Egyedül

Írta: Katmok | Műfaj: thriller | Megjelent: Sims Tales, 2016.11.11. >

Péntek este volt, és a szokásos esti sorozatomat néztem a tévében, mivel ilyenkor úgysincs jobb dolgom. Bámultam, hogy más embereknek mennyivel jobb vagy éppen rosszabb az élete, mint az enyém. Jó látni néha mások szenvedését, miközben én csak a kanapén döglődök.

Szánalmas töprengésemet a gyomrom korgása törte meg. Annyira el voltam foglalva a tévében látott, egyáltalán nem valóságos világgal, hogy közben a sajátomról teljesen megfeledkeztem. A képernyőn a tévéadás hirtelen a hírekre váltott, miszerint a közbiztonság egyre rosszabb és kérnek minden nézőt, hogy ügyeljen a biztonságára. És én bambán figyeltem tovább, mit sem törődve éhező hasammal.

Váratlan kopogásra lettem figyelmes. „Bárcsak a meg nem rendelt pizzám lenne az” – gondoltam. Nagy nehezen feltápászkodtam a kényelmes kanapéról, és morcosan és kíváncsian indultam meg a komor bejárati ajtónk felé. A második lépésemnél ismét kopogás hallatszott, azonban ez már durvább és erőszakosabb volt, mint az előző. Félve léptem közelebb az ajtónkhoz, és az üvegrészén próbáltam leskelődni, hogy ki is próbál bejutni.

Hirtelen hátra ugrottam ijedtemben a férfi látványától, aki próbált rám törni. Dörömbölése egyre hangosabb és erőteljesebb volt. Kétségbeesésemben nem tudtam mit tegyek, elfussak, vagy védekezzek, esetleg elbújjak valahova. Sajnos nem volt sok időm kitalálni, mert a férfi a zárunkat letörve berontott az ajtón, és egyenesen felém tartott.

Fekete ruhát viselt, és hoki maszkot az arcán, hogy ne lehessen felismerni. Kezében ott ékeskedett egy hatalmas konyhakés, amellyel egyenes felém rohant, én meg csak álltam, álltam és a félelemtől, amely úrrá lett az egész testemen, nem tudtam megmozdulni. A szívverésem és a pulzusom felgyorsult, a reflexeim ezzel ellentétben teljesen cserbenhagytak. Csak vártam, hogy oda érjen, és gigantikus kését a mellkasomba szúrja. Megragadta a nyakam, és amikor a kés a bőrömbe hatolt égető fájdalmat éreztem.

Riadtan és csurom vizesen keltem fel azon a reggelen az ágyból. Gyorsan körbenéztem a szobában és próbáltam magam megnyugtatni, hogy ez megint csak egy rossz álom volt, ami azóta kísért, hogy anyuék egy hete elmentek nyaralni kettesben. Azt mondták, szükségük van erre, mert annyira eltávolodtak egymástól, hogy szinte már nem is nagyon beszéltek a másikkal. Megértem én, hogy kell nekik a kikapcsolódás és a változás, de az én esetemet tekintve egy tizenhét éves lányt egyedül hagyni elég nagy meggondolatlanság.

Nem azért, mert felelőtlen lennék, és egészhéten a barátaimmal buliznék és piálnék itthon, mint a legtöbb korombeli, ha a szülei elmennek. A gond velem az volt, hogy egész gyerekkoromban a szüleim nélkül, egy dadával kellett lennem, mert nekik sose volt rám idejük. A baj ezzel nem is az, hogy nem törődnek velem, hanem, hogy ügyesen elérték azt, hogy rettegjek a magánytól.
Próbáltam felidézni az utazásuk előtti utolsó mondataikat.

Éppen az ajtóban álltak a bőröndökkel a kezükben, amikor eléjük rohantam.
– Ne menjetek el nélkülem! – kiabáltam nekik dühösen.
– Kicsim, szükségünk van erre. Hogy lehetsz ennyire önző? – kérdezte anyu csalódottan és fáradtan, miközben elindult kifelé a bejárati ajtón.  – Ne nézz horror filmeket, a fiókban találsz pénzt. Szia.
Ekkor apa lépett mellém és kicsit lágyabban és kedvesebben szólt hozzám:
– Ne haragudj ránk, tudod, hogy szeretünk. Ígérem, ez után minden más lesz. – Nyomott egy puszit a fejem tetejére, és bezárta az ajtó maga mögött. Mintaszülők.

Száműzve gondolataimból bántó szavaik emlékét, elmentem a fürdőszobába, hogy lemossam magamról az izzadtságot az álmom után. A hajam teljesen a hátamhoz tapadt, és ez szörnyű érzés volt. Elfeküdtem a kádban majd élveztem, ahogy a langyos víz lehűti kimelegedett testemet és segít ellazulni egy kicsikét. Nem szeretek sokáig fürdeni, de ma reggel nagyon kellemesnek találtam, és legalább negyedórán keresztül élveztem a jól megérdemelt kényeztetést.

Miután kellőképpen felfrissültem, rendbe tettem a hajam és valami natúr sminket raktam fel, hogy eltüntetessem kialvatlanságom nyomait – eredménytelenül.  Nem éreztem magam jól a lakásban egyedül. Meg akartam fulladni a bezártságtól, ezért úgy döntöttem, hogy egy kis friss levegő jót tenne. Amúgy is szerettem sétálgatni, főleg amíg jó volt az idő.

A parkra gondoltam végső kétségbeesésemben. Ott ugyanis rengeteg ember van, és nem érzem majd magam egyedül. Imádtam az őszi természet szépségeit; a fák színét, a madarak csicsergését, és a kellemes hőmérsékletet. Igazam volt, és valóban sokan voltak a parkban, bár nem annyian, mint vártam volna ezen a szép napon. Végignéztem az emberek boldog arcán, milyen önfeledten tudják élvezni az együtt töltött időt, csak én ücsörgök itt egyedül.

Hirtelen egy családra lettem figyelmes, akik éppen a játszótéren játszottak a kislányukkal. Nagyon megható látvány volt számomra, hogy vannak szülők, akik törődnek a gyerekeikkel. Van idejük együtt játszani. Ez a gyerek biztos nem lesz olyan szánalmas, mint én. Látszott az arcukon az önfeledt boldogság és a szeretet. Könnyek gyűltek a szemembe, és fél óra múltán már képtelen voltam tovább ott maradni. Ez a figyelemelterelés is kudarc volt.
***

Kicsi később már otthon unatkoztam. Zavart a négy fal közötti állandó csönd, hogy nincs lehetőségem semmire, pedig az enyém az egész lakás. Hatalmas szenvedésem közben eszembe jutott, hogy még semmit sem ettem, pedig már délután kettő is elmúlt, ezért hát feltápászkodtam, és a konyha felé vettem az irányt.

A hűtőajtót szélesre tárva próbáltam kitalálni, mivel is csillapítsam az éhségem. Sajnos nem voltam nagy szakácsművész, ezért nehezemre esett a főzés, de az utóbbi öt napban rákényszerültem, hogy magamat lássam el ehető kajával. Végül valami egyszerű tésztaféleség mellett döntöttem – laktató és könnyű elkészíteni, s ami a legfontosabb, minden volt hozzá itthon.

Tele hassal rám tört a „ jóllakott óvodás” effektus és kómásan kóboroltam a kis lakásunkban fel és alá. Már meg akartam halni az unalomtól, amikor is eszembe jutott, hogy végül is megcsinálhatnám a házi feladatot hétfőre. Jobb dolgom úgyse volt, és a tanulás tuti elvonja majd a figyelmem minden egyéb rosszról. A sikeres tanulásom mindössze 1 órára sikeredett. Meglepően könnyű volt most minden lecke. Még a történelem és matek házi se fogott ki rajtam, ahogy máskor szokott.  Ezért egy olyan elvetemült és szörnyű dolgot kellett csinálnom, amire normál körülmények között soha nem került volna sor: takarítani. Felmostam, elmosogattam, törölgettem és portalanítottam mindent. Meglepően jó érzés volt körbenézni, miután végeztem; elismeréssel töltött el, hogy az egész ház ragyog, és mindez egyedül az én érdemem. Milyen büszke lenne anya – már ha itt lenne, de persze nincs. Nincs itt se ő, se apa. Szóval sikerült megint rávezetnem magam arra, hogy egyedül vagyok. Szép munka Krissy!

Mivel már besötétedett, kezdtem egy kicsit bepánikolni, ezért magam elé vettem a laptopom és felhívtam az egyik barátnőm Skype-on. A harmadik csörgetés után fel is vette. Azt mondta, éppen készülődik, mert megy a barátjával moziba, de amíg a srác megérkezik, nyugodtan beszélhetünk.
– Annyira egyedül érzem magam, Trish – suttogtam barátnőmnek.
– Figyelj, megkérdezem Bent, hogy jöhetsz-e velünk.
– Dehogy, nem akarom elrontani a randitokat.
– Te tudod – felelte szomorkás hangon, de tudom, hogy belül örül, hogy nem kell a randiját a félelmem miatt átszerveznie. Szerencsére beletelt vagy egy órába, mire Ben elért hozzájuk, így tudtunk beszélni. Próbált lelket önteni belém, hogy már csak két nap és anyuék megjönnek. Felesleges félnem, és hogy tanuljam meg uralni a pánikomat, mert nem fogok életem végéig velük lakni. Fájtak a szavai, de igaza volt sajnos. Muszáj önállósodnom és felnőnöm. Nem lehetek örökké az a félős kislány, aki voltam.

Zuhanyzás után felvettem a pizsamámat és elfeküdtem a kanapén filmet nézni. Az ördög Pradát visel című film ment éppen, ami bár nem egy klasszikus, de nagyon szeretem. Mire Andrea eljutott Párizsba, már rég horkoltam én is a saját álomvilágomban. A kanapén alvás nem olyan kényelmes, mint a saját ágyamban, nem csoda, hogy hülyeségeket álmodtam.

Természetesen a rémálom most sem hagyott cserben, és pont akkor csapott le rám, amikor a legszebbet álmodtam. A maszkos férfi ismét betört és felém rohant. Csak a szeme látszott ki a maszkból, ami rengeteg agressziót és dühöt sugárzott. Az enyém ezzel szemben félelmet és kétségbeesést. Sikítani akartam, de egy hang se jött ki a torkomon. A lábam is ledermedt, és nem voltam képes megmozdulni, majd a kés szokás szerint ismét belém hatolt.

Remegve pattantam fel a kanapéról. Ránéztem az órára a TV felett,majd nagy nehezen sikerült leolvasnom, hogy 23:05 van.  Körbenéztem a lakásban. Próbáltam meggyőzni magam arról, hogy egyedül vagyok, és senki nem fog hirtelen megragadni és leteperni a földre.

Becsoszogtam a szobámba és a lámpát égve hagyva próbáltam ismét mély álomba merülni, de csak forgolódtam egész éjjel. Amint lecsuktam a szemem a maszkos férfit láttam.  Miért vagyok ilyen szerencsétlen és gyáva? Minden normális kamasz simán átvészel egy hetet a szülei nélkül. Csak a 10 évesek félnek és én már rég elmúltam. Sőt lassan 18 leszek, ami már majdnem a felnőtt kor.

Hajnali 4-5 körül főztem egy kávét magamnak, ám szomorúan láttam, hogy ez az utolsó adag. Ezért el kell mennem venni, amint kinyitnak a boltok. Sosem gondoltam volna, hogy előbb fent leszek, minthogy a szomszéd utcában lévő bolt kinyitna. Mehetnék éjjel-nappaliba is, de az messze van, én pedig nem mászkálok sötétben egyedül. Elszürcsölgettem szép lassan, és mire a végére értem, már fel is öltöztem valami kényelmes ruhába. Próbáltam olyan ruhát választani, ami meleg is, mivel reggel azért nincs az a nagy hőség. Rólam tudni kell, hogy meglehetősen fázós vagyok, és nincs kedvem egy jó kis megfázást összeszedni. Elég bajom van betegség nélkül is.
***

Mikor hazafelé tartottam, a nap is kezdett kisütni és egész jó idő volt. Már a házunk előtt voltam, amikor hirtelen valami zajra lettem figyelmes; csörömpölést hallottam a kuka felől. Először azt hittem, csupán képzelődök, ami nem meglepő, ha az ember nem alszik. De miután másodszorra is hallottam a szokatlan zörgést, közelebb léptem a szemetes konténerhez és az abroncsokhoz.

Nem láttam rajta semmi különöset. Az azonban ismét megmozdult. Hirtelen eszembe jutott, hogy mi van, ha még mindig alszok, és ez is egy rémálom lesz. Lassan a abroncs fölé hajoltam és óvatosan belepillantottam. Ekkor valami meglepő gyorsasággal ugrott felém, ám nem ért el, és kétségbeesetten nyöszörgött.

Egy kiscica szorult a szemetesbe.
– Szia. Hát te meg mit csinálsz itt, kis haver? – tudakoltam a kis állattól. Nagyon rémültnek és csapzottnak látszott. Ki tudja, mióta lehetett itt kint egyedül az anyukája, vagy bármilyen gondoskodó személy nélkül. Gondolkodás nélkül kiemeltem, majd a karomban cipeltem haza a csöppséget.

Hazaérve adtam neki egy kis tejet, amit ő egyből el is kezdett lefetyelni. Nagyon éhes lehetett. Nem volt szívem kitenni az utcára, ezért úgy döntöttem, hogy megtartom, és nem érdekelt anyuék véleménye, hiszen őket sem érdekli az enyém. Lehet, hogy kicsit önfejűnek tűnök, de megérdemlem én is a törődést, és ha már a szüleimtől nem kaptam meg, legalább ettől a kis önzetlen állattól megfogom.

A parányi kiscica eleinte nagyon félénken mozgolódott a lakásban. Bizonyára hiányzott a mamája, és nagyon is furcsa volt neki az új környezet. Leültem mellé a földre, és csodálkozva néztem, ahogy egyre bátrabb és bátrabb lesz. Hitetlenkedéssel töltött el, hogy még egy kölyökmacska is jobban elviseli a változást, mint én. Ez adott némi önbizalmat. Jó volt látni, ahogy a kis kalandor belakja a lakásunkat, és most már vidáman mászkál.
***

Egész nap az új barátommal voltam elfoglalva, így estére sikerült kitalálnom, hogy mi is legyen a neve. Lucky, hiszen hála nekem, számára ma egy új élet kezdődik, ezért mindenképpen szerencsés. Együtt feküdtünk az ágyamban, és ma sokkal boldogabban aludtam el, mint eddig bármikor. Nem csak az elmúlt hétre gondolok, hanem jó pár évre. Mosollyal az arcomon horkoltam végre.

Valamikor az éjszaka közepén a szomjúságom keltett fel a vidám álmomból. Fáradtan csoszogtam a konyha felé, amikor babrálást hallottam a bejárati ajtónk felől. A szívverésem azonnal a háromszorosára gyorsult a légzésemmel együtt. Ez most nem álom volt, hanem a kőkemény valóság. Gyorsan kellett cselekednem, de csak a kanapé mögé volt időm rejtőzni a férfi elől, aki meglepő gyorsasággal nyitotta ki az ajtónkat.

Próbált nem csapni semmi zajt, nehogy észrevegyen, de nagyon féltem, hogy túl hangosan zihálok és a betörő észrevesz. Pechemre az idegen lassú léptekkel, de elindult a biztonságot nyújtó kanapém felé, ekkor megállt bennem az ütő.

Ebben a pillanatban azonban valami váratlan dolog történt. A konyha felől csörömpölés hallatszott, mire a férfi a zaj felé fordult, és arra haladt tovább. Újabb motoszkálás hallatszott. Ekkor már nem habozott, és a konyhába rohant. Ebben a másodpercben jöttem rá, hogy most vagy soha. Végre volt esélyem elszaladni. Becsuktam a szemem, és vettem egy mély lélegzetet, majd gondolkodás nélkül a kijárat felé vettem az irányt. Felkaptam a telefonom egyenesen a lépcsőház folyosójára futottam és a betörőre zártam az ajtót. Berohantam a liftbe, és egyből tárcsáztam a rendőrséget.

***

Reggel egy rendőr kísért vissza a lakásomba. Biztosított róla, hogy a tettest elkapták és egy cellában fogja leélni élete hátra lévő részét. Valamint a szüleimet is értesítették. Állítása szerint hatalmas szerencsém volt, hogy a férfi a konyhába ment először. De vajon miért ment oda ?  Ez a kérdés kattogott az agyamban, amikor az új barátom váratlanul megjelent a lábam előtt.

– Hát te voltál az – sóhajtottam nagyot. – Te voltál az, aki a zajt csapta, és miattad tudtam elmenekülni. – A felismerés villámcsapásként futott át az agyamon. Ennyire volt szükségem. Egy társ kellett csupán és nem csak azért, hogy le tudjam győzni a félelmemet, hanem azért is, hogy megmentse az életemet. Talán az, hogy megtaláltam, nem is neki a legnagyobb szerencse, hanem nekem. Mostantól nem kell többé egyedül lennem.

Vége!

Írta és illusztrálta: Katmok