálva. Szóltam a kisfiúnak, hogy maradjon csendben és várjon meg itt. Ezt majd én elintézem, mindjárt visszaérek.

Nem akartam, hogy esetleg menekülőre fogja, így olyan észrevétlenül osontam a közelébe, amennyire csak lehetett. Miután meggyőződtem arról, hogy nincs lehetősége elfutni, megszólítottam.
– Tudsz róla, hogy valaki ellopta a Mikulás listáját?
A Krampusz, mivel egyáltalán nem számított rám, egy pillanatra összerezzent.
– Csak utolért valaki, igaz? – morogta, közben a tűzre dobta a papírt, melyről meg voltam győződve, hogy a keresett lista. Kétségbeesetten próbáltam utána nyúlni, sikertelenül. Lassú voltam. Hát csak ennyit ért volna a munkám? Már olyan közel voltam hozzá, mégsem tudtam megmenteni a gyerekek ünnepét. Egy pillanat alatt elszállt belőlem minden erő, és a földre rogytam.

– Mégis… mégis miért? – súgtam oda fáradt hangon. Alig akart kijönni a hang a torkomon.
– Ismered a meséket? – kérdezett vissza válasz helyett. – Tudod, hogy szoktak végződni? A jó mindig legyőzi a rosszat, és elnyeri méltó jutalmát. Sok ember naivan azt feltételezi, hogy a valóságban is így alakulnak a dolgok. Csodákra várnak, és azt mondják: „Jó tett helyében jót várj.” Mekkora badarság! Mintha valami égi erő díjazná a jóságot és büntetné a gonoszságot. Aztán majd felnőtt korukban rájönnek, hogy tévedtek. Viszont idén már a legkisebbek is fájdalmas leckét fognak kapni! – Beszédét ördögi nevetés kísérte. – Nem mintha érdekelnének, egyszerűen csak imádom nézni, ahogy pórul járnak! Ilyen az igazán szórakoztató műsor.
– Mire jó ez? – emeltem most fel hangom. Hihetetlenül felbosszantott, hogy ilyen jól mulat mások szomorúságán.
– Te ezt nem értheted, mert az abszolút jóságot képviseled. Én viszont mindig is azért éltem, hogy büntessek. Egész eddigi életemben csak a rossz gyerekeket fenyegethettem virgáccsal, de idén minden máshogy lesz. A lista nincs többé, így a különbség is megszűnt jó és rossz, valamint gyerek és felnőtt között. Holnap csak a magyar kölykök, karácsonykor pedig minden ember sírni fog! – Vihogása egyre hangosabb lett.

Ahogy mondanivalója végéhez ért, a tűznek a ropogása megváltozott. A lángok egy pillanatra magasabbra csaptak, néhány parázs a levegőbe emelkedett, majd a tűz kiköpte magából a tekercset. Az a földre esett, és látszólag teljesen sértetlen volt. Alig hittem a szememnek, viszont nem volt időm csodálkozni, mert kezdetét vette egy „aki előbb megfogja, nyert” játék. Gyorsnak kellett lennem.

Magam sem tudom, hogyan, de sikerült megszereznem. Örömömben a magasba emeltem és meglóbáltam.
– Ez nem lehet igaz! – mérgelődött a Krampusz. – Gondolhattam volna, hogy nem ilyen egyszerű elpusztítani. Ha már a tekercset lezáró pecsét is feltörhetetlen, miért ne védené a tűztől is valamilyen varázslat? – Dühében vadul kalimpált minden irányba, és gondolkodott, hogy mi legyen a következő lépése, de nem tudott semmit sem kitalálni.
– Úgy tűnik, a Mikulás mindenre gondolt – mosolyodtam el. Örömmel és megnyugvással töltött el, hogy végül mégis jól alakult a küldetésem, nem kell senkit cserbenhagynom.

Itt volt az idő, hogy visszainduljak, de egy dolog még érdekelt. Ha a Krampusz el akarta pusztítani a listát, miért várt vele addig, amíg ideértem? Előbbi mondata alapján megpróbálkozott a tekercs kibontásával. Vajon mi lehetett a célja?
– Mondd, mi volt az eredeti terved ezzel? – tudakoltam meg azt a bizonyos összegöngyölt papírt felmutatva, de nem tudtam, számítsak-e válaszra.
– Át akartam írni – felelte lemondóan. Meglepett az őszintesége. – Azért, hogy én kapjam meg az összes édességet. De már mindegy, ez úgysem teljesülhet. Senki más nem tudja feltörni az elvarázsolt pecsétet, csak az a vénség. Jól bebiztosította magát.

– Szörnyű alak vagy – szóltam vissza már a barlang bejáratából. – Önző és rosszindulatú, aki gyerekeknek hazudik, hogy elérje célját. Ha pedig kiderül, hogy az lehetetlen, még akkor sem mondasz le arról, hogy fájdalmat okozz az embereknek, és még egy utolsót beléjük rúgsz. Ha nem kaptam volna meg a küldetést… ha nem indultam volna el a listát megkeresni, akkor nem találtam volna meg út közben Kelement, akit kihasználtál, majd otthagytál segítség nélkül. Ha én nem jövök erre, akkor ő már…

Hátat fordítottam. Nem tudtam sajnálni a Krampuszt. Kemény szavak voltak, amiket hozzá intéztem, de nem bírtam szó nélkül hagyni ezt a sok rosszat, amit tett.
– Ha megbocsátasz, most indulnék. A fiú már épp eleget volt a hidegben, ideje lenne hazavinnem – szóltam fagyosan, és már lendítettem is lábamat. Pár lépést tettem csak meg, amikor utánam szólt.
– Várj!
– Mégis mire? – fakadtam ki. Elvégre nekem sietnem kellene.
– Vidd magaddal ezt a pokrócot. Takard be vele, hogy kibírja, amíg visszaértek a Mikuláshoz. Merthogy veled van valahol, nem?
Egyáltalán nem számítottam erre a kedves gesztusra tőle. Így próbálta volna jóvátenni a mai nap eseményeit? Először meg sem tudtam szólalni, majd végül elfogadtam és megköszöntem. Nem tudom, mi indította őt jócselekedetre, de most megtudtam, hogy valójában neki is van szíve.

Időbe telt, de visszaértünk a Télapó műhelyébe. Felesleges lett volna titkolózni a fiú előtt, hiszen ő ma már járt itt, tisztában volt a dolgokkal. Kapott száraz ruhát és egy bögre forró csokit, hogy átmelegedjen. Bocsánatot kért a Mikulástól és a manóktól, amiért átverte és meglopta őket, és megígérte, hogy ezentúl megpróbál jobb gyerekké válni. A főmanó pedig arra kérte, hogy soha ne beszéljen senkinek az erdei házikóról, az alatta rejtőző gyárról, a Mikulásról, a manókról, a Krampuszról és a listáról.

– Egy valamit még szeretnék megkérdezni – jutott Kelemen eszébe egy utolsó dolog, amire kíváncsi volt. – Én úgy tudtam, hogy a Mikulás az Északi-sarkon lakik. Akkor hogyhogy itt van a maga háza a város mellett? – Én eddig nem is gondolkodtam ezen, de most már engem is érdekelt a válasz.
– Nos, a Télapó Központ valóban ott van, ebben nem tévednek. De egyetlen ember nem lenne képes az egész világot bejárni egy éjszaka alatt, ahogy a termelést sem tudná csupán az ottani gyár megoldani. Ezért, hogy minden kisgyerek megkaphassa, amire vágyik, minden országban van egy mikulásgyár, amelyet egy erre a feladatra kiképzett Mikulás igazgató. A Központ vezetője pedig már nem a gyerekekre figyel, hanem ránk. Manóival közösen felügyeli, hogy a világ Mikulásai jól végzik-e a dolgukat, nem követnek-e el szabályszegést, és időben kikerülnek-e az ajándékok.
A fiú itta a szakállas öregúr minden szavát.
– És hogy lehet valakiből Mikulás? Ha nagy leszek, én is lehetek?
– Csak egy kérdésről volt szó – hárított ő, és jelezte, hogy már aggódnak Kelemen szülei. Ideje lenne hazavinni.

Hogy időben a házukhoz érhessünk, kölcsönkaptunk egy aprócska gyakorló szánt két rénszarvassal. Ezt egyébként a tanuló Mikulások szoktak használni. A Télapó megmutatta, hogyan kell irányítani. Ruben most is kinyitotta a vasajtós kijáratot, kirepültünk rajta, majd amikor már biztonságosnak éreztem, akkor láthatatlanná tettem magamat Kelemennel, a járművel és a rénszarvasokkal együtt. Így juttattuk haza a sérült lábú gyermeket. Szülei még aznap kórházba vitték, ahol kiderült, hogy tényleg eltört lába, így begipszelték. Sajnos ezt a telet már nem élvezheti ki teljes valójában, mégsem volt teljesen elkeseredve. Legalább része lehetett egy izgalmas és tanulságos kalandban, és újra tud hinni a csodákban.

Másnap reggel, ahogy felült az ágyban, észrevette, hogy van valami az ablakában. Odabicegett mankójával, és egy zacskó csokis kekszet talált, amire egy cetlit tűztek:

„Tudom jól, hogy a szíved mélyén jó gyerek vagy. Alig várom, hogy láthassam azt az oldalad.
Minél hamarabbi gyógyulást kívánok!
Mikulás.”

Advent Harmadik Vasárnapja – A csintalan gnóm

– Szeretnél életre kelni? – kérdezte hajnalban a boszorkány Julika néni kerti törpéjétől, majd suhintott egyet a pálcájával. A gnóm először csak pislogott, fejét forgatta és nem értette, mi történt. – Mutasd meg az embereknek, mennyire rossz tudsz lenni!
Ezzel a csínytevéssel köszöntötte a banya Luca napját.

2020.12.13., vasárnap, 07:20

A reggeli nap első sugarai álmosan köszöntöttek, amikor visszatértem a földre. A küldetéseimre pillantva elképedtem, amikor megláttam, hogy a kis pöttyöcskék gombamód megszaporodtak. Mégis mi történhetett itt az éjjel, amíg odafenn pihentem?

Azt sem tudtam, hol kezdjem, mikor egy újabb jelzés villant fel pont annál a háznál, amelyik előtt álltam.
– Anya, apa! Valaki lerombolta a hóemberemet! – kiáltozott és siránkozott egy kisfiú. Látva, hogy szülei nem vele foglalkoznak, még inkább nyüstölni kezdte őket. Elkapta édesanyja karját, rángatta a ruháját, és egyre hangosabban próbálta kiharcolni magának a figyelmet. A felnőtteknek azonban volt sokkal nagyobb bosszúságuk is, mint a hóépítmény, ami csak valamilyen csodának köszönheti, hogy eddig kibírta anélkül, hogy elolvadt volna.

– Mi lett a kapuval? – tette fel a kérdést a férfi, amikor felfedezte annak hiányát. Feleségéhez fordult. – Nézz körül, nem hiányzik semmi a házból?
– De hát az ajtó zárva volt. Még csak egy sérülés sincs rajta, hogy valaki megpróbált volna bejönni rajta – értetlenkedett az asszony.
– Igaz. Annak lett volna látszata. De akkor is, ki visz el egy kaput?

Amint ezt kimondta, megpillantotta az eltűntnek hitt tárgyat a háztetőn.
– Valaki nagyon csúnya tréfát űz velünk! – szólt haragosan. Bement a garázsba, előkereste a létrát, amit aztán a falnak támasztott. Arra készült, hogy felmászik, de láthatóan ő maga sem volt biztos abban, hogy akarja-e. Vagy inkább úgy mondanám: biztos volt abban, hogy nem.

Végül úrrá lett félelmén (melyet igyekezett nem kimutatni családja felé), és elindult felfelé. Az anyuka alulról támasztotta a létrát, én pedig más lehetőség híján a tetejét fogtam, nehogy a segítség ellenére is el kívánkozzon dőlni.

A férfi lassan egyensúlyozott végig a cserepeken, egy ponton azonban megcsúszott a lába. Abban a pillanatban hátulról a hóna alá nyúltam és visszasegítettem. Lentről ez úgy tűnhetett, mintha magától nyerte volna vissza egyensúlyát.
– Mi volt ez? – motyogott halkan, de végül a megtartó kezek érzetét betudta az ijedség miatti képzelődésnek. Folytatta útját a kapuig, amit aztán lehajított abba a kevés hóba, ami még nem vált vizenyőssé, majd visszaindult. Én végig mellette voltam, minden lépésénél. Szerencsére többször már nem kellett beavatkoznom.

Épségben lejutott, ahol fia és felesége aggódva várták.
– Hát te élsz! – ölelte meg a nő, akinek hatalmas kő esett le a szívéről.
– Persze, hogy élek – jelentette ki, mintha mi sem történt volna. Az asszony ekkor könyörgésbe kezdett:
– Többet ne ijessz így rám, kérlek! Láttam, hogy majdnem… bele sem akarok gondolni, mi történt volna.
– Dehogy, biztos csak rosszul láttál valamit! – próbálta egyszerre a feleségét nyugtatni és a becsületét védelmezni a férfi.
– Szerintem egy angyal volt – szakította meg a párbeszédet a kisfiú. – Nem is! Egy láthatatlan szuperhős mentett meg! – fejét forgatta, mintha keresett volna valakit, majd hangosan felkiáltott. – Köszönjük, láthatatlan szuperhős!
„Nagyon szívesen” – szerettem volna válaszolni.

A hóemberrel, melynek fehér maradványai a latyakkal keveredtek, már nem lehetett mit kezdeni, így ennél a háznál végeztem. A következő állomás a szomszéd utca. Ahogy mentem, szembetalálkoztam egy csapat fiúval. Az egyikük nagyon ismerős volt, mintha már láttam volna valahol. Még hallottam, ahogy szóba elegyednek az előző gyerekkel.

– Jancsi! Nem jössz velünk? – kérdezte az elöl lévő.
– Ja, jöhetnél, haver – így a mellette álló, fekete hajú.
– Hova? – vonta fel szemöldökét a meghívott. Közben az öreg már azon dolgozott, hogy visszaakassza a kaput.
– Hát kotyolni! – közölte az első. – Hátha kapunk ajándékot. Faluszélen van pár néninek tyúkja, őket meglátogathatnánk.
– Ilyen korán? – csodálkozott el, miközben a bandából valaki már a vezért javítgatta önérzetesen: „Ez nem falu, hanem város!”
– Kotyolni korán szokás! – szólt közbe magát kihúzva a legalacsonyabbik. Láthatóan azt sem bánta volna, ha ő vezeti a csoportot.
– Jó, város, tök mindegy. Akkor jössz, Jancsi?
A fiú végül csatlakozott hozzájuk, én pedig elértem az utcasarokhoz, ahol befordultam.

Megérkeztem a célomhoz, ahol egyből majdnem szemközt talált egy csavarkulcs. Az itt lakó dühösen kiabált és szitkozódott, miközben szanaszét szórta szerszámait. Mint megtudtam, eltűntek az autójáról a kerekek, neki pedig már el kellett volna indulnia munkába. Igen, szegény ember vasárnap is dolgozott.

A hiányzó alkatrészek valójában ott hevertek az udvaron, félig-meddig elrejtve. Az egyik a díszsövényből állt ki, a másik a ház mögött feküdt. A harmadikat a fára dobták fel, a negyedik pedig jól láthatóan virított a garázs tetején. Valószínűleg a düh úgy elvakította a férfit, hogy még a leginkább szem előtt lévőt sem vette észre.

Összeszedtem és az garázsajtó közelébe pakoltam őket. Már csak valahogyan fel kell hívnom a figyelmét, hogy minél előbb megtalálhassa. Megzörgettem az ereszt, mire odanézett és azt sem tudta, hogyan reagáljon.
– Hát egész eddig itt voltak? – kerekedtek el szemei. – Mégis hogy nem vettem őket észre eddig? Lehet, el kellene mennem szemészhez.
Visszaszerelte a kerekeket és útnak indult. Újabb küldetés teljesítve.

Ahogy haladtam tovább pontról pontra, sok furcsasággal találkoztam. Láttam tojással megdobált ajtókat, vécépapírral tarkított házakat, betört ablakokat. Volt, aki a tönkretett rózsabokra miatt kesergett, mást a földhöz vágott s így összetört tetőcserepek bosszantottak, egy gyerek pedig azért sírdogált, mert leszakították a hintáját. A készülék is egyre komolyabb feladatokat jelzett, némelyik problémát igazi kihívás volt megoldani. Bárki legyen is a csínyek elkövetője, túlzásba esett. Még nem tudtam, hogyan, de szerettem volna megtalálni, hogy leállíthassam.

Az élet nem állt le a városban, a bajok ellenére is igyekezett mindenki jól tölteni napját. Az emberek megjavítottak mindent, amit csak lehetett, én is besegítettem, ahol szükség volt rám, de a mókázás sem maradt el. Délután fél kettő körül történt, hogy egy nagyobbacska, tizenkét-tizenhárom éves fiú végzett egy tök kifaragásával.
– Mit csinálsz? – kérdezte húga, mire ravaszul elvigyorodott.
– Ez itt egy boszorkány feje. És most el fog kapni téged! – vette üldözőbe a vicsorgó dísszel a kezében a kislányt, aki sikítozva próbált elszaladni. – Úgyis meg fog enni, nem menekülhetsz!

A várost járva hallottam pletykákat egy rejtélyes manóról, akit gyerekek láttak a csínyek helyszínéről elszaladni. Mások inkább törpéről beszéltek, aki amint észrevette, hogy valaki a közelben van, mozdulatlanná vált, mintha csak egy egyszerű kerti dekoráció lenne. Az egyik kölyök pedig váltig állította, hogy végignézte, ahogy felmászik a szomszédjuk udvarán álló, már most feldíszített fenyőfára, és ledobálja róla a díszeket.

 

Már megszámolni sem tudnám, hányadik küldetés vezetett egy idős néni házához. A kerítésnél beszélgetett szomszédjával, aki eredetileg azért jött ki, hogy megnézze, mit ugat a kutyája. Megtárgyalták, eleget tojnak-e a tyúkok, melyik városlakó mit csinált, vajon miért nem ment el nyáron Tihamér esküvőjére annak testvére, és még sok ehhez hasonló, számomra semmit sem jelentő témát veséztek ki. Már épp azon gondolkoztam, továbbállok, s majd csak később térek vissza az itteni hölgy problémájára, amikor végül valami érdekes is szóba került.

– Te, Marika! Nem tudod esetleg, mi történhetett a kerti törpémmel? Szőrén-szálán eltűnt. Tegnap még itt vót, ma meg már sehol se látom.
– Nem tudom, Julis. Az biztos, ho’ én nem vittem el.
– Nem is feltételeznék rólad ilyesmit! Isten ments’! Te nem olyan vagyol. De látni se láttál semmit?
– Nem, bizony. Ha láttam vóna, elmondanám.
– Már ott tartok, hogy azt higgyem, elsétált a saját két lábán.
– Hogyne, persze! – nevette a szomszéd. – Biztosan a fiatalok vitték el. Hallottad, ma miket csiná’tak? Az egyiknek a’ autóját szedték darabokra, a másiknak a kapuját vágták fel a tetőre. Nehogy az embernek legyen egy nyugodt napja, mindeniket bosszantani kell!
A beszélgetést hallva egyre inkább kezdtem hinni a gyerekek történeteiben. De vajon hol lehet most a gnóm?

Tanácstalanul ránéztem a készülékemre, hátha valamiféle választ kapnék. Egy új feladat ikonja villant fel, vele együtt pedig egy halvány reménysugár. Friss probléma, vagy csak most fedezték fel? Ha sietek, talán még időben odaérhetek és rajtakaphatom a gnómot menekülés közben. Most nem húztam az időt sétával és nézelődéssel, az emberek figyelésével, hanem vadul szeltem az eget, hogy minél előbb a pötty által jelzett helyre jussak.

– Hé, ki engedte ki a kutyát? – üvöltött a ház ura. – Kerülj csak a szemem elé, és megbánod! – A kapu nyitva volt, a láncot elszakították. Nem volt nehéz dolga az állatnak, hogy kiszabaduljon. A férfi, amint lehetett, utána ment, hogy hazahozza. Ezt a feladatot talán egymaga is meg tudja oldani, nem biztos, hogy feltétlenül szükség van a segítségemre. Úgy éreztem, erre ráérek később is. Nekem inkább a tettest kellene megtalálnom.

Reccsent egyet az udvaron álló fa egyik ága, majd tompa puffanást hallottam a szomszédból. Azonnal a hangok után indultam.

Szaladt, szaladt a gnóm, s már mászott is volna át a kerítésen a házak mögé. Félúton járhatott, amikor én a süvegénél fogva elkaptam.
– Á, tegyél le, tegyél le, tegyél le! – kiáltozta.
– Azt hiszem, van egy kis megbeszélnivalónk. – A kezemben tartva felszálltam, elrepültünk a ligetbe, ahol helyet foglaltunk egy padon.

– Kezdjük az elején. Én Aurora vagyok, egy angyal. Téged hogy hívnak?
– Szerintem sehogy – felelte a törpe. – Mit gondoltál, mi értelme lenne elnevezni egy kerti díszt?
– Igaz, erre nem gondoltam. – Szégyenkezve lehajtottam a fejem. Rosszat szóltam. Bocsánatot kellett volna kérnem, de zavaromban elfelejtettem. Néztem a pad előtt álló pocsolyát, azt várva, majd kisegít. Azon töprengtem, hogyan is kellene felvezetnem a kérdéseimet, hogy ne tűnjenek vallatásnak, de nem működtek valami jól agyam fogaskerekei.

– Na, most már elmehetek? – elégelte meg a szakállas apróság a várakozást, és ezzel egy időben engem is magamhoz térített.
– Nem, még… még szeretnék… – Kellett ez a pár pillanat, míg összeszedtem a gondolataimat, aztán folytattam. – Remélem, tudod, hogy nagyon különleges vagy.
– Azért, mert élek? – nézett rám szúrós szemekkel. Nem sok kedve volt a bájcsevejhez, úgy látszik. – Nem én kértem, de most, ha már így alakult, hát legyen.
– Jó, a lényegre térek. Látom, untatlak. Vagyis inkább sietnél valahová. Érdekelne, ki keltett életre.
– Egy boszorkány – közölte lehető legegyszerűbb válaszát, mindenféle felesleges kiegészítés nélkül.

– És tudod, hogy a csínytevéseid… lehet egyáltalán őket így nevezni? Tehát ezek a dolgok, amiket csinálsz, nem éppen kedvesek.
– Mondj valami újat!
– Sok embernek okozol velük bosszúságot, sőt, bánatot. Ha láttad volna, mennyire sírt az a gyerek, akinek tönkretetted a hintáját. – Ő erre csak vállat vont s így felelt:
– Majd megjavítják.
– De ez nem így működik! Nem ronthatod el csak úgy mások szórakozását! – Eme szavaimat egy színpadias ásítással díjazta.
– Na, akarsz még mást is, anyuci? Már fél órája nem is beszélsz másról, csak „ne csináld ezt”, „ne csináld azt”, „ne legyél rossz”. Ha csak azért akartál idehozni, hogy meggyőzz, hát tudd, nem fogsz vele semmit elérni. Én azért vagyok, hogy rosszalkodjak.

– Igazán? – csillant fel a szemem az elszólásra. – A boszorkány kérte, igaz? – Mérgesen összeráncolta homlokát. – Ezek szerint igazam van – nyugtáztam mosolyogva.
– Te minden áron ki akarsz szedni belőlem mindent?
– Nem, csak annyit, amennyi szükséges.
– Mégis mihez?
– Ahhoz, hogy megértselek. Úgy érzem, eddig egész jó irányba haladok hozzá. Az eddigiek szerint tehát te a rosszalkodásra kaptál utasítást attól, aki elvarázsolt, és most ez alapján próbálod meghatározni a helyed a világban. Így van, vagy nem?
– Talán – morogta.

– Az talán eszedbe sem jutott, vagy csak félsz belegondolni, hogy valójában te döntöd el, mit szeretnél kezdeni az életeddel.
– Ez aztán hatalmas segítség, agyturkász – vetette oda a gnóm cinikusan.
– Előbb-utóbb majd belátod.
– Előbb-utóbb, mi? Nekem nincs olyan, hogy utóbb. Nekem csak a most van.
Nem értettem.
– Mire… mire célzol ezzel?

– A varázslat szenteste éjfélkor véget ér. Onnantól nem leszek több, mint egy sima, hétköznapi kerti törpe, amit kedvére rugdoshatnak az emberek. Bár, ha belegondolok, engem még soha nem rúgtak fel. A lényeg, hogy újra olyan leszek, mint régen, véget ér a szabadságom. Ha most azon filozofálnék, vajon melyik lehet az én utam, ez a másfél hét olyan gyorsan elrepül, hogy lehetőségem sem lesz élményeket szerezni, megtapasztalni, milyen is az élet. A rosszalkodás legalább szórakoztat. – Ledöbbentem ezen a magyarázaton. De még a rövid élet sem jogosíthatja fel arra, hogy ártson másoknak.
– Biztosan találhatunk valami mást is, ami legalább ennyire mókás – vetettem fel. – Például… valami játék?
– Játék? Azt sem tudom, hogyan kell játszani.

– A gyerekek megtaníthatnak.
– De nem kellene senkinek meglátnia engem. Elvégre én nem is lehetnék itt.
– Az igaz, hogy az angyalok és a… tehát, azok a lények, akik az emberiség megsegítésén fáradoznak, szigorú szabályok között kell, hogy éljenek. Ennek része az is, hogy csak a legvégső esetben mutathatjuk meg magunkat. Viszont a boszorkányok nem tartoznak bele ebbe a csoportba. Ők hétköznapi emberek, akik mágiával kezdtek foglalkozni, általában azért, hogy a maguk életét tegyék jobbá. Őket semmi sem kötelezi arra, hogy titkolózzanak, ez a saját döntésük. Rájuk sem vonatkoznak különleges szabályok, rád pedig, mint megbűvölt szobor, még annyira sem. Így hát, nem kell aggódnod. Egyébként pedig, volt pár gyerek, akik rajtakaptak. Tehát már tudják, hogy létezel.
– Tényleg? – képedt el a lebukásán, amiről csak most szerzett tudomást.
– Így van. A megtalálásodat is nekik és a pletykáiknak köszönhetem.

– Akkor mit kellene csinálnom?
– Azt, amit szeretnél, de csak olyat, amivel nem ártasz – összegeztem. – Van is egy ötletem. Persze, a végén úgyis te döntöd el, mit kezdesz, de amit én mondok, az is egy lehetőség. Tölthetnéd a napjaidat azzal, hogy a gyerekeket szórakoztatod. Együtt játszotok, te is jól érezheted magadat és nekik is örömet csalsz az arcukra. Te lennél a csoda, ami egészen karácsonyig kitart.
– Nem rossz ötlet – jelentette ki egy rövid gondolkodás után.
– Akkor megegyeztünk! – Alkunk megpecsételéseként kezet is ráztunk. – Ó, még valami! Majd ne felejts el bocsánatot kérni azoktól, akiket elszomorítottál!
– Persze, persze – mosolygott rám.

Már nyoma sem volt a morgós törpének. Aki itt ült mellettem a padon, egy teljesen más személyiségnek tűnt, mintha kicserélték volna. A szavát betartotta: innentől kedves volt mindenkivel és jól érezte magát a kicsik társaságában. Ők is nagyon megkedvelték a gnómot, a mai rosszaságai ellenére is.

Ne haragudjon, Julika néni! Most még nem tudom visszavinni a törpéjét. De megígérem, hogy karácsonykor visszajuttatom önhöz!

Advent negyedik vasárnapja – Segítsünk a nagyinak!

2020.12.20., vasárnap dél körül

Az idei advent utolsó küldetéseként Panni néninek segítettem a karácsonyi előkészületekben. A hölgy teljesen egyedül élt a régi tornácos parasztházban: férje négy évvel ezelőtt távozott az élők sorából, két lánya pedig réges-rég messzire költözött. Az idősebbik, akit Etelkának hívtak, a fővárosban kezdett új életet, közben úgy tett, mintha teljesen elfelejtette volna édesanyját. Személyesen már egyáltalán nem látogatta meg, telefonon is egyre ritkábban volt elérhető, olyankor sem mesélt sokat. A másik lány, Helga pedig az ország túlvégében alapított családot. Neki sincs lehetősége túl gyakran találkozni szülőjével, szinte csak ünnepek idején látják egymást, mégis minden héten legalább egyszer beszélgetnek.

– Képzeld, jönnek a Helgáék szentestére! – fordult Panni néni az üres fotel irányába egy ilyen telefonálást követően. Hiába telt el annyi idő, még mindig nem tudta megszokni a hiányt, még mindig akaratlanul is Bandi bácsit keresték szemei, hogy elújságolhassa neki a jó hírt. Mintha csak most lett volna, hogy utoljára átölelték egymást. – Elfelejtettem, hogy már nem vagy itt – sóhajtotta. – Pedig most kedvedre unokázhatnál.

Ezután tekintete az emlékként őrzött ülőalkalmatosságról a kis asztalkán pihenő fényképalbumra tévedt. Odament érte, kezébe vette, végigsimított a fotel háttámláján, majd az ágyhoz ballagott s leült annak szélére.

A régi és új fotókat nézve rengeteg érzelem töltötte el: szomorúság, hiányérzet, magány, ugyanakkor boldogság, meghittség és nosztalgia különös elegye kavargott benne, melyek végül könnyek formájában törtek utat maguknak. Ó, a drága gyerekek és unokák! Milyen rég találkozott velük! Már alig várta, hogy megérkezzenek. Helga családjáról, főként a kicsikről rengeteg képe volt, szerencsére a szülők sűrűn küldtek neki. Na, de Etelkáról! Róla egyáltalán nincs semmi a gyerekkori fotóin kívül. Bárcsak legalább azt tudná, mi van vele! Jól érzi magát? Van párja, esetleg gyermekei?

– Valamit sütnöm is kellene! – eszmélt fel Panni néni fél óra múlva merengéséből. Aznap nekiállni persze még korai lett volna, de nem ártott minél előbb beszerezni a hozzávalókat. Sőt, illene valamilyen ünnepi ebédet is összedobni. Mit is szokott ilyenkor főzni? Rántott hús, töltött káposzta, halászlé… az összes lehetséges menüt végigpörgette a fejében. Majd kitalálja, mivel várja őket, előbb egy boltlátogatás lenne esedékes, ugyanis a liszt már fogyóban volt. Sőt, ha látja a kínálatot, még ötletet is kaphat az ebédhez.

A néni az órára nézett, és szomorúan nyugtázta:
– Na, már a kisbolt is bezárt. Úgy tűnik, holnapra marad a bevásárlás.
Készült, hogy eltegye az albumot a könyvespolcra, amikor is meglátott egy általam odacsempészett szórólapot az emlegetett üzlet ünnepi nyitvatartásáról.

„Kovács Kisbolt
ÜNNEPI NYITVATARTÁS
dec. 20. – 08:00-14:00
dec. 21-23. – 08:00-17:00
dec. 24-25-26. – ZÁRVA!
dec. 31., jan 1. – ZÁRVA!”

Szerencsére a boltos nem volt szívtelen, ezért a karácsony előtti vasárnap két órával később zárt be. A hely egyébként családi vállalkozásként futott, rajta és feleségén kívül senki sem dolgozott ott.

Az asszony már el is felejtette, hogy egyáltalán kapott szórólapot, nemhogy még a tartalmára is emlékezzen. Amint elolvasta, egyből megörült, s már szedelőzködött is, hogy minél előbb ott lehessen. Gyorsan magára kapta szebb ruhái egyikét, ciccentett párat a parfümjéből egy erőteljes illatfelhőt megteremtve maga körül, majd sapkát-kabátot véve útnak indult.

Idős kora ellenére meglepően gyorsan szedte a lábait, és húsz perc múlva már ott is volt. Kovács úr állt a pénztárgép mögött, Kovácsné pedig az árut töltötte. A férfi egy hangos „Csókolom, Panni néni! Szép napunk van?” köszöntéssel üdvözölte a most érkezettet.
– Az, bizony! – mosolyogta a néni. – Jönni fog hozzám szentestére a kisebbik lányom a férjével meg az unokákkal, és itt is alszanak. Csak kéne otthonra egy kis liszt, hogy sütni is tudjak nekik valamit!

A boltos nem is tartotta fel sokáig, elvégre ráérnek fizetéskor is beszélgetni. Panni néni be is vetette magát a sorok közé. Először a már annyit emlegetett liszteket célozta meg, majd pakolt még kosarába sütőport, pudingporokat, vaníliás cukrot és mindenfélét, amiről úgy érezte, szüksége lehet a karácsonyi édességek elkészítéséhez. Válogatott még egy kicsit a fűszerek és leveskockák között, aztán ment a pénztárhoz.

Kovács úr közölte az összeget, Panni néni pedig hiába túrt könyékig a táskájában, a pénztárcáját sehol sem lelte benne. Idegeskedve összeráncolta homlokát.
– Szerintem én otthon hagytam a pénztárcámat – jelentette ki sajnálkozva. Nem akart kiszúrni sem a boltos házaspárral, akik most mindjárt rakodhatnak vissza mindent, sem pedig saját magával, hogy holnap is jönnie kelljen.

Én már a házban, indulás előtt kiszúrtam, hogy elfelejtette magához tenni, de a néni figyelmét nem tudtam semmivel sem odairányítani, így én tettem zsebre a tárcát. Most, hogy eljött az idő, a földre ejtettem. Pont a néni lába mellé, aki zavarában a zsebeit tapogatta. A hangos puffanásra mindketten felfigyeltek.
– Ó, itt volt a nadrágzsebemben! Mekkora szerencse, hogy előkerült! – örvendezett a néni, majd végre átnyújtotta a pénzt.

Hazamentünk, ahol Panni néni a receptes könyvét kezdte bújni. Kiválasztott három süteményt, ezeket meg is jelölte könyvjelzőkkel, aztán a tyúkhúsleves és a stefánia vagdalt elkészítését tanulmányozta. Úgy tűnik, már tudja, mi legyen az ünnepi menü.

Megnézte a híradót, aztán nekiállt ablakot pucolni és port törölgetni. Hiába törekszik folyamatosan rendben tartani a házat, mégis annyi takarítanivaló vár még rá, hogy végét sem látja. Maga sem érti, hogyan lehetséges ez. Mikor végül elfáradt, lefeküdt aludni. Ekkor én vettem át a szerepét. A piszkos ruhákat egytől-egyig kimostam és kiteregettem, a helyiségek padlóját felmostam, lepucoltam a tűzhelyet és az annak környékét beborító zsírt. Nem álltam le a takarítással, egészen addig csináltam, míg már csak a nagyszoba volt vissza, ahol Panni néni aludt. Természetesen nem szerettem volna felverni álmából.

2020.12.21., hétfő

Reggel csodálkozva tapasztalta, hogy minden csillog-villog. Nem lehet szavakkal leírni azt az örömöt, amit akkor érzett. Nem értette, hogyan történhetett, de örült, hogy neki már nem kell ezzel dolgoznia.

Bár a legtöbb dolgot már beszerezte, még el kellett látogatnia a henteshez és a zöldségeshez, s útközben gyorsan benézett a játékboltba is a gyerekeknek ajándékért. Sietett haza, ahol rögtön hűtőbe tette aznapi bevásárlásának gyümölcsét, aztán átment Marika nénihez, aki tíz percre lakik tőle. Az asszony nem csak jó barát és beszélgetőtárs, de tyúkokat tart és tojásokat árul. Panni néni ugyan vehetett volna a boltban is, de a házit sokkal jobban szerette, mivel az ízesebb.
– Na, meg legalább tudom, mit eszek! – jelentette ki, ahogy a vásárlás után még hosszasan diskuráltak a tojásokról. – Mert ugye a boltiban ki tudja, mi van, miféle táppal etetik a baromfit, meg mivel gyógyszerezik őket. Azt viszont tudom, hogy te rendes kukoricát adsz a tyúkjaidnak, és ez a tojáson is látszik. A boltinak olyan sápadt a sárgája, meg nem is finom.

2020.12.23., szerda

Panni néni aznap reggel korán kelt, hogy el tudja készíteni a karácsonyi ebédet. Először a levest tette fel főni, aminek egyáltalán nem baj, ha nem frissen a gázról levéve kerül az asztalra, mert így legalább összeérik az íze. Amíg az rotyogott, lekeverte a tésztákat és bepakolgatta a sütőbe. A krémeket ráér majd akkor megcsinálni, amíg az egybesült fasírtra vár. Úgy sürgött-forgott a konyhában, olyan szaporán jártak kezei-lábai, mintha éppen most lépett volna ki valamelyik tévés főzőműsorból. Ebben nem volt szüksége rám, de jobbnak láttam mellette maradni, nehogy esetleg valami baj történjen. Miután ezekkel végzett, még gyorsan nekiállt becsomagolni az ajándékokat, amihez segítettem előkeresni a csomagolópapírt, a ragasztószalagot, a masnikat és az ajándékkártyákat.

2020.12.24.

Elérkezett a szenteste. A ház szép tiszta volt, az ételek tökéletesre sikerültek, minden készen állt a vendégek fogadására. Ők meg is érkeztek, pont ebédidőre. A ház előtt leparkolták szürke autójukat és kiszálltak. A gyerekek épp egy nagy veszekedés közepén voltak. Csenge azzal vádaskodott, hogy öccse fikagolyót pöckölt rá a kocsiban, a fiú természetesen mindent tagadott.
– Én csak úgy csináltam, te voltál az, aki elhitte!
– Gyerekek, legyen már elég, kérlek! Legalább itt, a mamánál ne háborúzzatok! – könyörgött az édesanyjuk, Helga.
– De hát, ha egyszer lefikázott! – próbálta a lány elérni, hogy igazságot szolgáltassanak neki.
– Elég! Balázs, hagyd abba az állandó gusztustalankodást! Csenge, neked pedig lehetne több eszed, minthogy minden alkalommal vitába szállj az öcséddel, elvégre tizenhárom éves vagy! Mindkettőtöknek meg kéne tanulni viselkedni.

Nagy nehezen, de végül abbahagyták a gyerekek a kiabálást, de ez még nem jelentette azt, hogy kibékültek. Egy gyors puszizkodást követően mind bementek a házba, ahol a nagymama már neki is állt az ételek feltálalásának. A testvérek még az asztalnál is csúnyán tekintgettek egymásra, és nem is akartak egymás mellé ülni. Így végül anyjuk két oldalán foglaltak helyet.

– Etelkáról esetleg tudtok valamit? – kérdezte ebéd közben Panni néni reménykedve.
– Velünk sem beszél – sóhajtotta Helga. – Nem is hív. Ha mi keressük, általában kinyomja, vagy fel sem veszi. Nem kíváncsi ránk.
– Nem értem, miért ilyen ellenséges. Mit ronthattam el szülőként?
– Te biztos nem rontottál el semmit. Ha rossz anya lennél, szerinted mi most eljöttünk volna? – Az idős hölgy nem tudott rá mit válaszolni.

Mindenkinek nagyon ízlett az ebéd, ami csak azért nem fogyott el, mert Panni néni egy egész hadseregre elég mennyiséget készített, hogy tutira ne maradjon senki éhen. Amikor végeztek, ő kipakolta a desszerteket, amire a gyerekek rögtön rávetették magukat és kapásból befalták egy jó részét.
– Járt nálam a Jézuska – szólt Panni néni a kicsikhez. – Nem tudott most olyan sok mindent hozni, de remélem, azért örülni fogtok. – Tekintetét ekkor a szülőkre emelte. – Nektek is van ajándék a fa alatt.

A család tagjai átmentek a nagyszobába, ahol egy gyönyörűen feldíszített fenyő várta őket. A két kicsi meg sem törölte maszatos kezét, úgy állak neki kibontani a meglepetéseket. Balázsnak egy nagy, zöld játékautót, Csengének pedig egy új babát hozott az ünnepelt kisded.
– Mamika, nem kellett volna! – szólt halkan Helga, úgy, hogy a gyerekek ne hallhassák, miről beszélnek. A nő tisztában volt vele, hogy édesanyjának nincs túl nagy vagyona, a szerény kis nyugdíjából kuporgatta össze ezt a pár forintot az ajándékokra.
– Jaj, hát csak nem képzeled azt, hogy majd üres kézzel várlak benneteket! Menjetek, nyissátok ki ti is a csomagjaitokat!
Egy kisebb unszolás után megtették. Antal, a férj egy üveg bort kapott, Helga pedig egy karácsonyi mintás tálat.

Miután mindenki megnézte a maga ajándékát, csilingelést hallottak. Ezzel egy időben újabb hat becsomagolt dobozka jelent meg csillogó-villogó fények kíséretében a karácsonyfa alatt. Én helyeztem le őket varázslat segítségével. Az egész családnak tátva maradt a szája a csodálkozástól.
– Me-gye-ri… Csen-gé-nek. An… An-gyal-ká-tól – olvasta le még kicsit bizonytalanul a címkére írt szavakat a nyolc éves kisfiú. – Akkor ez a tied. Biztosan valami lányos ajándék, nekem nem kell – nyújtotta át nővérének, majd leporolta és megfújta a kezét. – Lánybacik.

– Hát léteznek csodák? – kérdezte Antal, de választ nem is várt, inkább meglepettségét próbálta vele kifejezni. Odakint hatalmas hópelyhek kezdtek hullani az égből, bájos táncokat lejtve egymás körül. Mindenki kíváncsian bontogatni kezdte az ajándékát. Balázsnak egy tanulságos mesekönyvet, Csengének pedig egy izgalmas kalandregényt adtam. Antal egy kötött pulcsit kapott tőlem, Helga egy bögrét, Panni néni pedig egy csodaszép karácsonyfadíszt, ami örökké emlékeztetni fogja az idei karácsonyra, minden örömével együtt. De kié lehet az utolsó ajándék?
– Kabai Telká… nem, Etelkának – olvasta fel most a nagylány a nevet. – Mármint, a nénjének? De ő nincs is itt.

Ahogy ezt kimondta, valaki kopogtatott az ajtón. A nagymama ment megnézni, ki lehet az. Alig hitt a szemének, amikor meglátta nagyobbik lányát a túloldalon, kisírt szemekkel.
– Etel? – csodálkozott.
– A… anya – dadogott félénken a nő, miközben próbálta visszatartani könnyeit.
– Gyere beljebb! – invitálta a néni. – Meg ne fázz! Odabent is tudunk beszélni. Sőt, a többiek is itt vannak.

– Tudod, milyen jó újra látni téged? – kérdezte, miközben segített neki levenni kabátját.
– Az a helyzet, hogy… Anya, igazad volt. Igazad, mindenben – kezdett hozzá, sírását pedig nem bírta tovább visszafojtani. Panni néni vigasztalóan végigsimított a hátán, zsebkendővel kínálta, aztán bekísérte a szobába a család többi tagjához.

Etelka üdvözölte testvérét és annak családját, majd mesélésbe kezdett. Elmondta, mennyire meggondolatlan volt, mióta elköltözött. Úgy gondolta, sokkal könnyebb lesz az élete, ha teljesen egyedül élhet, mert így nem szólhat bele senki a döntéseibe. Végre a saját feje után mehetett, de rá kellett jönnie, hogy ez mégsem olyan jó, mert így senki sem figyelmeztetheti, ha éppen egy rossz döntést készül meghozni. Márpedig hozott rossz döntéseket bőven. Sikertelen párkapcsolatok, átverések, rossz munkahelyek, folytonos kudarcok. A végén mindent elveszített, már nem tudta miből fizetni albérletét sem, így el kellett jönnie. De mégis hová? Nincs otthona, ahová mehetne. Vajon édesanyja megértő lesz, és visszafogadja csak arra a kis időre, amíg nem tud újra talpra állni?

– Persze, hogy maradhatsz! – ölelte át lányát Panni néni. – Sose tenném meg veled azt, hogy nem engedlek haza. Hiszen a gyerekem vagy, és nagyon szeretlek.
Etelkának könnybe lábadtak a szemei. „Köszönöm.” Ennyit bírt kinyögni. – Van ám ajándékom a számodra! Már régóta szerettem volna neked adni, de azóta sem jártál nálam. Tudom, hogy szereted az ilyeneket, ezért tartogattam, hátha egyszer majd újra meglátogatsz. Várj, mindjárt hozom! Addig… az is a tiéd – mutatott a fa alatti díszes csomagra –, de őszinte leszek, nem tudom, mi van benne. A karácsony angyalától való.
A nagymama kiment a kamrába, hogy megkeresse a félretett, sok éve megvásárolt és gondosan becsomagolt vázát. Hamarosan meg is találta. Közben Etelka már (hitetlenkedve ugyan, de) kibontotta az én ajándékomat, ami egy kedves ünnepi film az igaz szeretetről és az összetartásról.

– Tudjátok, miért nem hívtalak titeket? – kérdezte Etelka, miközben már a vacsoráját fogyasztotta. A többiek a fejüket rázták és érdeklődve várták a magyarázatot. – Mert szégyelltem magam – felelte saját kérdésére. – Nem akartam, hogy tudjátok, mennyi hibát követtem el, mert féltem, vajon mit fogtok rólam gondolni. Így inkább elmenekültem előletek, úgy tettem, mintha nem is léteznék. Meg tudtok valaha bocsátani?
Senki sem akart haragot tartani, főleg nem az ünnepekkor, így kibékültek.

Az éjszakát az egész család a tornácos parasztházban töltötte. Másnap délben Helgáék útnak indultak, és remélték, hogy még világosban meg tudják tenni az út nagy részét. A nagyobbik lány pedig betartotta a szavát és rögtön nekiállt munkát keresni. Természetesen, amikor épp otthon volt, besegített idős édesanyjának a házimunkában.

Az én idei küldetéssorozatom karácsonyi angyalként véget ért. Ideje volt visszatérnem az égi világba. De előtte még tettem egy gyors kitérőt Julika néni házánál, hiszen ígéretet tettem neki – vagyis sokkal inkább magamnak.

Nagymamám emlékére.
A történet szereplői, helyszínei és cselekménye kitaláció, de bizonyos elemeit a valóság ihlette.

Angyali történetek